Ide vetett gyávaságod hazúg erénye.
Hát most már nyisd fel és tekints be: itt a kulcs!
Nem így akartad? félsz? késő! nem szabadulsz
már, nincs, akit magányom karja el nem érne!

Te tehetsz róla csak! az lettem, amivé
a te kemény-öklű önzésed s kételyed vert.
De most mellednek fordítom a szörnyű fegyvert,
mit te rántottál fel az én mellem elé!

Te tetted, hogy torzzá omlott bennem a hit
s elmult szelídségem – és most már neked is rossz!
Én nem akartam mást: lehullni lábaidhoz
s gyengéden megcsókolni alvó melleid…