Harangöntővel autózom.
Épp dél van, a kicsiny falukban
imára szólnak a harangok.
„Ez is, az is, az én harangom”,
ujjong a vén mester vidáman.

Mint hogyha szólna: szívem vére
vett formát fent a tornyok mélyén,
vihart, halált, szerelmet kongat,
ünnepnapot, tűzvészt, meg Istent,
mikkel telítve volt a vérem.

Ez az igaz öröm: az élet!
Amely harang nem zeng toronyban,
halott harang, vásári lim-lom,
hazugság a művészi öncél
s a műhely-gőg: magunknak írni.