A verseimmel együtt élek.
Velük alszom és ébredek.
Bűnt vallunk, vágyakat s tetézünk
és mossuk egymást, kéz kezet.

De oly törékeny ez a béke.
Vidámkodik, henye, zavar.
Mérgez a cinkos szív reménye
sugallván, hogy nem baj a baj.

Törjön a szolid egyetértés,
ahogy szilánkra az üveg.
A vészt közülünk csörrenésből
akár csak egy is értse meg.

Én állítom, hogy megmenekszünk.
Ők bizonyítják: pusztulunk.
S rendben, dobogva fölvonul a
fegyverbe szólított szavunk.