[...] Élt ott egy öreg halász, Méleknek hívták, olyan volt, mint egy ősatya. Kimért mozdulatokkal szedte rendbe a hálót, lassan forgatta az evezőt, biztos kézzel hajigálta a halat, úgy lépegetett egyik csónakból a másikba, mintha kövezeten járna. Mindig úgy beszélt, mintha egyedül volna, s magában beszélgetne. Szelíd volt, még minket, gyerekeket sem korholt. Vízhez, időjáráshoz, a halak életéhez, természetéhez, gondolkodásához (mint mondta) jobban értett bárki másnál. „Vízen születtem, vízből jöttem, vízen fogok elmenni” – mondogatta gyakran.