1 A Hargita körül olyan a decemberi hajnal, mintha a megfagyott igazság töltené be az űrt. A hold, mint vértelen szűz, fehér erdőbe száll, s mellette tündérek suhannak el legénymeleg után. A Küküllő jegén, a merengetőnél, csillanva buggyan a víz, mint folyó ezüst: idegyúl a csillagok fénye, és látni lehet, hogy átfúrja magát a földön, s végtelen mélységeken úgy halad át, mint az Isten szemetüze.

Ilyenkor sír a hó, mint a leánylélek, ha taposnak rajta.

A madár szopogatja a lábát, hogy el ne fagyjon.