DIA

Elhagyott,
kietlen házakban
valaki fehér emléke jár,
s a zárt ablakon át
integetnek neki
hunyorgó csillagok.

Az üres ház
azt mondja
kongó hangon:
emberek vagyunk.

Föld felé
kívánkozó tető,
fölázott
veranda-padló,
pattogó festékű
székek, asztalok.

Elvadult szőlő,
repkény,
futórózsa.

Emberek – védtelenek:
barna szomorúság
szállhat ránk,
zöld öröm,
lemondás,
váratlan szerelem.

Aprócska
piros riadalmak,
fojtott sírásba
szürkülő patáliák,
puha-vattás
ajtócsapkodás
a falak mögött.