nézem a képet, először fekete-fehérben, úgy ünnepélyesebb. a háttérben is fekete-fehérek a röghegységek, egyértelműbb, egyértelműbb, hogy a fehér kabátos alak, akinek csak néhány vonása, néhány tartozéka, a szemüvege, a szemüvege árnyéka fekete, ugyanennek a tájnak a része, ahol viszont az ég fehér, és a táj domborulatai feketék.

áll, és a kezét a korlátra helyezi, éppen csak, mégis súlyosan. az arca, mert a kontúrok a formát emelik ki, nevetésre áll, homlokán, orrán, állán megcsillan a nap. a szája nem mosolyog, az egészről mégis egy szó jut eszembe, a derű.