[...] Ahol a tizennégyes villamos apró sikolyokkal Angyalföldnek kanyarodik, csöndes cukrászdában bújtak el rettegve, szégyenkezve, egymástól részegen, hónapokon át.

Szerette az asszonyt. Szerette az árva ember hálás, boldog szerelmével. Az asszony hallgatag lett, soványodott. Emésztette ez a csodálatos, kék lángú lobogás.

Augusztusban szakítottak.

Nem bírták tovább a kínt, a reménytelenül szőtt álmokat, a lopott perceket. Az asszony sírt, szeme kivörösödött, csúnyán bedagadt. Meleg délután volt, kószált a puha aszfalton, majd elment a nővéréhez, elmondott mindent.