Viszály nem keserít, nem dühít, csak untat:
más újat akarunk, de másoljuk magunkat,

és olyan ósdi ez a lankadtság, a bánat,
hogy akik megszoktak, mégis megutálnak,

kis alázatunk, a látszat nem látszhat a gőgtől,
dölyfünkben nótásan az apró-voltunk bőg föl,

mégsem hisszük el, hogy mi vagyunk a jobbak,
noha egy rossz kor, s rosszkor, erre oktat,

csak tanulni nem tanultunk, bár miénk a példa,
a mély árba bukottak felszállt buboréka,

fulladó lökődik természettől így magasra,
lélegzetért, s nem hogy önmagát mutassa,