Cholnoky Viktor: Biography

Cholnoky Viktor ( Csolnokosi Cholnoky Győző, Veszprém, 1868. december 23. – Budapest, Józsefváros, 1912. június 5.)

Prózaíró, újságíró, műfordító.

*

„A csodaíró” a Dunántúl egyik legrégibb – az Árpád-kor emlékeit őrző – városában, Veszprémben jött a világra, múltját a nemesi eredet legendájával megszépítő polgári család első gyermekeként. Tizenöt éves volt, amikor utolsó, hetedik testvére is megszületett; mindannyian gondos nevelést kaptak, kiváló iskolákban tanulhattak, és felejthetetlen nyarakat töltöttek a Balaton melletti Arácson. (E boldog vakációk emléke él tovább az íróvá lett két Cholnoky fiú, Viktor és László nem egy művében.) Az apa, Cholnoky László köztiszteletben álló ügyvéd, városi főügyész, ifjabb korában kedvvel írogatott, majd lefordította az idősebb Dumas néhány népszerű regényét, és szívesen időzött bohém társaságban. A Cholnoky fiúk között sajátságosan oszlott meg az „apai örökség”: a polgári kiegyensúlyozottság, a józan, előrelátó életépítés programjának követése, illetve az önpusztító szertelenség és a konvenciók elutasítása. Tehetség mindannyiuknak jutott. A második fiú, Jenő, a legnagyobb magyar földrajztudósok sorába emelkedett, Ferencből megbecsült, keresett orvos lett Pécsen. Lászlóban, akárcsak Viktorban az írói késztetések teljesedtek ki, nagyszerű képességeik mellé azonban örökül kapták a mámor, az alkohol rabságig fokozódó szükségletét is.
A szülők Viktort, a legidősebbet az apai hivatás és hivatalok továbbvivőjének szánták, ezért jogi tanulmányokra Győrbe, majd Pestre küldték, ahonnan írói, újságíró ambíciókkal és az éjszakázás lassan megszokássá higgadó szenvedélyével tért haza. Csendes vidéki évek következtek, amelyekbe értelmet, színt, változatosságot a szerkesztői munka vitt. 1894-től a Veszprémi Hírlap, 1898-tól (csaknem tíz hónapig) a Balatoni Hírlap szerkesztője volt, frissen alapított (kispénzű) lapoké, amelyek tág teret adtak képességei kipróbálására. Sokat és kitartóan dolgozott, nemcsak szerkesztőként, hanem különféle érdekes álneveken publicistaként is: írt vezércikket, tárcát, levelezett az olvasókkal, fordított (főként angol és amerikai szerzőket), és elbeszéléseket, irodalmi paródiákat is papírra vetett. Ez utóbbiakból, csekély feltűnést keltve, Füstkarikák címmel kötetet is megjelentetett 1895-ben.
Amikor 1901-ben visszatért Pestre, és a nagy múltú politikai napilap, a Pesti Napló munkatársai közé hívta, már mindent tudott az (újság)írásról, valóságos virtuóza lett a különféle publicisztikai műfajoknak, elsősorban a csípős humorú glosszának és a tudományos ismereteket terjesztő irodalomnak. Kezdetben korrektorként alkalmazták, majd rovatvezető lett, és éjjeli szerkesztő, de dolgozott más lapoknak is, amelyek szívesen közölték világos, célratörő és elmés cikkeit. Egy idő után a nagy tekintélyű szerkesztő, a minden tehetséget lapja, A Hét számára kisajátítatni törekvő Kiss József olyannyira elhalmozta munkával, hogy megválhatott szemrontó állásától, és csak az írásnak szentelhette magát. 1903-tól A Hét egyik vezérpublicistája lett. Különféle álnevek mögé húzódva szinte megmámorosodva ontotta az éles és szellemes hangú vezércikkeket, tárcákat és glosszákat, lebilincselően érdekes és szakszerű írásaival pedig (némi öniróniával egy Verne-regény szórakozott természettudósának, Paganelnek nevét kölcsönvéve) csaknem egymaga töltötte meg a tudományos rovatot, és időről időre kivételes elbeszélői képességeit is megcsillogtatta.
Időközben megnősült, és két gyermeke született. Kisebbik, Viktor nevű fia halálát követően említésre méltó nagy esemény már nem történt vele. Távol tartotta magát a mindennapi élet ügyeitől, szinte minden csupán megírni, azután elfelejteni való cikktéma lett a szemében. Nemegyszer írt háborúkról, katasztrófákról, válságokról, de csak mint üvegen át szemlélt távoli dolgokról, elegánsan, higgadtan, tárgyszerűen. A közvetlen életismeretet könyvekkel pótolta: művei tanúsága szerint a lexikonok, biblia- és talmudmagyarázatok, tudományos értekezések mellett figyelmes olvasója volt Shakespeare-nek és Cervantesnek, Maupassant-nak és Maeterlincknek, Kiplingnek és Jack Londonnak, Jókainak és Aranynak, nem is beszélve az azóta már elfeledettekről: a múlt század angol, francia, német és magyar időszaki sikerkönyveiről. Bár nagyra becsült minden tudást, nem tartozott a derűs és módszeres leltározók közé, akik az élet legkisebb jelenségéhez is a világ teljes megismerhetőségének jóleső tudatával fordulnak: az ő szemében a tudomány s a művészet annak a heroikus küzdelemnek a terméke, amellyel az ember a világban való otthontalanságának érzetét kívánja enyhíteni.
Csaknem élete végéig a Ferencvárosban élt, „egy harmadik emeleti olcsó lakásban”, amelynek konyhájában éjszakánként egyiptomi <span class="oldaltores">1YY</span>cigaretta füstjében elmerülve, maróan erős pálinkák társaságában vetette papírra nagyszerű írásait. Sokat írt és fordított (a többi között Maeterlincket és G. B. Shaw-t), önálló könyvei is megjelentek. Cikkgyűjtemények és egy gyermekregény után, 1910-ben a Franklin Kiadónál Tammúz címen közreadta első elbeszéléskötetét, amelyet halála évében Az alerionmadár vére, majd 1913-ban, posztumusz könyvként, a Néhusztán meséiből követett.
Elbeszéléseiből világosan kitetszik, hogy bár nem tartozott az élőbeszéd közvetlenségével megszólaló írókhoz, fölényesen értett az íráshoz. Tudott úgy írni, mint egy középkori krónikás, mint Mikes Kelemen vagy Jókai Mór, de úgy is, mint egy elmés francia abbé a Lajosok korából vagy egy századvégi angol utazó. Versenyre kelhetett volna az akkor oly divatos naturalistákkal vagy szecessziósokkal, s a tündérmeseírókkal éppúgy, mint a szatirikusokkal. Nem törekedett társadalomkritikusi szerepre, de tartózkodott attól is, hogy saját magát tegye elbeszélései hősévé és tárgyává. Mégis olyan művész volt, aki szűk korlátok közé szorult és önmaga által is erősen korlátozott életét következetes és bátor módon emelte művészete középpontjába: nem mindennapjait, nem eseményeit írta meg, hanem mélyebb tartalmait.
Kortársai, még a tartózkodó Schöpflin Aladár is, elragadtatással szóltak „bámulatosan átható, fogékony intelligenciájáról”, amely „a tényekkel együtt meglátja a kapcsolatokat is”. Ezen a megcsodált képességen alapul az abszurditást hétköznapi valóságnak láttató különleges, kissé zord humora. Bár sokan (főként az ifjú nyugatosok és a hozzájuk lazábban kapcsolódó Krúdy) nagyra becsülték művészetét, magányos író maradt. Távol tartotta magát az írói csoportosulásoktól, irtózott a társadalmi kötelezettségtől, az érvényesülés utáni hajszától, az előírásos élettől. Megvetette a beilleszkedőket, az alkalmazkodókat. Konzervatív és gőgös lélek volt, aki a teljes értékű emberi élet legfőbb akadályát a középszerűségben, a hétköznapi józanságban látta, mindabban, amit közönségesen egészségesnek, normálisnak neveznek. Ennek megfelelően élt, s ifjabb pályatársai méltányolták ezt a következetességet, úgy látták (Krúdy Gyula szavait idézve), hogy ő „a legbetegebb ember, a legokosabb ember, a legfinomabb ember” a kortárs magyar irodalomban. Elbeszélések, dramatikus jelenetek és újságcikkek sorát szentelte annak a meggyőződésének kifejezésére, amely szerint a betegség a dolgok valódi mivoltával ismerteti meg az embert: a rossz szem látja meg az igazi perspektívát, s valóban világos pillanatai csak a delíriumos betegnek lehetnek.
A mámor, a betegség századfordulós divatjából éppen pengeéles intellektusa, éber érdeklődése, enciklopédikus ismeretei és elbeszélői tudatossága révén vált ki és öltött összetéveszthetetlenül egyéni alakot művészete. Nem törekedett árnyalt, valószerű mozzanatokból kibontakozó lélekrajzra, nem lélekelemző, hanem „kísértetlátó” volt. A kísértetekről, számos elbeszélésének hőseiről esszéisztikus cikket is írt, amelyben leszögezte: nem külön világban, hanem az emberek gondolataiban, emlékeiben (másképpen lelkében) élnek. Hátborzongató történeteiben voltaképpen a lélek kalandjairól esik szó: az önmaguktól eltávolodott, a hétköznapok rabságába zárt vagy az élet tágasságától más módon megfosztott emberek kitörési kísérleteiről. Novellák tucatjában megörökített kedvelt hőse, a félszemű tengerész, Amanchich Trivulzio azonban sajátos megoldást talál: kocsmai mesemondásaiban különös (valós vagy kitalált) kalandok hősévé teszi meg magát. Trivulzio elbeszélései, e kiválóan szerkesztett, érdekfeszítő történetek így végső soron s némi önironikus éllel az irodalomról magáról is szólnak, amely a létező, valós világ mellé külön világot teremt magának és közönségének.
Bár írótársai jól tudták róla, milyen nagyszerű elbeszélő, igazi sikerben soha nem volt része. Negyvennégy éves volt, amikor meghalt, betegségektől elgyöngülve, végkimerülésben. Sokan úgy vélték, eltékozolt, hajszolt, apró mámorokban kimerült élet, s egy önmagába záruló életmű ért vele véget, némelyek azonban az új magyar irodalom úttörőjét látták benne, mint Kosztolányi, aki látta őt kiterítve a Szvetenay utcai hullaház bádogasztalán, s azt írta: „itt egy modern hős esett el”.

Az életrajzot Fábri Anna írta.