Herceg János: Biography

Herceg János (Zombor, 1909. május 11. – Zombor, 1995. január 29.)

Író, szerkesztő, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Herceg János 1909. május 11-en született Zomborban.

Anyai ágon családja II. József telepítése idején Franciaországból érkezett Szlavóniába, ahol elnémetesedett. Önéletrajzi regényéből, a Módosulásokból tudjuk, hogy anyai nagyapja a horvát nyelvnek azt a változatát beszélte, amely igen közel áll a szerbhez. Édesanyja, Karle Magdolna viszont már „az otthoni német és a falu horvát nyelvének kettősségét megtartva” a magyart választotta.

Apai felmenői sváb betelepülők. Nagyszüleivel gyermekkorában többet beszélt németül, mint magyarul. A nyelvcsere szüleinél játszódott le, akik már jobban beszéltek magyarul, mint az anyanyelvükön. Édesapja Herczog János kárpitos. Az iparosok inaskodásának vándorévei nagy hatást gyakoroltak rá, innen eredt korai igénye, hogy tágabb közösségben mérettesse meg magát. Családi körülményei miatt a gyermek Herceg János is három nyelv – a magyar, a német és a szerb – közegében érezte magát otthonosan.

Zomborban járt állami népiskolába. Ezt követően a helyi gimnáziumba iratkozott.

Tizenhét éves volt, amikor 1926. március 21-én Höndy János álnéven megjelent első novellája, A bohóc szerelme a Sombori Ujságban. A novellát Herceg János szigorúan titokban tartotta, csupán önéletírás-köteteiben említette többször is, de nemhogy első kötetébe nem vette fel, hanem Összegyűjtött elbeszéléseiben (1986) sem találhatjuk meg. Pedig a bohóc motívuma később is feltűnik prózájában. Nem a cirkuszi világ előkelő, átszellemült fehér bohóca, a morálisan felsőbbrendű, a szép, a művészi, a fenséges jelenik meg írásaiban, hanem a színes bohóc, aki állandóan lázad, a pojáca, az udvari bolond, akinek a fecsegését mindenki megbocsátja. Nem Pierrot, hanem Dummer August, akinek később is látja a művészt, s köztük önmagát. Höndy János néven ezen kívül csak néhány verset közöl. A nagy tekintélyű és a vidéki napilapok között jelentős szabadkai Bácsmegyei Napló szerkesztője téríti el a fellengzős névhasználattól, amikor azt kérdezi tőle: „Miféle affektált álnév ez? Nincs magának rendes neve? Nahát akkor! Ha Herczeg Ferenc nem szégyelli viselni, akkor talán magának is jó lesz, nem?”

Miután a zombori gimnáziumban megszűnt a magyar nyelvű oktatás, 1926-ban Pestre ment a Mester utcai reálgimnázium magántanulójának. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1929. január 6-án bevezetett diktatúrája miatt azonban haza kellett térnie, mert a jugoszláv hatóság bevonta az útlevelét. Ezekben az években a budapesti iparművészeti főiskolának és a dessaui Bauhausnak is levelező hallgatója.

Húszévesen, 1929-ben IKSZ címmel folyóiratot indított Zomborban (az irodalom, kultúra és szemle szavak kezdőbetűiből állt össze a cím). A pesti évek, Kassák, a Bartha Miklós Társaság, valamint a Tanácsköztársaság bukása után a Vajdaságba emigrált szerzők hatására a mozgalmi avantgárd szólamai köszönnek vissza programcikkéből: „Az IKSZ nem egyetemes, nem vajdasági, nem önzetlen. Az IKSZ a nemzetközi kultúrasszimiláció úttörő orgánuma” – hirdette meg a művészeteszményt, amely az irodalom nemzetekfelettiségére, internacionális jellegére és osztályharcos küldetésére esküdött. Az aktivista-expresszionista eszményeket valló folyóiratnak nem jelent meg a második száma, mert fő mecénása, az író édesapja – az egyik visszaemlékezés tanúsága szerint – bele sem olvasott, csak kezébe véve annyit mondott: „Talán niksz. Az jobban pászolna ide.”

Herceg János 1932 és 1936 között a helyi nyomdában dolgozott, újságírói feladatokat vállalt, és a vajdasági lapokban prózával jelentkezett. Két novelláját a vajdasági magyar irodalom alapítói munkáját végző lelkes szervező, Szenteleky Kornél felvette a couleur locale elméletét bizonyítani kívánó antológiájába, az Ákácok alattba.

Nem előzmények nélküli tehát első novelláskötete, a Viharban (1933). A nyolc novellát tartalmazó könyv meg is hozza számára az elismerést. Felfigyel rá Benedek Marcell, Németh László pedig a Tanúban méltatja: „A könyvecske legjobb darabjai azok – írja –, ahol a látnokhajlam sűrűbb realitás mögött vetíti fel a lappangó fantasztikumot; a Kirándulás a nagyapámmal című elbeszélésében az iszákos, borfuvarozó nagyapa mögé a kemény és megalázott istent, akinek az unoka látja; a Bolond legényben egy eszelős merénylete mögé az eszelősség költészetét.”

Minden bizonnyal Németh László kedvező bírálata is hozzájárult ahhoz, hogy Herceg János másodszor is próbát tegyen Budapesten. A zombori Új Hírek budapesti tudósítójaként érkezett a fővárosba, a vajdasági Kalangya című irodalmi folyóirat megbízásából pedig kéziratokat gyűjtött a lapnak. Benedek Marcell közbenjárására csakhamar a Dante Könyvkiadó mindenes szerkesztője lett, így megismerte a pesti irodalmi életet. Novelláit az Ünnep című képes családi lap közölte rendszeresen, s ott publikálta első regényét is, a Tó mellett várost (kötetben: 1937). Valódi helyét azonban nem találta, kiábrándultan vette tudomásul irodalmi érvényesülésének korlátait, és a honvágy is hazahúzta. Az írók „középkori peregrinusokként felzarándokoltak időnként a közös hazába, aztán alázatosan visszamentek megint a népük közé együtt élni vele a sorsukat” – ezekkel a szavakkal tért vissza Herceg János 1938-ban, majd háromévi ott-tartózkodás után Budapestről, s gyökeresen új pályaszakasz vette kezdetét munkásságában. A valóság és a kisebbségi sors felé fordult, a „szép Szülőföld” dicséretét zengte, s azt igyekezett kifejezésre juttatni, hogy őseinek földjére nemcsak hazatért, hanem – egy félresikerült kitérő után – meg is tért hozzá.

1941-től 1949-ig a zombori könyvtár igazgatója. Feladatul kapta, hogy egymaga írjon meg  egy szerb–magyar és egy magyar–szerb szótárt, aminek példásan eleget is tett.

Szerkesztői munkássága 1941-ben kezdődik, amikor a Kalangya című folyóirat főszerkesztője lesz. A háborús időszakban a magyarság kisebbségi sorból ismét többségibe került, a közösség addigi összetartó ereje meglazulni látszott. A folyóirat többé nem kisebbségi orgánum volt, s a körülmények nem kedveznek annak az irodalmi programnak, amellyel Herceg János Budapestről hazaérkezett, miszerint az írónak a szülőföldjén, kisebbségi helyzetben kell irodalmat létrehoznia. Az irodalmi önállóságot, a decentralizációt és a regionalizmust tartotta követendő iránynak; nagy számban közölt helytörténeti, művelődéstörténeti munkákat. A folyóirat szerepét a vidéknek a magyar irodalomba való bekapcsolásában, Bácska megismertetésében s nem utolsósorban az ott élő népekkel vállalt sorsközösségében látta, miközben ösztönösen érzett rá, hogy a többkultúrájú közösségben nincs helye a kizárólagosságnak; vallási és nemzeti különbséget nem ismerve a délszláv és zsidó írókat továbbra is megjelentette. A Kalangya utolsó száma 1944 szeptemberében jelent meg.

1949-től 1953-ig az első vajdasági magyar könyvkiadó, az újvidéki Testvériség-Egység Könyvkiadó Vállalat szerkesztője és fordítója. Az 1955. november-decemberi számtól az újvidéki Híd folyóirat főszerkesztője. A két világháború közötti kommunista ideológiát terjesztő lap ekkorra ugyan irodalmivá vált, ám Herceg Jánost a rendszer csak zsarolással tudta rávenni, hogy vállalja a munkát. Visszaemlékezéseiben olvassuk, hogy az egyik komisszár így dörrent rá: „»Az okkupátornak szerkesztetted a folyóiratát, a szocialista Jugoszláviában nem vagy hajlandó szerkeszteni?!« Hajlandó voltam, vállaltam. Borzasztó volt. Rettenetesen ellenőriztek, nemcsak engem, a lapot is.” Herceg János korábbi szerkesztői gyakorlatát és irodalomról alkotott felfogását fogalmazta újra, amikor a regionalizmus fontosságát emelte ki, vagyis azt, hogy a vajdasági irodalomnak tudatosítania kell az itt élő magyarságban „az időt és helyzetét és szerepét”. A kalangyásként megbélyegzett szerkesztési koncepció generációs konfliktust robbantott ki, Herceg János 1957 áprilisában lemondott főszerkesztői tisztségéről.

1957-től 1977-ig az Újvidéki Rádió munkatársaként dolgozott. A rádió minden irodalmi műsorát ő indította el. Irodalomszervező tevékenysége is jelentős, jeles magyar írókat hívott meg a rádió M-stúdiójába, többek között Illyés Gyulát és Déry Tibort, 1970 őszén a ritkán kimozduló Németh Lászlónak szervezett nagy sikerű irodalmi estet. Az irodalmi műsorokat nyugdíjba vonulásáig szerkesztette.

Váratlanul halt meg 1995. január 29-én. A rádió irodalmi műsora jó előre felvett, széles látókörről tanúskodó világirodalmi jegyzeteit még jóval a halála után is sugározta.

Emlékére 1998-ban megalapították és évente odaítélik a Vajdaságban a Herceg János Irodalmi Díjat.

 

Novellisztikája

Herceg János munkásságának legnagyobb és legjelentősebb szegmense novellaírása. Viharban című első kötetét hatvanévnyi gazdag prózavilág követte, amelyben fő műfajának változatos formáit alakította ki. Első novellái az avantgárd szellemében és eszköztárával keletkeztek, ezt követően azonban figyelme tartósan a reális tartalmakra és kifejezőeszközökre irányult. A budapesti éveket jellemző könnyed, kedélyes anekdoták és életképek rövid kitérője után az 1950-es években a leghagyományosabb elbeszélések kaptak főszerepet, a több szálon futó, feszültséggörbével rendelkező, szigorúan szerkesztett emberisors-ábrázolatok. A realista ábrázoláson belül újabb színfoltként az egyes szám első személyű, szenvtelen előadásmóddal kialakított monológnovellákat említhetjük, s mintegy utolsó állomásként az átminősített, oldott tárcanovellát, amelyben fellazul a meseszövés.

Novelláinak hősei, bármely korszakát vizsgáljuk is életművének, bármi történjék is velük, nem mutatnak szélsőséges érzelmeket, még ha botrányos sérelem is éri őket, örömök és bánatok intenzitásfoka nem ölt felfokozottan drámai méreteket. Epikai világképének hátterében ugyanis az ember és a világ öröktől fogva egylényegű harmóniájának a felismerése munkál, amelybe az elmúlás tragédiája éppoly magától értetődően, éppoly természetes módon simul bele, mint a születés, a keletkezés nagyszerűsége. Különösen utolsó pályaszakaszára jellemző ez a felfogás. A novella hétköznapi embereket ábrázol mindennapi helyzetekben. A novellahősök kényszerpályán mozognak, nem a cselekmény, hanem a megérzések, hangulatok kerülnek előtérbe. Korszerűek ezek a novellák, amelyekben az idő határai kitágulnak, lelassulnak a cselekvések, szinte állóképbe merevednek a jelenetek, a történetek ezáltal a reálisból az irreálisba csúsznak át, az ismeretlenben végződnek, amely álom is, valóság is.

Utolsó novelláskötetét Mulandóság címmel mintha már a vég igézetében állította volna össze. Visszatérnek a század eleji Zombort idéző hangulatképek, megjelenik első novellájától kezdve vissza-visszatérő alakja, a robusztus Kekez Tuna, és ebben találhatók a nagy hazatérések novellái is. Novelláiban Herceg János az általános emberi kérdések felvetésétől eljutott a konkrét emberi kisebbségi sors ábrázolásáig, amely az ő tollán nemcsak élethelyzet, hanem létérzés is egyúttal.

 

Regényei

A társadalombírálatnak Herceg János regényeiben adott hangot. Közöttük is kiemelkednek bohóctörténetei, az Ég és föld (1959) és a Gogoland (1992). Első novellájának figurája ő, aki végigkíséri munkásságát. Az Ég és föld művészregény. Főhőse, Gerard, az öreg bohóc, kiábrándulva a cirkusz világából és a közönség közönyéből, elhatározza, hogy felhagy művészetével, hazamegy a falujába, majd ráébredve, hogy a „civilek” között nincs helye, és nem tud eleget tenni a megbízásnak, miszerint az új világ fölépítésében kellene segédkeznie, visszatér a cirkuszhoz. E cselekményváz mentén épül fel a regényvilág, amely a korabeli társadalomábrázolást a negatív utópiákhoz közelíti. Ugyanakkor kulcsregény is. Válaszként íródott egy nemzedéknek, a helyi irodalmi perpatvarok ironikus-szatirikus rajza, létező irodalmárok alakmásai jelennek meg benne. Gerard az író alteregója, akinek az a bűne, hogy „nem mindig merte határozottan állítani, hogy a fekete nem fehér”. De leplezetlenül munkálkodik Satanelli, a besúgó, és itt van az irodalmi vének tanácsa is, a Komoly Férfiak Köre, amely ugyancsak megkülönböztetett figyelemmel kíséri Gerard minden gondolatát és tettét. Olyan társadalom képe rajzolódik ki, amelyben a hatóság a személyiség legintimebb szféráiba avatkozik be. Az Ég és föld a totalitárius rendszer parabolisztikus rajza, amely nem hagy kétséget afelől, hogy korának viszonyait ábrázolja.

Folytatása, a Gogoland még egyértelműbb antiutópia. Hétről hétre jelent meg az újvidéki Magyar Szó című napilap tárcarovatában. Az irodalompolitika felfigyelt éles hangvételére, Orwellt idéző jellegére. Csak tizenöt évvel megírása után jelenhetett meg könyv alakban. Főhőse ezúttal is Gerard, a bohóc, aki társával, Trüdivel elindul létrehozni egy jobb világot. Kezdetben hisz abban, hogy Gogolandben megtalálta az ígéret földjét, azonban csakhamar csalódnia kell. A disztópiából, az iróniával szemlélt, eredetileg is rossznak bizonyuló világ helyett, amelyet elhagyni kényszerül, nem utópiába, az eszményi élet helyszínére érkezik, hanem éppen azzal ellentétes helyre, antiutópiába. Gogoland társadalmi berendezése erősen hierarchikusan szervezett, fő mozgatórugója a besúgás. A propaganda az élet minden területét átszövi. A gogók lemondanak az ellentmondás jogáról, sőt az ideális az lenne, ha egyenesen önmaguk ítélnék el saját magukat, és hoznának határozatot saját megbüntetésükről. Létrejön a totális ellenőrzés a társadalom egésze felett, amely a félelemkeltésen alapul. A cirkuszi hasbeszélő például „politikai parabolákkal aratta sikerét, miközben felváltva félt attól, hogy a közönség nem érti meg, illetve hogy megérti, s az lesz a baj”. Gerard sem feledkezik meg bohóc voltáról, cirkuszi múltjáról, s ha ki is kell szolgálnia feletteseit, gyakran kell cigánykereket vetnie, nem szűnik meg a tudása a művészet lényegéről, nem szűnik meg önmegértésének igénye, „a néma költészet” művészének érzi magát. A regény végén Gerard elmenekül Gogolandből is, a kivonulásnak, a helyszín elhagyásának mint vigaszt jelentő gesztusnak az artikulálásával fejeződik be, amelyet egyúttal a vajdasági magyar irodalom jellegzetes toposzai közé sorolhatunk.

Kevés író fogalmazta meg olyan művészi színvonalon a történelmi traumák következményeit, mint Herceg János. Módosulások (1989) című regénye két nagyarányú változás köré szerveződik: az első és a második világháborút követő sorsfordító átrendeződésről szól, amelyek során birodalmak hullottak szét, és új államalakulatok jöttek létre, megindult a lakosság kétirányú migrációja, sokan elvándoroltak, míg mások hazatértek. A módosulások arra kényszerítik az embereket, hogy hovatartozás-tudatukat újragondolják, miközben próbára teszik az új helyzethez való alkalmazkodási képességüket. El kell-e hagyni otthonukat, mi történik azokkal, akik elmennek, és hogyan találják föl magukat az érkezők? – a huszadik század első felében az egykori Bács-Bodrog vármegye székhelyének, Zombornak ezek lesznek a legfőbb, állandósuló kérdései generációkon keresztül. Cselekménye csak annyira van megkomponálva, amennyire az emlékezés lehetővé teszi a szilárd eseményvezetést, azonban az írói figyelem időn és korokon átlépve csapong, fellazítva a regény szerkezetét. A Módosulások térregényként működik, s ez meghatározza olvasásmódját: az elbeszélő a városban sétál, attól a háztól indul, amelyben született, majd megáll egy-egy háznál, elmeséli a történetüket. A szegényparasztok negyedéből a módosabb iparosházak érintésével jut el a könyvtárig, a kaszinóig, a dalárdáig. Írókról, tanárokról, tisztviselőkről, iparosokról, vidéki különcökről ír, akiknek hóbortjairól fővárosi lapok is tudósítottak. Amikor a regényért Herceg János megkapta az év legjobb vajdasági könyvéért járó Híd-díjat, a kritika etikai alapállását emelte ki: közelmúltunkból vett történelmipéldázat-jellegét méltatta, megállapítva, hogy irodalmi minőségével egyenértékű a mű humanista üzenete.

 

A mindenes író mint kisebbségi értelmiség szerep

A kisebbségi értelmiségi sors a „mindenes író” szerepét is magában foglalta. Természetszerűleg kellett népművelőnek lennie s az irodalomnak szinte minden műfajában alkotnia. A versek, elbeszélések, regények mellett programcikkeket, esszéket, szociográfiai és helytörténeti munkákat, riportokat, visszaemlékezéseket, vallomásokat írt, és műfordításainak száma is tetemes. Jeles szerb, horvát, szlovén és macedón írók műveit ültette át magyarra, többek között Ivo Andrić, Miroslav Krleža, Prežihov Voranc és Szlavko Janevszki regényét. A műfaji sokrétűség mögött azonban felfedezhetjük az állandó jegyeket is, azt, hogy Herceg János eredendően novellista alkat. Mintha a mondandója mindig novellányi lenne: regényei is valójában kisregények. Verseinek epikus magvuk van, s eredeti formájukban a Magyar Szó című napilap tárcarovata számára készültek. Riportjai és szociográfiai írásai is a szépíró szemével készültek. Helytörténeti írásait a művelődéstörténészek forrásműként használták, ám nem csupán dokumentumértékük miatt érdemelnek figyelmet, hanem mert élvezetes olvasmányt nyújtanak. Kiemelhetjük az 1993-ban megjelent Régi dolgainkról című esszékötetét, amelyben minden írásnak külön világa, novellai hitele is van. Visszaemlékezéseiben az egész életművön végighúzódó novellaírói attitűdöt ismerhetjük fel: Herceg János sohasem állítja önmagát előtérbe, mintha bizony a kor és eseményei fontosabbak lettek volna saját érzéseinél vagy gondolatainál; sohasem panaszkodik vagy magyarázkodik, igyekszik tárgyilagos maradni, s olvasóira bízza az ítéletalkotást.

Herceg Jánost ma a Bácska írójaként tisztelik. De munkásságának megbecsülése koronként változott. Volt, amikor gyanú övezte, mert a második világháború idején közszereplő volt, folyóiratot szerkesztett. Polgárnak tartották egy olyan korban, amikor proletárnak kellett volna lennie. Később azért szorult peremre, mert sohasem költözött Újvidékre, a kulturális központba, hanem Zomborban élt és alkotott. Az 1960-as években fellépő neoavantgárd irodalmi nemzedék szemében régimódi volt, mert elfogadta a Szenteleky Kornél megfogalmazta helyi színek elméletét, miszerint tér, idő és hely alapvetően meghatározhatja a műalkotások jellegét. A helyi irodalmi díjak nem kerülték el, de jellemző, hogy kezdetben mellékes műfajáért, riportjaiért tüntették ki. Novella- és regényírói munkásságát csak utolsó alkotói periódusában ismerték el. 1981-ben a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia tagjává választották.

Külön említést érdemel tevékenysége az Újvidéki Rádió szerkesztőségében. Jegyzetei évek hosszú során át a vasárnap déli híradó után hangzottak el. Közvetlen hangon szólt az emberekhez, s talán ő volt az utolsó a Vajdaságban, akinek a szavaira mindenki odafigyelt.

 

Fontosabb díjak, kitüntetések

1972 – Szenteleky Kornél Irodalmi Díj

1977, 1979, 1989 – Híd Irodalmi Díj

1978  – Üzenet-díj

1982 – A Vajdasági Íróegyesület Életműdíja

1986 – Szirmai Károly Irodalmi Díj

1989 – Magyar Népköztársaság Aranykoszorúval Díszített Csillagrendje

1994 – Déry Tibor-díj

1990 – A Magyar Művészetért Alapítvány emlékplakettje

 

Az életrajzot Toldi Éva írta.