Heltai Jenő: Biography

Heltai Jenő (Pest, 1871. augusztus 11. – Budapest, 1957. szeptember 3.)

Kossuth-díjas író, költő, drámaíró, újságíró. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Élete

Heltai Jenő 1871. augusztus 11-én született Pesten Herzl Eugen néven, Herzl Károly terménykereskedő és Reich Jozefa elsőszülött gyermekeként. A családi hagyomány szerint Heltai 16. századi felmenője, egy katolikus szerzetesnek állt Lőb vagy Lőbl nevű maranno (zsidó származású spanyol) hittérítőként érkezett Törökországba, ahol maga tért át a zsidó vallásra a Spanyolországból oda menekült izraeliták hatására. Az ő utódai vándoroltak egészen a Dunáig s telepedtek le Zimonyban (ma Zemun, Szerbia) a 18. század elején, amire a családi visszaemlékezések szerint magától Savoyai Jenőtől kaptak engedélyt; erről pedig minden nemzedékben egy fiúgyermek Jenőre keresztelésével emlékeztek meg. A család II. József korában vette föl a Herzl nevet.

Heltai édesapja, Herzl Károly Pesten próbált szerencsét; itt házasodott, majd itt született öt gyermeke is, akiket felesége korai halála miatt egyedül kellett nevelnie. Herzl nagy gondot fordított gyermekei irodalmi nevelésére, a lakás könyvespocain főképp német klasszikusok, Goethe és Schiller kötetei sorakoztak. Heltai kisgyermekkorának néhány évét Baján töltötte – ez idő tájt apja itt próbálkozott terménykereskedéssel –, de vissza-visszatérő fővárosi jelenlétet és orientációt jelez, hogy 1876 februárjában ott volt Deák Ferenc temetésén. Heltai egyetlen életrajzírója, Hegedüs Géza megemlíti, hogy elemi iskolai bizonyítványa szerint Heltai minden tantárgyból jeles tanuló volt, magyar nyelvből viszont „kiváló”. Az 1880-as években már újra Budapesten tartózkodik a család, a háziasszonyi teendőket Heltai nagyanyja és nagynénje látja el. Az ekkor még Herzl Jenőként ismert, de baráti környezetében már ekkor s egészen haláláig „János”-ként emlegetett fiatalember a Markó utcai gimnáziumban tanul, majd 1889-ben tesz érettségi vizsgát.

A gimnázium évei alatt Heltai görög és latin nyelvtudásra is szert tesz; már ekkor próbálkozik írással, eleinte párhuzamosan magyarul és németül is ír, majd verseket és humoros cikkeket kezd publikálni álnéven diáklapokban és a Magyar Figaróban. 1887-ben pedig lefordítja Schiller Tell Vilmosából Tell monológját, amelyért arany pályadíjat nyer a gimnáziumban. Érettségije után beiratkozik a pesti egyetem jogi fakultására, de tanulmányait egy év után abbahagyja; inkább újságíróként kíván tevékenykedni. 1890-ben a Magyar Hirlap munkatársa lesz, ahol különböző álneveken (Elta, Eugenius, h.j.) publikál; 1892-től az „Otthon” Írók és Hírlapírók Körének tagja. Kiss József újító lapjában, A Hétben 1891-ben tűnik fel saját verseivel, fordításaival és novelláival, valamint Incubus álnéven jegyzett verses krónikáival, de már az évtized első felében több más folyóiratban (Magyar Géniusz, Magyar Salon, Ország-Világ stb.) közöl szövegeket.

Nagyrészt A Hétben megjelent költemények adják első két verseskötete, a Modern dalok (1892) és a Kató című (1894) gyűjtemény anyagát, amelyekkel széleskörű ismertségre tesz szert, s rövid időre intenzív kritikai figyelem középpontjába kerül. 1892–93-ban sorkatonai szolgálatot teljesít, melynek emlékeit számos későbbi írásában megörökíti – különösképp a Kató kötet Dalok a kaszárnyából című ciklusában, illetve későbbi versei, kuplédalai egynémelyikében és ún. „politikai persziflázsregényeiben” is (Family Hotel, VII. Emanuel és kora). Az 1890-es évtized a kiszélesedő műfaji-műnemi tájékozódás jegyében zajlik: gyakran ír dalszövegeket egyfelvonásosokhoz, vígjátékokhoz, zeneművekhez; 1894 decemberében az Otthon Körben mutatják be első színdarabját (Az operett). 1895-ben kezdi meg első kisregénye, a Hoffmanné meséi közlését a Magyar Hirlap, s 1897-ben jelenik meg kötet formájában a Hét sovány esztendő című bohémregénye. 1898-ban hagyja el a sajtót első elbeszéléskötete (Kalandos történetek), s a Vígszínház még ebben az évben bemutatja első bohózatfordítását is, a Blumenthal–Kadelburg-féle Mozgófényképeket.

1895-ben unokabátyja, a bécsi lapok tudósítójaként ekkoriban Párizsban tartózkodó osztrák publicista, Herzl Tivadar a Dreyfus-ügy nemzetközi visszhangja nyomán megpróbálja beszervezni Heltait a cionista mozgalomba, de a fiatal író – önmagát magyar identitású művésznek tartván – ellenáll: egy évtizeddel később még a zsidó hitközségből is kilép, s a korban egészen szokatlan módon hosszú éveken át egyetlen felekezetnek sem tagja. (Csak jóval hatvanadik életéve után keresztelkedik meg.) 1900 szeptemberében meghívják művészeti titkárnak a Vígszínházba, de erről az állásáról 1901. június 24-én lemond. 1900 karácsonyát magyar lapok tudósítójaként Párizsban tölti, a katonaszökevény Szomory Dezsővel lakik a Family Hotelben. (Ennek motívuma későbbi bohémregényeiben is feltűnik, különösképp Mák István alanyi költő, a Krajcáros Igazság című fiktív újság párizsi levelezőjének alakján keresztül.) Ez idő tájt már kitűnően tud franciául, később angolul is megtanul, az előbbi nyelvből azután nagy számban fordít is. Rövid ideig – Bródy Sándorral és Molnár Ferenccel együtt – Kálnoki Izidor újságírónál lakik a VIII. kerület Pál utca 5. szám alatt. 1902-ben tartalékos tisztként szolgál, 1903-tól a Pesti Hirlap belső munkatársa. 1904. november 18-án mutatják be a Petőfi művét feldolgozó, Kacsóh Pongrác zenéjével, Bakonyi Károly librettójával, Heltai verseinek felhasználásával íródott daljátékot, a János vitézt Bokor József rendezésében a Király Színházban; ez a darab aratta Heltai művei közül a legnagyobb közönségsikert. A színdarab főszerepét, Kukorica Jancsit Fedák Sári, Iluskát pedig Medgyaszay Vilma alakította. A művet ezt követően mintegy 680 alkalommal adták elő ugyanitt, és a premiert követő néhány hónapban csaknem 30 vidéki színház vette meg az előadás jogát.

Heltai 1904-ben kötött házasságot a római katolikus Hausz Valériával, aki egy ideig Jancsó Vali néven szerepelt színésznőként. Heltai magára vállalta felesége első házasságából való két gyermekének nevelését is. Első gyermekük, Zsuzsanna még ebben az évben megszületik, akit 1906-ban János fiuk követ. 1910-től a VIII. kerület Népszínház utca 23. szám alatt lakik családjával, majd 1914-ben az V. kerületi Katona József utcába költöznek. 1917-ben válik el első feleségétől. 1923. május 15-én nősül újra, a szintén színésznő Gách (Fröhlich) Ilona Lillát veszi el. Feleségével 1926-tól a II. kerületi Bimbó utcában laknak, majd 1945-ben a Pozsonyi útra költöznek (XIII. kerület).

Heltai 1907 őszétől egy évadon át az újonnan megnyílt Modern Színház Cabaret művészeti igazgatója Molnár Ferenccel együtt. 1911-ben a Nyugat adja ki válogatott és új verseinek gyűjteményét (Heltai Jenő versei), 1913-ban szintén a Nyugat kiadásában jelenik meg új, főképp alkalmi költeményeit tartalmazó gyűjteménye Fűzfasíp címmel. Egy évvel később mutatja be óriási sikerrel a Vígszínház Heltai egyik legjelentősebb társadalmi vígjátékát, A Tündérlaki lányokat. 1915-ben a Vígszínház dramaturg-igazgatója lesz, amely állásáról csak 1919 februárjában mond le. 1915–16-ban haditudósító a Balkánon és Konstantinápolyban. 1918-ban Miklós Andor, az Athenaeum Rt. főrészvényese felkéri, hogy legyen a könyvkiadó igazgatója; Heltai ezt a pozíciót egészen 1939-ig tölti be. Többek között az ő munkálkodása révén valósul meg az egykötetes Ady összes versei (1930) kiadása, valamint ő találja ki a „kétpengős modern regény” sorozatot és a „kék klasszikusokat”. 1923-tól az Athenaeum jelenteti meg Heltai életműsorozatát is tíz kötetben.

1924-től 1926-ig több hosszabb európai utazást tesz (Franciaország, Olaszország, Svájc, Ausztria), 1927 januárjában pedig megkapja a francia Becsületrendet a francia kultúra magyarországi és nemzetközi népszerűsítéséért. (Heltai 1916-tól elnöke volt a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének, és mint Tüskés Anna kutatásaiból tudható, ebbéli minőségében – saját műveinek fordításait is szorgalmazva – kiterjedt francia nyelvű levelezést folytatott francia, olasz román, orosz, spanyol, svéd és angol művészegyéniségekkel, fordítókkal, színházi emberekkel, könyvkiadók ügynökeivel.) 1929 és 1932 között Bródy Pállal és Lengyel Menyhérttel a Belvárosi Színházat, 1932-től 1934-ig szintén Bródyval és Wertheimer Elemérrel a Magyar Színházat vezeti. S időközben – 1932-től – Kosztolányi Dezsővel és Herczeg Ferenccel hármasban a Magyar PEN Club vezetését is elvállalja. 1936-ban több hónapra Badenbe utazik, itt fejezi be A néma levente című színdarabját, melyet aztán a Magyar Színház mutat be nagy sikerrel. A darab nemcsak az akadémia Vojnits-díját nyeri el 1936-ban, nemzetközi karrierje is jelentős: Bécsben és Londonban is bemutatják, s ezzel egyidőben megjelenik angolul és németül is. A kolozsvári színpadon is nagy sikert arat, ám a román kultuszminiszter rövidesen betiltja.

Miután 1939-ben lemondatják az Athenaeum könyvkiadó éléről, folyamatosan kiszorul az irodalmi nyilvánosságból: 1939-ben és 1940-ben még jelennek meg kötetei és vannak színházi bemutatói (Az ezerkettedik éjszaka, Az utolsó pillanat, Egy fillér), a Johann Nepomuk Nestroy darabját feldolgozó Lumpáciusz Vagabundusz azonban 1943-ban már nem kap színpadot; Heltai saját kiadásában jelenteti meg. 1944 tavaszán, Magyarország német megszállását követően nem hajlandó kérelmezni a zsidótörvények alóli mentesítést, még fia kérésére sem. Júniusban más magyar írók műveivel együtt az ő könyveit is elégetik. Ezután csillagos házba kényszerül, ahol számos kéziratát megsemmisíti.. Novembertől a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek Társaságánál talál otthonra. (Ekkoriban keletkezett háborús naplója, a Négy fal között.)

A háború után rövidesen a Magyar PEN Club elnökévé, majd 1947-ben a Nemzetközi PEN Club alelnökévé választják. 1945 őszétől másfél éven át az újrainduló Színház folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, majd rövid ideig elnöke is. Ez a néhány év Heltai utolsó alkotói korszakának legtermékenyebb időszaka: a Nemzeti Színház 1946-ban bemutatja a Lumpáciusz Vagabunduszt, 1947-ben pedig megjelenik öregkori lírájának gazdag gyűjteménye, az Elfelejtett versek. 1948-ban újra nyugat-európai utazást tesz: Párizsban a Magyar Írószövetség nemzetközi elismerése ügyében tárgyal, majd Londonban Korda Sándorral is találkozik. A neves rendező és producer megpróbálja rávenni Heltait a kint maradásra, de Heltai végül 1949-ben hazatér. Ebben az évben még megjelenhet pár válogatáskötete és újrakiadása, de a színházak – a János vitéz kivételével – egyetlen művét sem tűzik műsorra. 1950-től újra háttérbe szorul alkotóként: könyvei nem jelenhetnek meg, darabjait nem játsszák a színházak, nem szerepel a nyilvánosságban, jóllehet felesége könyörgő levelet is ír Rákosi Mátyásnak. 1951 augusztusában nagy ovációval megünneplik Heltai 80. születésnapját a Margitszigeten, megjelenhet egy novellaválogatása (Talált pénz, Bp., Szépirodalmi, 1951) s néhány darabja is színre kerül, de 1952 és ’55 között újra elmaradnak bemutatói. Küzdelmek árán végül 1955 januárjában mutatják be újra A néma leventét az Állami Déryné Színházban, melyet követően a darab két évadon keresztül több vidéki városban (Szolnok, Miskolc, Szeged, Pécs, Gyula, Győr, Kecskemét, Kaposvár) színre kerül. A Petőfi Színház 1955 márciusában mutatja be Heltai utolsó színpadi művét, a Szépek szépe című Hamupipőke-mesét. Ugyanebben az évben jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál négy kötetben az Öt mesejáték című gyűjteménye, ahol 1957-től életműkiadása is megindul.

Heltai Jenő 85 évesen, 1957. március 15-én vehette át a Kossuth-díjat, „sokoldalú, műfajokban is változatos” életművének elismeréseként. 1957. szeptember 3-án érte a halál. 

1969-ben felavatott, Borsos Miklós alkotta síremléke a Fiumei úti temetőben található. Gyálon és Debrecenben utcát, Budapest III. kerületében teret neveztek el róla. Emlékét Budapest XIII. kerületében, a Pozsonyi út 40. szám alatt – ahol 1945-től egészen halálig élt – 2005 óta emléktábla őrzi.

Irodalmi munkássága

  Heltai különböző műfajokhoz-műnemekhez és az irodalmi kultúra eltérő színtereihez (színház, kabaré, újságírás, könyvkiadás, írott költészet stb.) kötődő életművének darabjai nehezen választhatók el egymástól éles határok mentén. Regényalakjai mintha verseinek lírai beszélői lennének, a prózai vagy színpadi jelenetek Heltai-költemények vershelyzeteit idézik; színpadi műveinek alapötletét sokszor már rövid novellákban megírta; számos verse vált a magyar kabaré sokat énekelt darabjává, s nem egy kupléja költeményként is olvasható; versei nem ritkán szerepelnek mottóként vagy a fiktív szereplők alkotásaiként regényeiben; végül, sokszor emlegetett jellegzetes humora szinte valamennyi művét – úgy nagyobb lélegzetű írásait, mint napi érdekű cikkeit – körüllengi. Épp ezért a szövegek műfaji-poétikai jellegzetességeit, tematikus csomópontjait, illetve irodalom- és kritikatörténeti perspektíváit leginkább az életmű egységéből kiindulva lehetséges megragadni.

Költészete

Heltai az 1890-es évektől (névvel, álnévvel vagy névtelenül) megjelent temérdek újságcikkén túlmenően első ízben költőként lépett az irodalom színterére: zömmel A Hét folyóiratban megjelent verseiből állt össze Modern dalok című első kötete 1892-ben, amely – a még verselő Ignotus és a fiatalon elhunyt Makai Emil debütálása mellett – a kritikai diskurzus középpontjába helyezte a modern irodalomról szóló vitát. (E kötetének utolsó ciklusába A Hét többi költőjéhez hasonlóan Heltai is felvette versfordításait – Walther von der Vogelweide, Charles Paul de Kock, Hégésippe Moreau, Jean Richepin és Rudolf Baumbach költeményeit ültette át magyarra –, de később ezt a metódust már nem követte.) A korabeli kritikusok egy része, főképp konzervatív-keresztény irányultságú újságok (Nemzet, Magyar Szemle) szerzői erkölcstelenséggel vádolták Heltait és vele együtt A Hétben publikáló költőtársait, mondván, a költeményeikben feldolgozott témák (testi vonzalom, felszínes szerelmek, csábítás, nagyvárosi élet, eufemizált házasságtörés és prostitúció stb.) morálisan elítélendő szerzőt feltételeznek, s e kritikák érvrendszerébe nem ritkán burkolt antiszemita szólamok is vegyültek. Ami Heltai első kötetét illeti, már szemantikai feszültséget hordozó címében is programos volt – esztétikai szempontból. A gyűjteményben csakugyan dalok (legtöbbször refrénnel bíró, akár énekelhető, remek verselő tehetségről árulkodó költemények) szerepelnek, amelyek modernek, azaz (a szó eredeti értelmében) „maiak” kívántak lenni: a modern életet, a modern társadalmat, a századvégi fővárosi létezést mutatták be (a kötet második ciklusának címe például: „Az utcza filozófiája”), emiatt szükségszerűen ellenérzést keltettek a vidéki magyarság tisztaságát hirdető népies költészet híveiben. Másfelől azért érte sok kritika Heltait, mert ez az ovidiusi epikureizmusból, a francia sanzonok világából és a korban igen divatos heinei fanyar humorból egyszerre táplálkozó verscsokor profanizálta a költészet tradicionális témáit: a szerelmet, a halált, a költői hitvallást. A szerelmet az érzelmek komolytalanságának, a nyelvi kifejezésmód sablonosságának érzékeltetésével siklatta ki, a poétasorsot nevetségesnek, a művészetért való halált mulattatóan kisszerűnek ábrázolta. Ahogy Komlós Aladár fogalmazott a Heltai-féle beszélők magázódó udvarlása kapcsán: „tüntető felszínesség” jellemezte ezeket a szerelmes verseket, amelyekben azonban még üdítően összeegyeztethetőnek tűnt a tréfálkozás és a líra. Egészen hasonló volt a fiatal színésznőhöz, a „kis Kató”-hoz címzett második kötet (1894) összetétele, illetve kritikai visszhangja is. Nem véletlen, hogy Heltai rövidesen fullánkos költeménnyel (Pro domo) válaszolt kritikusainak A Hét 1895. január 27-i számában: 

Tisztelt vidéki kollegáim, 
Kiket személyem érdekel, 
Kik Sárbogárdon s Duna-Szekcsőn
Csinos succés-ket értek el, 
Szegény fejemnek nekiestek, 
Mert nem vagyok elég magyar
S mert nem daloltam még a földről,
Mely ápol és mely eltakar. 

S mert nem daloltam nagymamámról
S a nagypapámról eleget, 
Ellenben glóriába vontam
Könnyelmű „nőszemélyeket”, 
Reám rohantak vad haraggal, 
Hogy dalaimban nincs morál
S karakterem minden bizonynyal
Mesésen gyönge lábon áll. […]    

Két érdekesség: Heltainak a „vidéki intelligenciát” froclizó szólamaiban másutt is gyakran felbukkan Sárbogárd és Dunaszekcső, illetve egy harmadik kedvenc, Soroksár (pl. Dalok a korzóról; A falusi kislány Pesten); a Vörösmarty Szózatát is megidéző vers utolsó strófája e folyóiratközlésben még így végződik: „Tisztelt vidéki kollegáim, / Majd akkor adjanak kezet / És iktassanak be a czéhbe. / Ha én is – öreg úr leszek”, ugyanakkor az 1923-as Heltai Jenő versei kötetben „Ha én is impotens leszek” sor szerepel.

Az 1890-es években – a vegyes kritikai visszhang ellenére, illetve részben a Heltaira háramló negatív ítéletek miatt is – nagy népszerűségre tettek szert a pályakezdő Heltai versei (Bródy Sándor például felolvasásokat is tartott a Kató kötet verseiből), s rövidesen, leginkább a későbbi Nyugat-szerkesztő Ignotus révén tárgyilagosabb kritikai értékelése is megindult. Heltai ezt követően is gyakran publikált verseket, de kötettel legközelebb csupán egy évtized múltán, 1913-ban jelentkezett: a Fűzfasíp című gyűjtemény a korábbi két kötet témáit és formakincsét vitte tovább. Talán e kötet jellegzetes fővárosi alakokat megelevenítő darabjaiban érzékelhető leginkább Heltai társadalomkritikus éle (pl. Korzó, A tökéletes feleség, A tökéletes férj, A szalmaözvegyek, A családapa dala), melyek közül nem egy eleve kabarédalnak íródott. Ezt követően azonban, az 1910-es, ’20-as évektől inkább prózai és színpadi művek jellemzik a pályaszakaszt. Szerb Antal találóan fogalmaz irodalomtörténetében: „A »könnyű vers«-et, melynek Heltai volt a nagymestere, később az Ady-korszak komolysága lehetetlenné tette és leszállt az irodalom alatti rétegekbe, az operettbe, a kabaréba, a sláger-költészetbe”. Heltai valóban pionírja volt a még – szinte utolsóként – markánsan németes tradíciójú fővárosi orfeumokat, „brettliket”, „zengerájokat” eredeti magyar dalkultúrával felrázni kívánó kabaré létrehozásának. Visszaemlékezése szerint elsőként Yvette Guilbert francia sanzonékesnő 1893-as pesti vendégszereplése hatására kezdett kabarédalokat írni az évtized második felében; egy másik megnyilatkozásában pedig Jules Jouy és Paul Delmet francia sanzonszerzőket jelölte meg  inspirációs forrásként. Heltai jelen volt a magyar kabaré intézményesülésének első mozzanatainál: a rövidéletű Tarka Színpad 1901-es bemutatkozó előadásán elhangzott a Huszka Jenő által megzenésített Tűzoltó-történet című kupléja, illetve a két fővárosi kabarészínpad, a Nagy Endre-féle Andrássy úti Modern Színház Cabaret és a Teréz körúti Bonbonnière estjein is rendre felcsendültek dalai, melyek közül a legsikeresebbeket (A lencse, Ballada a három patkányról, Én vagyok a Fedák Sári szobalánya, Háromtól hatig) kottafüzetként is kiadták. Heltai kabarédalainak népszerűségét és gyors terjedését jelzi, hogy a Kálmán Imre megzenésítette Sárga a babám című dalát Kodály Zoltán 1923-ban mint népdalt jegyezte le a Heves megyei Dorogházán. Filmtörténeti közhelynek számít, hogy a magyar „mozi” kifejezés Heltaitól származik, ama nevezetes kupléból, melyben Berta és egy „fess legényke” vetítőtermi kalandjáról esik szó („S mert a Berta, mert a Berta nagy liba, / Hát elment a mozi-mozi-mozi-moziba”).

A századfordulótól nagyjából az 1920-as évekig tartó időszak kabarékultúrája a magyar művelődéstörténet kivételes epizódjának tekinthető: mint Körner András könyvéből tudható, a magyar kabaré – noha a környező országokénál konzervatívabb, kevésbé politikus műsor jellemezte – rövid időre megteremtette a könnyed szórakoztatás és a modern költészet kompromisszumát. Az európai fejleményekhez képest Magyarországon sokkal nagyobb arányban voltak jelen a kabaréban a kortárs szépirodalom alkotói: a magyar színpadon nem csupán a legtermékenyebb és legsikeresebb sanzon- és kuplészövegírók (Heltai, Szép Ernő, Gábor Andor) dalai és Nagy Endre humorisztikus konferanszai hangoztak el, hanem Petőfi, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály versei is. Heltai a modern kabaré azon szerzői közé tartozott, akinek dalai – mivel szerzőjük korának egyik legkifinomultabb  verselője volt – tökéletesen megfeleltek az élő előadás elvárásainak (például a refréneknek mindig emlékezetesnek és jól énekelhetőnek kellett lenniük) és a közönségigénynek is a gegek, poénok, témák szintjén; ugyanakkor versesköteteibe átkerülve a dalok egy része írott költeményként is jól funkcionált. Erre kitűnő példa Heltai Szerelmes utcák című, egyszerre szép és elszomorító verse, amely a kabaréban Szirmai Albert zenéjével csendült fel, de az 1913-as Fűzfasíp kötetbe is bekerült. A Kató kötetben szereplő, hasonló témát feldolgozó A Kerepesi út eufemizáló, operettes látásmódjával szemben („Szép Budapesten itten adják / A legtöbb randevút”) itt a nagyvárosból való kiábrándultság (és némileg az ítélkezés) hangjai érvényesülnek: 

Vannak Budapesten utcák, oly sötétek,
Amelyekben némák a házak,
Kapuik aljában rosszképű cselédek,
Kifestett leányok tanyáznak.
Az orcájuk pírja: ámitás, hazugság,
Hazudnak, ha sírnak, nevetnek:
Ezek az utcák azok az utcák,
Amelyekben szeretnek. […]

Vannak Budapesten utcák, oly sötétek,
Amelyekben minden oly álnok,
És ott születik meg a szégyen, a vétek
S örökre meghalnak az álmok.
A lányok komiszak, a férfiak durvák,
Öt perc… azután elsietnek,
Ezek az utcák azok az utcák,
Amelyekben szeretnek.

A Heltai-dalok sikerének másik oka az volt, hogy Heltai jelentékeny búvárlatokat végzett a régi magyar vers és a népköltészet területén, így teremtette meg azt a dallamos, eleven, ízig-vérig magyaros „aszfaltpoézist”, amely a Kacsóh Pongrác–Bakonyi Károly-féle János vitézben népies környezetbe helyezve olyannyira elbájolta a zömmel vidékről a fővárosba fölkerült, falusi nosztalgiákat őrző közönséget. Maga Heltai jegyezte föl 1931-ben, hogy a János vitézben kifogás tárgyává tett „Udvaromon három vályú, / Abból iszik három nyáj juh” rímpárt Kriza János Vadrózsák című székely népgyűjtési gyűjteményéből vette; a magyar költészettel való elmélyült foglalatoskodást pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Heltai több Walesi bárdok-paródiát is írt [A legnehezebb király; Vasutas-sztrájk].

Heltai életművében az 1910-es évek második felétől a második világháborúig tartó pályaszakasz a könyvkiadói elfoglaltságok mellett legfőképp a prózaepikai munkákról, sikeres színpadi művekről és az ipari mennyiségben készült drámafordításokról szólt. Bár élete végéig írt verseket, kései költészetének kiemelkedő pontja az 1947-ben megjelent Elfelejtett versek című kötet, amely az 1916 és 1946 közötti korpuszt gyűjtötte össze, az idő múlását rezignáltan szemlélő és a történelem viharaival szembesülő öreg költő hol derűs, hol melankolikus szólamával gazdagítva az addigi életművet. A Heltaival egyébként igen kritikus Komlós Aladár értékelése szerint az Elfelejtett versekben több a tematikus és formai eredetiség, mint a korai kötetekben, hiszen ez idő tájt Heltai politikai tartalmú verseket is írt, melyek közül kiemelkedik az 1945. május 1-jei keltezésű Szabadság című óda. Mint Komlós írja, „Heltai most sem szűnt meg szellemes lenni, de szellemessége most diszkrétebb és nem önmagáért való, hanem az érzés kifejezését szolgálja” – ez utóbbira remek példa a bohém poétaéletre és a körüludvarolt, sokszor megénekelt masamód leányra visszaemlékező, nosztalgikus Ferenc József korából való balladácska: 

Az volt a régi jó idő!
Három forint egy pár cipő,
Tizenkilenc egy öltöny!
Sütött a nap, fogyott a hold,
És negyven évig béke volt
A földön.

Van ennek… ejnye… igenis,
Van ennek ötven éve is,
S a múlt varázsa friss még.
A nóta végén bús akkord,
Hogy visszasírom azt a kort
Ma is még.

Természetesen nem vitás,
Hogy ez a halk sopánkodás
A legszebb földi jónak:
Az ifjúságnak szól ma csak
És nem az átkos, rút reak-
ciónak.

Drámái

Heltai Jenő életművének leggazdagabb, az irodalmi emlékezetben is élénkebben élő korpuszát a drámai művek jelentik. Túl azon, hogy mintegy 150 drámafordításával a századfordulótól fogva fél évszázadon keresztül jelen volt a magyar színpadokon, e hosszú, politikai rendszereken átívelő időszak egyik legnépszerűbb színpadi szerzőjeként tekinthetünk rá. Már második verseskötetéhez, a Katóhoz is hozzátoldotta a Joujou kisasszony című „érzékeny jelenet”-et, az ezt követő évtizedekben pedig 43 színművét mutatták be, s nagyjából ugyanennyi színpadra nem került monológot, bohózatot, párbeszédes jelenetet írt, melyek egy része kötetben meg sem jelent.

Heltai az európai és magyar drámairodalom két műfaji hagyományához kötődik szorosan: a társadalmi vígjáték és a romantikus verses játék („álomjáték”) vonulatához, e két típushoz tartoznak leginkább sikerült színművei. Bár Heltai életidejének legnépszerűbb két vígjátékírója Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc volt – utóbbival Heltai írt közös darabot is (A ferencvárosi angyal, 1912), ahogy Makai Emillel is (A királyné apródja, 1916) –, több színműve is nagy, maradandó sikert aratott a hazai és külföldi színpadokon. Első alkotói korszakának bohó vígjátékai (Bernát, 1907; Naftalin, 1908; A masamód, 1910) és a két világháború között nagy sikerrel bemutatott darabjai (A kis cukrászda, 1922; Jó üzlet, 1935) mellett kiemelendő e műcsoportból A Tündérlaki lányok (1914) című társadalmi vígjáték, amely egyfelől sok szállal kötődik a Heltai-életmű több darabjához, másfelől le is zárja az első világháború kitöréséig tartó pályaszakaszt. (A regények esetében a szintén 1914-es Jaguárra tekinthetünk efféle határkőként.) A Vígszínházban 1914. február 14-én nagy sikerrel bemutatott háromfelvonásos darab első kidolgozását Heltai egy rövid, feszesen szerkesztett novellában írta meg azonos címmel: „A Tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülök tisztességes volt, a harmadik nem.” A történetből persze kiderül, hogy a Tündérlaki lányok közül épp az a tisztességes – a legidősebb, a darabban Boriska –, aki felelősségteljesen feláldozza saját boldogságát, hogy testvérei „tisztességesen” élhessenek (a drámában már négyen vannak a nővérek). Egy gazdag báró szeretője, aki biztosítja a család megélhetését. Az egyensúlyt, a hazug polgári látszatvilágot egy szerelem, a kétes egzisztenciájú költő, Pázmán Sándor megjelenése és Boriska iránt érzett szerelme borítja fel: kettőjük boldogságának az lenne az ára, hogy a legkisebb leánynak, Sárikának kellene tisztességtelen életet élni nővérei helyett, de ebbe Boriska nem tud belenyugodni. A műfajnak megfelelően a darab fanyar-ironikus happy enddel zárul: Boriska nem tudja elviselni kishúga „feláldozását”, marad ő tisztességtelen, Sárika Pázmán Sándor mellett talál boldogságra – és a család „tiszta erkölcse” is megmarad. 

A Tündérlaki lányokról már bemutatása idején is tudni vélték sokan, hogy a darab hősnőit Heltai négy fiatal színésznőről, Gombaszögi Fridáról és testvéreiről, Elláról, Margitról és Irénről mintázta, akikkel jó kapcsolatot ápolt – Frida 1922-től 1933-ig a Heltainak is munkát adó Miklós Andor felesége volt, Ella pedig A Tündérlaki lányok Sárikájának szerepével vált ismert színésznővé. Ugyanakkor, ahogy Hegedüs Géza megjegyzi, a saját szerelmét családi érdekből vagy egzisztenciális kényszerből feláldozó boldogtalan lány esete minden bizonnyal Heltai valamely valós élményének „újra meg újra variált emléke” lehet, hiszen több művében is felbukkan. Nem csupán novellában írta meg a történetet, hanem ott kísért a Dubitz úr kitartottjaként színiiskolát végző Csók Tica alakjában (Hét sovány esztendő), illetve felismerhetőbben a Sárvári lányokban (Az utolsó bohém). Utóbbi, Az utolsó bohém című regény hasonló végkifejlettel zárul, mint a színdarab: Sárvári Panni nem fogadhatja el Mák István alanyi költő házassági ajánlatát, inkább vállalja, hogy Oroszországba megy énekes-táncosnak két húgával és a mamával, helyette a legkisebb lány, Nelka megy férjhez Csontos Szigfrid drámaköltőhöz (kinek a Nibelung-ének hősére hajazó neve például egy 16. századi német forrású, igen népszerű, sokszor feldolgozott ponyvából származik, amely még Móra Ferenc Kincskereső kisködmönében is felbukkan: „Megvan-e itt a Csontos Szigfrid?”). Az első Heltai-regény, A hét sovány esztendő végkifejlete azonban pozitív: Csók Tica a szerény körülményei és lehetőségei ellenére Smicit, a modern iskolát megtagadó arcképfestőt választja, gyermekáldásuk és külföldre költözésük a közös, boldog, a bohémvilágot maga mögött hagyó – de a művészetre alapozott – jövő lehetőségét villantja fel.

A romantikus verses (mese)játék típusában több sikeres darabot is írt Heltai a harmincas évektől egészen haláláig (Az ezerkettedik éjszaka, 1939; Lumpáciusz Vagabundusz, 1943; A szarvaskirály, 1951; Szépek szépe, 1955), melyek közül kiemelkedik legismertebb és legsikeresebb műve, a bravúros verselésű A néma levente (1936), a prózában írt drámai költemény, az Egy fillér (1940). Ez utóbbi ugyan nem aratott nagy sikert a színpadokon – a vígszínházi premier után csak 1986-ban és 2007-ben állították újra színpadra –, de Heltai ebben a színdarabjában került a legközelebb a modern társadalmi drámához.

A néma levente egy Mátyás király korabeli anekdotát dolgoz fel, reneszánsz környezetbe helyezve Zilia Duca, a nemes olasz hölgy és Agárdi Péter magyar vitéz szerelmét: olasz tájjal, királyi udvarral és annak jellegzetes staffázsalakjaival (udvari bolond, hóhér, porkoláb, dajka). Agárdi némasággal válaszol az asszonyi szeszélyre, és némaságával nyeri el a szeretett nőt. Hallgatásában sok helyen a költői-művészi megszólalás korabeli lehetőségének felmérési kísérleteit érhetjük tetten („Tudunk / Nemcsak beszélni, elnémulni is.”), ahogy a nehéz, vészterhes időkben kényszerű feladatokat felvállaló ember megértő és ironikus felléptetése is jellemző a darabot körülvevő légkörre. Ez tükröződik a hóhér álruhájába öltözött Agárdi Péter monológjában, amit szerelmének, Ziliának mond el: 

Hidd el, az emberek buták.
Szidnak, lenéznek, mert bakó vagyok,
[…]
Köztünk marad… a vérontást utálom.
A pallosom karomnak idegen.
A csöndet szeretem, meg a virágot,
Galambok közt, virágos szigeten
Békés családi kör az álmom.
Derű és nyugalom, parányi házban...
Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
Szeressük egymást! Isten arra rendelt.
De annyi baj, gond nyomja ma az embert,
Nyögünk adót, aszályt és háborút,
A legtöbbnek falat kenyér se jut.
Kevés a méz, és sok a medve.
Ki él ma abból, amiből szeretne!
Így értsd meg azt, hogy én szelíd, költői lélek,
Bakónak álltam, s a halálbul élek.

A király által végtére is megsüvegelt frigy zárja le a fordulatos történetet, melyet Mátyás király tanulságképpen fel is jegyeztet a darabban is szerelő Galeotto Marzióval. Szavai látnokinak bizonyultak a mű közönségsikerére nézve is: „S te, Marzio, a krónikádba ezt / A szép kalandot híven följegyezd! / Az idők múlását hogy sokáig állja / A néma levente szép históriája.” 

Az „álomjáték” műfajjelölésű Egy fillér főhőse a Költő, aki sikeres darabok írására fecsérelte életét, s a halálos ágyán döbben rá, hogy nem írta meg a „nagy művet”, a kínai tárgyú mesejátékot, melyből csak egyetlen felvonás készült el. Lázálmában éppen saját művének szereplői, a kínai koldus, Taj-Kong (a Halál) és a Fekete Császár küldötte jelennek meg. A költő még egy próbát kér, hogy odafönt a földön élhesse az igazi életét, s az ördög megengedi neki. De a földön már semmit nem tud véghezvinni: amikor újra a Fekete Császár előtt kell állnia, senkit nem hívhat, hogy helyette halássza ki a forró olajból azt az egy fillért, amiért életét eladta. De egy titokzatos női kar megkönnyíti a legvégső percet: a múzsa, a költészet, akihez leghűtlenebb volt, de akit mégis szeretett. A végső jelenetben az időközben egymásba szeretett orvosa és felesége áll ott a halott mellett, aki összezárt kezében egy fillért szorongat.

Prózai művei

A Heltai-életmű irodalomtörténeti távlatait tekintve legizgalmasabb egységét a regények képviselik. Jóllehet Heltai mintegy huszonöt kötetnyi novellát, rövidebb és hosszabb elbeszélést, karcolatot publikált életében (s e kötetekben nem is szerepel minden sajtópublikációja), illetve rövidebb történeteinek egy része a 20. század eleji magyar novellatermés legjavához tartozik, elbeszélői erényeit, írói eredetiségét leginkább az 1910-es években megjelent vidám regényei mutatják. Sajátos pozíciót foglaltak el a korabeli magasirodalom és a lektűr között Heltai ciklusszerűen szerveződő regényei, a modern kiadásokban Tollforgatók címmel egy kötetbe került regényhármas (Hét sovány esztendő, 1897; Az utolsó bohém, 1911; Jaguár, 1914), valamint a Kiskirályok címmel, a még élő Heltai előszavával megjelent regénypáros (Family Hotel, VII. Emánuel és kora, 1913). Szeriőz, a modern magyar és világirodalmat népszerűsítő kiadóknál jelentek meg (Singer és Wolfner, Franklin), ám jelentősen inspirálódtak a korszak népszerű, gyorsan terjedő bűnügyi történeteiből, szenzációs rablásokat és gyilkosságokat feldolgozó külföldi lektűrirodalmából is. Nem véletlen, hogy a Heltai-regények, miképp Molnár Ferenc hasonló témájú darabjai is egyszerre hatottak Szerb Antalra és Rejtő Jenőre.

Heltai első ismertebb regényeit „bohémregényeknek” szokás nevezni, hiszen a felsorolt három történet, a Hét sovány esztendő,Az utolsó bohém és a Jaguár főhősei többnyire fővárosi művészéletet élő – vagy élni próbáló – fiatalok: lusta és érzelmes, haszontalan, de jólelkű írók, drámaköltők, hírlapírók, festők és zeneszerzők; oldalukon szintén fiatal, elragadó, naiv és bájos színésznőkkel, tapasztalt és titokzatos bárónékkal, kikapós és bővérű korcsmáros asszonyságokkal. A polgári élet „fumigálásának” nehéz feladatával így-úgy megpróbálkozó főszereplőkhöz pedig jellegzetes társadalmi típusokat reprezentáló mellékalakok (deklasszált arisztokraták, zsidó kereskedők, piszkos ügyekből meggazdagodott elvtelen mágnások) társulnak. Heltai és kortársai jól ismerték Henri Murger nagy karriert befutott Bohéméletét (Scènes de la vie de bohème, 1847–49) és a belőle készült Puccini-operát (1896), ugyanakkor a fenti regények nem követik szorosan Murger művét, originális nyelviséggel autentikus hazai környezetbe, a nagyvárossá váló Budapestre helyezik a polgár- és művészlét feszültségét (is) leíró, jellegzetesen századfordulói bohémtapasztalatot.

A legkorábbi e típusba tartozó Heltai-mű, A hét sovány esztendő (mely megnevezés a Csók Tica kegyeiért omladozó három szerény egzisztenciájú fiatalember társulását volt hivatott jelölni) színes epizódok, nagy dorbézolások, múlandó hódítások és kisszerű kalandok laza sorozata egy melodramatikus cselekményre – a Nürnbergből hazaérkező Smici és Csók Tica szerelmére – felfűzve. Ugyanakkor már ebben a műben is feltűnik az 1910-es évek Heltai-regényeire is jellemző elbeszélői eredetiség: Heltai tökéletesre csiszolt, elegáns mondatainak mással összetéveszthetetlen stílusa, a költői magaslatok és a póriasság közötti könnyed mozgás, valamint a humoros ötletek kifogyhatatlan sokasága. A következő, még szintén harmadik személyben megszólaló, többé-kevésbé mindentudó elbeszélőt működtető regény, Az utolsó bohém mesterien megkomponált vígjáték, nem csoda, hogy drámai alakváltozatában is (A Tündérlaki lányok) nagy sikert aratott. Témájában a Hét sovány esztendő közeli rokona – a külföldről hazatérő barát szerelembe esik, felforgatva itthon maradt társai életét, illetve mobilizációs krízisek között találva saját magát és környezetét –, ugyanakkor az itt felbukkanó szereplők, gegek és fordulatok már megelőlegezik az ezt követő regényeket, hatásosan kiépítik azt a „Heltai-univerzumot”, amelynek egynémely motívuma megvolt már Heltai korábbi novelláiban is. A főhős, a párizsi levelezőként tengődő Mák István alanyi költő lesz majd a narrátora Heltai két politikai persziflázsregényének, a fiktív balkáni birodalomban, Cirillországban játszódó Family Hotelnek és a VII. Emánuel és korának. Emellett Az utolsó bohémben kap kiemelt szerepet az a korábbi Heltai-novellákban már felbukkanó magyar sajtótermék, a Krajcáros Igazság, melynek tudósítójaként Mák István a párizsi Family Hotelben tengeti boldogtalan napjait. E nagy vonalakban jellemzett „Heltai-univerzum” központi darabja – ha tetszik, a Tollforgatókban és a Kiskirályokban létrejövő bohém-mitológia alapítótörténete – az 1914-es Jaguár, amely Heltai 1910-es évekbeli alkotói periódusának csúcspontja is.

A Jaguár cselekménye a Krajcáros Igazság napilap megmentésére kieszelt szenzációsorozatot követi végig, mely a szüzséelemeket illetően leginkább az (ál)bűnügyi vagy (ál)detektívregény fogalmával jellemezhető, hiszen természetesen valós téttel nem bíró, veszélytelen bűntényekről van szó. A történetben egy sejtelmes bűnszövetkezet, a „Van még humor a világon betörő- és hadastyánegylet” elöljárói, a Nagy Senki és Rézorr Kapitány követ el meglepő rablásokat, az erről szóló exkluzív közlemények pedig fellendítik a Krajcáros Igazság népszerűségét. A műfaji kódoknak megfelelően e regényben nincs idő és tér a szereplők árnyaltabb jellemzésére (legfeljebb a néven nem nevezett egyes szám első személyben megszólaló, s a cselekményben aktívan résztvevő narrátorról lesz átfogóbb képünk): a fő- és mellékalakok elnagyoltan, groteszken karakterisztikusak, egyetlen jelentős kivétellel. A történet legizgalmasabb szereplője a cselekmény szálait a háttérből mozgató nyugalmazott katonatiszt és újságíró, Mák Pistáék kollégája, minden bohémok örök mintaképe: gróf Mindenyssa Zdenkó, alias Jaguár – nem véletlen, hogy ő kerül a Heltai-regényekre jellemző mobilizációs konfliktus középpontjába: ő szökteti meg a csúcsjelenetben Herskovits Ellát, a laptulajdonos mágnás Herskovits Salamon („Általános bácsi”) gyönyörű, elkényeztetett lányát, mesés hozományával együtt. Amíg a Kiskirályok két regényében Mák István személyisége az énelbeszélő sűrű önjellemzéseiből bomlik ki (akárcsak A 111-es című későbbi Heltai-regény főhőséé), Jaguár alakját különös, sejtelmes viselkedésének külső nézőpontú leírásai, illetve a vele kapcsolatban rendelkezésre álló ellentmondásos (gyakran egészen képtelen) információk teszik plasztikussá.

Havasréti József hívja föl rá a figyelmet, hogy Heltainál – hasonlóképp Molnár Ferenc fent említett színdarabjaihoz és Szerb Antal regényeihez – a cselekmény előterében vagy hátterében kibontakozó mobilizációs természetű problémák időleges vagy végleges megoldásához gyakorta valamilyen kamuflázson: szerepcserén, megtévesztésen keresztül vezet az út. A történetekben általában is nagy szerepe van a látszat–valóság-játéknak, gyakran egy-egy elmés hazugság vagy „megtervezett véletlen” teremt konfliktust, új helyzetet s gördíti előre a cselekményt – oly módon, hogy az olvasó nem pontosan tudja rekonstruálni a szándékokat vagy a valós eseménysort. Az első két bohémregényben mindez presztízsmentésből megígért-belengetett – egyébként soha el nem készülő – műalkotások emlegetésében, gyakori kölcsönökben, illetve némi kártyajátékban és lóversenyben realizálódik. Ugyanakkor a balkáni persziflázsregényekben már mindenki átver, megtéveszt és meglop mindenkit, kivéve persze az egész eseménysort nehezen átlátó Mák Istvánt; a Jaguár címszereplője pedig egyszerre biztatja újságírótársait a lap megmentésével, játszik össze Általános bácsival a szenzációtól remélt anyagi haszon okán, és teszi lóvá őt azzal, hogy külföldre szökteti a lányát – miközben valamennyi (ál)bűntényt ő bonyolítja le titokzatos segítőtársaival. S persze a jellegzetes, visszatérő cselekményelemeknek szociológiai vonatkozásai is vannak. Mint Havasréti József írja, „mind Molnár, mind Heltai, mind Rejtő, mind Szerb művei társadalmi szempontból »felfelé stilizálnak«, írásaikat szívesen népesítik be úri és főúri figurákkal. Ennek ellenére alakjaik a polgári élet tanulságait hordozzák […] a társadalmi mobilitást vagy az osztálymobilitást az említett szerzőknél vagy a házasság lehetősége, vagy a kamuflázs, vagy a kettő együttesen valósítja meg.” Előbbi eshetőségre jó példa Heltai két korábbi bohémregénye, a Smici és Csók Tica közös boldogságával végződő Hét sovány esztendő valamint a Csontos Szigfrid és Sárvári Nelka menyegzőjébe torkolló Az utolsó bohém (illetve kisebb részben A 111-es is, melyben a főhős számára az amerikai parafakirály leánya jelentene kiutat az egzisztenciális krízisből). A Kiskirályok dinasztikus és monarchikus világában szintén kiemelt jelentősége van a fiatal uralkodó, VII. Emánuel nősülési terveinek, ám végül nagyobb szerep jut a körkörös megtévesztéseknek és megvesztegetéseknek; végül, a két megoldás ötvözésére lehet példa a Jaguár mesteri zárlata.

Az első világháború kitörése határt jelez Heltai prózaírói életművében: a háború után íródott regényekben a korábbi vidám, könnyed történetek és a kedélyes elbeszélésmód helyére tanácstalanság és kilátástalanság költözik; a főhősök egyre inkább determinisztikus személyiségvonások vagy élethelyzetek rabjai. Heltai legtöbb nyelvre lefordított könyve, A 111-es (1920) átmenet a korábbi bohémtörténetek és a későbbi lélektani regények között. Az énelbeszélő főhős élethelyzete megtévesztésig hasonló, mint a Párizsban hasztalan tengődő és az öngyilkosság gondolatát fontolgató Mák Istváné, ugyanakkor itt már egy gyönge és önző jellem folyamatos benső küzdelmének vagyunk tanúi, kalandos-misztikus cselekménybe ágyazva. Ennél is determinisztikusabb viszonyok között játszódik Heltai leginkább lélektaninak nevezhető regénye, az 1929-es Álmokháza, melyet az életmű egyik legfontosabb darabjának tartanak (Schöpflin Aladár így nyilatkozott róla: „Életfilozófiája, mely fölött régiebbi műveiben úgy repkedett, mint a fecske a víz fölött, néha a szárnyával érintve a mélységeket, most teljességében kitárult és írói művészete elérte a tetőpontot”).  Főhőse, az egykori életigenlő világfi, Karmel Péter hadirokkantként próbál meg visszahelyezkedni a háború utáni magyar társadalomba: a regény narrációja remek atmoszférateremtéssel mutatja meg, miképp nehezedik rá a háború traumája a főhős további életére, annak legtriviálisabb pillanataiban is. Az 1930-ban megjelent Életke című regény egy púpos lány szenvedéseiről és illúzióiról tudósít hitelesen; a négy évvel későbbi Ifjabb című regény pedig apa és fiú konfliktusának, az öröklött és tanult tulajdonságokkal való kényszerű szembesülés nehézségeinek, a szülői elfogadás gátjainak adja érzékeny analízisét. Jóllehet az előbbi alkotásokról a Nyugat több jelentős szerzője (Schöpflin Aladár, Karinthy Frigyes, Füst Milán) írt elismerő kritikát, e szövegeknek már csak fragmentumaiban találjuk meg a korábbi vidám regények könnyedségét, életigenlését.

Heltai Jenő nem írt szabályos emlékiratot vagy önéletrajzot, ugyanakkor szándékában állt visszaemlékezéseit, kortársairól szóló feljegyzéseit, vallomásait közreadni: ennek a tervnek volt a része a Kis Pantheon munkacímű kötet, melyhez még egy előszót is írt, azonban a gyűjtemény ebben a formájában nem készült el. Rendkívül izgalmas visszaemlékezései, melyek a bohémregények és a legjobban sikerült Heltai-novellák gördülékeny hangján vezetnek végig Heltai Jenő sajátos világán, csaknem 100 év magyar történelmén – Deák Ferenc temetésétől kezdve Medgyaszay Vilma színpadra lepésének 50. évfordulójáig – elsőként az 1957-es Színes kövek című gyűjtemény második kötetében kaptak helyet, majd bővített formában az 1998-as Utazás enmagam körül és más vallomások című kötetben láttak napvilágot.

Heltai 1944. március 19. és 1945. április 12. között keletkezett – valószínűsíthetően kiadásra szánt, előszóval is ellátott – naplójegyzetei 2017-ben, Heltai halála után 60 évvel jelentek meg Négy fal között címmel a Magvető Könyvkiadó Tények és Tanúk sorozatában. A naplót olvasva szinte óráról órára nyomon követhető a háború fenyegetettségét saját bőrén és szűkebb környezetében is megtapasztaló író gondolkodása, aki ilyen viszonyok között is kívülről tudta szemlélni önmagát és korát, tisztában lévén (gyakran megbízhatatlan, fals forrásokra alapozott) meglátásainak, jóslatainak, értelmezéseinek esendőségével, hiábavalóságával. Heltai naplója a reális veszélyt és fenyegetettséget ugyan komolyan véve, s a náci megszállást morálisan egyértelműen elutasítva, mégis sokszor humorral, iróniával viszonyul a megörökített eseményekhez, felülemelkedve az írás mostoha körülményein, egyfajta terápiás tevékenységnek fogva fel a történések minuciózus lejegyzését. Nem véletlen, hogy a Heltai-életműben (és a magyar holokausztirodalomban is) speciális helyet elfoglaló kötet jelentős kritikai és emlékezettörténeti visszhangra talált, mely értelmezői érdeklődésből idővel kinőhet az életmű újraolvasásának igénye is.

Fontosabb díjak, elismerések:

1927 – francia Becsületrend 

1936 – az Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díja (A néma levente című színdarabjáért) 

1957 – Kossuth-díj 

Az életrajzot Radnai Dániel Szabolcs írta.