Bengi László: Bevezető

Mi köze lehet egy száz esztendeje született, nemrég meghalt költőnek a Facebook-hoz? Különösen, ha őt hiába keressük rajta? De vajon hányakat ismerünk onnan, hányak életébe láthatunk általa bele, miközben sok minden rejtve marad mindaddig, amíg nem leszünk már amúgy is ismerősök? S talán utána is. Ám a harmadik évezredben élünk: miért ne lehetne éppúgy ismerősévé válni annak, aki már egyébként nem él, mint annak, akit a valóságban nem is láttunk vagy netán homályos és képzeletünkkel keveredő emlékképekben él csupán? Hiszen virtuálisan Takáts Gyulát is látni, meg lehet ismerni, találkozhatni vele.

Mi köze a Petőfi Irodalmi Múzeum / Digitális Irodalmi Akadémia hálózati Takáts Gyula-tárlatának a Facebook-hoz? Mi az a rokonság és kapcsolat, amely egy évszázadot köt a jelenkor népszerű virtuális közösségi teréhez és gyakorlatához? Érdemes-e összevetni az oldalakat, ránézni, akár csak fölületesen átsiklani rajtuk, röviden ki-kikapva egynémely érdekes pillanatképet, információt vagy bejegyzést?

Ami elsőre is föltűnik, kép és írás kettőse, egymást szorosan kísérő együttese. A grafikai-vizuális elemek szétválaszthatatlanul egybeforrnak a betűkből építkező szövegekkel, és az oldalakon átsikló tekintet egyszerre olvassa a képi szerkezetet és nézi látványszerű megjelenésében az írott szövegelemeket. Takáts Gyulának már fiatal korától meghatározó tapasztalata volt kép és szöveg szoros kapcsolata. Egész életében együtt látta, együtt művelte az írást és a rajzolást, festést, s már a huszadik század dereka táján olyan könyvművet formált festő barátjával, amely szemközti oldalain együtt, párhuzamosan hozta a festményeket és a verseket, amint azok egymást olvassák, értelmezik, szólítják, így lépvén párbeszédre egyik a másikkal. De későbbi gyermekverseiben, a kiállításokban, sőt a látszólag csak szikár-aszketikus verssorokat tartalmazó könyvek gondolati hátterében is mindig jelen van a költeményekből a képzeletben kirajzolódó látvány és a rajzokban, akvarellekben fölhangzó költői kép, szavakba növő vers.

Másodikként, egymás mellé állítva képeket és verseket, talán az az igény mutatja múlt és jelen rokonságát, ami a közlésnek, az önmegnyilvánításnak és a másik megszólításnak fokozott szándékában áll. Mert Takáts Gyula mind a képzőművészeti, mind az irodalmi alkotások révén megmutatni akart valamit, be kívánt világítani vagy az emberek belső életébe, vagy a természet rejtett erőinek dinamikus világába. Olyat tesznek láthatóvá és olvashatóvá, megérthetővé a művek, amely a fölületes néző számára nem válik láthatóvá, s ennyiben megtorpanást, némi elgondolkodást követelnek, de csak addig és annyira, hogy a tekintetet tovább is vezessék a következő versre és képre, mintegy folytatva a gondolatmenetet.

Ahogy a befogadó megtorpanása, elmélyülése nem lehet egyetlen ponton sem végletessé, nem hozhatja az érzések és gondolatok sorának éles megtörését, mert mindegyre új fénytörésbe kívánja állítani azt, amit fölmutat, úgy jellemzi egyfajta töredékesség a Takáts Gyula-tárlat virtuális felületét. E harmadik szembetűnő sajátosság a egyaránt kapcsolatban áll a tömörítés és sűrítés költői szándékával, a feleslegesnek, a közlésértékkel nem bírónak az elhagyására irányuló törekvéssel, miközben gyorsan változó, eleven ugrálása is a figyelemnek, a tekintetnek, a gondolkodásnak és az életnek.

A tömörítés-sűrítés igényéből is következő negyedik hasonlóság az utalások, sejtetések nagy száma: nincs minden kimondva. A versek és képek utalásossága közös tudást, bizonyos fokú ismerősséget föltételez, aminek fényében az elsőre akár rejtélyesnek tetsző vagy túl tömörnek sejlő sorok és vizuális elemek jelentése legalább részben fölfejthető. Táplálkozik ez a közös emberi létből, a gyermekkori emlékekből és a természet ismeretéből, de támaszkodik a közös kultúra és műveltség ismert elemeire. Nem hermetikusan zárt, de a befogadó, a néző saját magáról való tudására is számot tart ahhoz, hogy maga megérthetővé váljék, hogy a párbeszéd, az egymásra felelő virtuális bejegyzések sora létrejöhessék, hogy a látottak és olvasottak továbbgondolhatóvá legyenek.

Amit utoljára emelek ki azok közül a jellemvonások közül, amelyek a Takáts Gyula-i életműben rejtjelezik a Facebook-olás gyakorlatát, a költői és grafikai világ egyszerre bensőséges és közösségi jellege. Közössé teszi nemcsak a közlés igénye, nemcsak a művekből kihallható megszólítás, a párbeszéd és kölcsönös megértés vágya, hanem széles távlata. Annyiban egyetemessé, amennyiben szinte minden érdeklődési körébe kerül, amennyiben figyelme nemcsak magára, nemcsak szűk környezetére terjed ki, hanem sokfelé keresgél, új és új ismerősökre utal és ismeretlen területeket keres föl, élvezi és kiaknázza a látókörébe vonható információk jószerével végtelen gazdagságát. Másik oldalról viszont, a legtágabb lehetőségek mellett, nem becsüli alá a legközelebbi, a legkisebb jelentőségét sem, az élet mindennapi folyásában rejlő érdekességeket, a kimondás és meghallgatás intim közegét sem. Fájdalom és öröm egyaránt kimondható, megosztható, és válaszra vár az olvasók és nézők oldaláról.

Facebook és Takáts Gyula? Mégis élő – virtuálisan, a monitoron, az interneten? Nemzedékek találkozása?

Takáts Gyulát én józannak tartom, olyan prófétának, aki nem veszthet rajt a költészeten. Ahogy hunyorogva áll a napban, érzem, hogy érti az egészet, érzi, hogy lángban áll a táj, valahol leomlik valami. Hantok dübörögnek… Felneszel, odatartja az arcát, csaknem belemarnak a szakadt, repülő vasak, de aztán mégsem. (...)Feljegyzi és elmereng. Átéli. Aztán törökös feketét főz magának, ízlelgeti, jól él. Csend lesz. Vizet mer a ciszternából, amit jól megszerkesztett. A víz iható. Ellenőrzi azért. Hozzákever két Neomagnol-tablettát. Megszagolja. Aztán mégsem iszik belőle. Elgyalogol valahová fel a fenyvesek alá a forráshoz, és hoz magának egy kancsó vizet. S ekkor már nem is a víz a fontos, hanem a kancsó. Kicsit görögös, kicsit parasztos. Viszi, nézi. Elfelejt inni. Izzad, egyre soványabb lesz. Leül, verset ír a kancsóról, amibe belelát valami érthető csodát. Mereng, álmodozik... (Bertha Bulcsu)

Úrféle… Az is, meg nem is. Ha néma lenne, talán bevennék valahol egy mágnáskaszinóba. Ha megszólal, persze vége mindennek. A tárgy, mely felé fordul, leleplezi. S a mozdulatok… Túlzottan ragaszkodik apró tárgyakhoz. Álmokat, tárgyakat, helyzeteket dédelget. Az urak ilyenkor bizonyára azt mondanák, hogy „költő”, s Takáts Gyula kapna egy kis haladékot. Egy órát, egy percet, egy másodpercet. Aztán megkérdeznék tőle, hogy a „kalapját kérem, minek hozza ide az asztalhoz”? Takáts Gyula pedig felmutatná a kalapot, s várná, hogy a mágnások is beleszeressenek. De azok csak megütközve néznék a kopott, kekiszínű kalapot, amilyent Magyarországon csak a vadőrök és a múzeumigazgatók szoktak hordani. (Bertha Bulcsu)

Így emel Lomha a víz a hinártól. Fürge a nád susogása. Harmadikul fölibém hajlik az ég terebélye s itt lakik ő, a fehér tündér, aki útrabocsát,ha gerle szavával az est csillaga kél a vizen. Így emel engem a barna mocsár a magasba naponkint, mint a fuvallat az ég könnyü, erős madarát.

A Rajz és lírából: Polyhymnia Múzsák kedvencei, kabócák, méhek, a szőlőhegy kedves zenészei cirregtek, dongtak, szinte elemi zsongással szólt a hegyközségi ének. A forrás hallgatott… Ezüst iszapján két láb nyoma mosolygott… Meztelen sétálhatott e hársas rejteken egy könnyű lény, arany kancsóval karján. Nektárt kinált? Vagy csipősajkú mustot? A völgyön, szirten édes illat úszott, s szívemre lelt a rózsa-indulat. S e tájra tévedt fényesség porába ölelkezett az égi-földi tábla, s láttam felénk ragyogni arcodat.

A rejtett egészből: Nyárvégi jel Az oszlop mellett álltam s megütött a jel hűs, tiszta távlatával. Rezgett az éles levelek között s a nád alá más árnyék szárnyalt. Megéreztem, most vált és így marad az évszak borzongó síkokkal… Tegnap derékig még a nyárban voltam s e perc átfestette a szavakat.

Egy kertre emlékezve: Az ecset poétája
Egry József

A tóhoz ösztönösen vonzódott. Szinte átöröklött szenvedéllyel. A régi szép horgászidőkről a legnagyobb elérzékenyüléssel beszélt. Arca átszellemült. A rajongás szépítette meg. Vérbeli zalai, balatoni horgász volt, aki ismerte az időjárást, a vizet, a halat és a horoggal való halfogás minden csínját és bínját. A nagyszámú halfogó között az aránylag kisszámú, meditáló, a nádnyéllel, a nylon vékony morzéján át egy másik elemmel társalkodó szekta kiválasztott tagja volt. Nem halpusztító hús-szákoló. Vérbeli, idegein át dolgozó horgász volt.

Az innen és a túlból: Csónak, ház, idő és vers Házam kőrisfák hallgatása a kihűlt vulkánok között. Medencék vályúin a pára és két oszlop időm fölött. A küszöbön túlcsorduló idő itt pihen az ágyam elé. Alvó gyíkkal kedveskedik a kő a júra-kor álmával dél felé. Hálók, szigonyok közt lakik velem, s a vers tűzhányók tükörlapjain elindítja árnyékként a kezem és visz, mint utasát egy zöld ladik.

De hol is e hol? Rajz és vers… Folytatni, hogy lehet, s kik szólítanak ceruzád megett? A le nem írt betűk és vonalak onnan, mint hidegtollú madarak húznak… De tudod-e hol is ez a hol? A térképen hazájuk nincs sehol…

Más távlat: Éles pávakékbe          Hosszú árnyék vág a dombra. Vállamon mintha jegenye volna, tartom kis présházak fölött. Domború lapján rajzolja a zöld.            Ilyen az ősz… Poharam ívét arany körökben lövi szét a bor és éles pávakékbe áll körül a világ-vége          kéménnyel, híddal és rajtuk át meg is mutatja másik oldalát csillaggal s újra másik háttal. Azon is árnyék jegenyefákkal.

Más távlat: A múlóból mindazt Martyn Ferenc kaposi rajzkiállítására … A rajz kidobja, ami lényeg s már nem is ott, a Szépben élnek, a sárga kastély tiszta távlatába. Ott állnak mind, hársfákba zárva tehén szarván pávakakas s azok az élő kerti aktok agárkutyával s messze, kéken a kikötők fehér tenger-vizében Cassandra és Idő… Megannyi költő s az egyetlen vonás… A soha másik… A villanó acéltoll a lovag kezében dárdaként szikrázik s szállnak a szárnyas, éteri lovak.

Egryt idézve A „Fonyódi hegyek” című képre              Ezt láttad mindig… E kettős hegyet mögöttem is… Bizonyság rajzod. Berkünkből köztük kelt a nap s kék völgyön át lilán patakzott az a fény, amelyen egyre nőve közelgett a hajód, ha kedved hozta; a piros és fehér, a csont-golyók zöld posztón sikló horizontja Fonyódra át… Hol most is vár a ház… – Igy, hogy is hagytam volna nálad? – E tengertúli kék, e sose-part ragyogta évekig szobámat. Két árnyék hosszú szárnya nyúlt át reptetve-oldva föl lilád. Árnyékon jártunk?… Vagy vizen? Halakkal játszanak azok a fák és ráérezve, mintha még élne a vulkán… Ezért e rózsa, e tűzgyökerű ragyogás ezért parázslik képedről a tóra.

Változatok egy érzésre (részlet) A moszat fürtös erdői alól árnyékként suhant a hal. A levegő bokra vízre hajol s ez fénylik a világ dolgaival. Két part között csillog a suhanás tükrös felszíne. Innen és onnan és végig az oszló valóság ragyog a semmibe. Lábamnál hal… Fölöttem sólyom s az ég s a víz is jeltelen ragyog. Nyúlnék és nincs… Mibe fogózom?… Iszonyú árva?… Még az sem vagyok!

Versformák rajza fog Uszályok járnak már csupán s alig látszik Fonyód kettős hegye. Vörös követ szállítanak a vasbordák borsózó semmibe. Elment a meztelen tündér s a többi is… Habos turzás a strand s kagylókkal jön a vershozó idő az égerek és nádasok alatt. Iszapból fénylik és suhog valami rejtett, ami most kibontja minden ajtaját. Kilép és bronzabb, mint a naspolyák. Füzetlapról versformák rajza fog s kezembe adja azt a ceruzát.

A tihanyi szirtről Hadd lássák újra, hogy kik voltatok, kiizzott, szép, csúcsos hegyek! Lobbantsátok föl szőlős ormotok, dübörgő dalba kezdjetek! A jámbor nép csudálva nézzen rád, boröntő, lávázó vidék! S te vers, tüdődbe szippantsd föl dalát, s visszhangod verje boltos ég! A vak kovács, míg izzad műhelyén, gomoly felhőket fúva, korunk ködéből végre szárnyasan repülj vállamra, Múzsa! Segíts, Múzsánk! Hadd nézzen föl reánk a nép és kéktavas vidék. Cserdítsük hát az igazság dalát, mely úgy csattan le, mint az ég! S ti széllel zúgó hárfás omlatok, zendüljetek velünk! Hegyek, lobbantsátok fel füstös ormotok, lávázó dalba kezdjetek!

Mézöntő Jött a néma szó… A könnyű dal. Acélt hozott és kötelet. Egy angyal hozta fényes szárnyain s megállt a szőlőskert felett. A hamvashúsú, zöld magok gyökérig meghajoltak. És átszóltak a körtefák a szomszéd asszonyoknak… Ezer tavacska nyílt a hegybe. A gálicos kutak vibráló párát permetezve fújták az égre-dőlt utat és lett a hegyben nagy csuda: akár egy dallal gyöngyözött madár elindult fölfelé a mandula. A prés alája bújt. Köréje szállt a kert s a kék szüret megcsordult odafent…

Már kozmikus            Most sétálnak az óriás csigák a házukon eső és köd folyik spirálisan a legkisebb körig kimért pályán akár a világ s már kozmikus mitosz e sok zöld tengeren tornázó Atlasz Mint isten talpad alatt ropog a sors ahogy házukba roppansz

Mert szólítasz (részlet) … Ti vad-szakállú fák!… Mint fejből a latint, idézlek, botos ég, mert szólítasz megint. …

Csu Fu tanácsa – És versekkel emészted magadat, hogy létrehozz hegyekkel mérhetőt? – De nézz oda: a kőrisfád alatt szál fű építkezik nagy kő előtt. Tanulj tőlük, mert bölcs mindegyik a maga helyén. Azt szolgálják és azt növesztik ők, aki a mindent tudja együtt tartani.

Mint a gyökeret vert sejtelem (részlet) Itt, de mégsem úgy, ahogy a forráson a nap, kútban moha-virág, vason a rozsda vére, de mint a gyökeret vert sejtelem élek holt pincék, várak és templomok között, akár időtlenül a csönd… Mint akit közéjük vezetett zászlók és nagy szavak helyett egy ezüstkérgű füge-bot… És mindig ott és úgy, ahol sohase híd, se föld, sziget.            Arasszal csak döngölt utak, eltűnt kulcsok, bezárt kapuk s a berki tőzeg-láp hűslángú jelei fölött…

Akárcsak a világ Kulcsát is otthon hagyta. Maga a ház nyitott kaput. Aludt a sárga gyertya. Kéményen át sütött az ég s kitárva zsalus ablakát, Drangalagból nézte már, mit mond és róla is a pókhálós világ… Aztán a mindig félig estbe ezt-azt papírra vetve akárcsak a világ, kémény és gyertya közt egy helyben lépkedett Csu Fu tovább…

Csűrös Miklós: Vers és rajz. Takáts Gyula (1911–2011)

Száz évvel ezelőtt született Takáts Gyula. Nagy költőkortársai (Radnóti Miklós, Vas István, Kálnoky László, Jékely Zoltán, Weöres Sándor) közül ő az egyetlen, aki csaknem megérte a centenáriumot: alig több, mint három év hiányzott hozzá. Kilencvenes évei derekán sem keltette a megfáradt aggastyán, sajnálni való nagy öreg benyomását. Friss és termékeny maradt, bővítette műfaji palettáját. Új alteregót fedezett föl magában, a Csu Fu- és a Drangalag-versek legkitartóbb híveit is meglepték, magukkal ragadták.

A Petőfi Irodalmi Múzeum / Digitális Irodalmi Akadémia virtuális jubileumi kiállítása az életmű egyik különleges vonására hívja föl a figyelmet: Takáts képzőművészeti tehetségére, rajztudására, a vizuális önkifejezés szívós igényére. A múzsák testvériségéről, Ingres hegedűjéről, a társművészetek iránt egy személyben lobogó szenvedélyről vannak elméleti és történeti ismereteink. Takáts a személyes tapasztalatát adja hozzá, művészi, tudományos és pedagógiai ismereteivel egészíti ki a fölhalmozott közkincset. Interjúhoz illő közvetlenséggel idézi föl idevágó emlékeit Albert Zsuzsával folytatott beszélgetésében:

„mikor még alig tudtam beszélni, akkor egy szép napon ’cezulát’ kértem. Nem tudtam kimondani a ceruzát. Rejtve, segítséget kértem egy olyan eszköztől, amelynek a segítségével, nem nagy szókinccsel rendelkezve, valamit ki akartam fejezni. (...) A rajzolás aztán természetesen közel vitt magához a természethez. Nem volt nehéz, hiszen mi abban az időben Kaposváron az Iszákon laktunk. Hogyha kiugrottam, egy negyedóra múlva már a Zselicnek az erdőit értem el. Ha pedig öregapámékhoz mentem Tabra, akkor ott a kertünkön keresztül csörgedező saját folyószakaszunk volt, a Kiskoppány. A terület egészen föl a Hőjeg-hegyig emelkedett. Onnan pedig beláttam a Balaton vidékére. Tehát a természethez roppant közel éltem. A természet volt az én olvasókönyvem. Mondhatnám ma már az én szemléletemmel, hogy lassan egy kalevalai somogyi magyar világot építettem ki gyermekkoromtól kezdve, amelyet aztán igyekeztem lírámban is kifejezni.”

Az 1990-es évek végén kiállítást rendeztek műveiből Kaposváron Rajz és líra címen. Nem az egyetlen előképe volt mostani összeállításunknak. Katalógus-bevezetője az ars poetica kulcsszavait foglalja össze, s így az érett Takáts költészettanának foglalata, fogalomhasználatának példatára. Tudatosítja, hogy a világ megismerésében az érzéki jel, a látvány és rögzítése kihagyhatatlan fokozat, de még mindig kevés a teljes valóság, a „Rejtett Egész” sejtelmeinek kimondásához. Rajz és szó összetartozik, kiegészíti egymást, de „a versekből épülő költészet” valamivel mégis többet mond „a formás világ mögötti” belső lényegről.

„Gyermekkorom óta máig rajztáblán írok és mindig is hittem, hogy köztem és a tárgyak között nemcsak kézzelfogható, de szellemi, animisztikus kapcsolat van. És azt is, hogy a természeti világnak és életünk teremtett dolgainak, tárgyainak nyelve van. Ez a kísértő tudat és vágy és indulat kényszerít a líra mellett, vagy vele együtt a rajzolásra. Valami érzékeny tudásnak sejtése bíztat. Annak rögzítésének reménye, hogy keressek és valljak a világ, azaz a Rejtett Egész és a magunk természetének titkairól is, mert ennek a Rejtett Egésznek a szeme és a nyelve is mi vagyunk. Így aztán, ha a versről vagy a versekből épülő költészetről beszélek, akkor ezek a szavak a versekbe épült képekről és rajzokról is vallanak. Rajz és vers, ha már megtestesült, akkor arról a jelenésről, világkeresésről és üdvözletről is jelez, amellyel környezetünk és tárgyaink, egyszóval a valóság szavát és lényegét kutatja. Helyettük szóljál volt egyik verseskötetem címe, mert kép és vers nálam helyettük szól. Így világot teremtenek a világban, amelynek szerves valónkkal és ráérző, kereső szellemünkkel mi is részei vagyunk. (...) Most, hogy itt néhány rajzom és versem így együtt szerepel, szóljanak ők erről és e világról, amelynek terében és tükreiben mozgok, élek. (...) ez a világ bennem egyszerre kozmikus, európai és magyar is. Soha nem is lehet más, hisz ebben a mediterrán világban élek. Ez a környezet mozgatja nyelvem és ceruzám. És hiszem, hogy másokat is ihlet és szólít...

(...) Így élek verseim között a rajzolással és rajzaimmal. Már-már csak ők a fizikai valóság a költészetemben. Az én teremtettem művészet a talpam alattiról, amely most is tanít írni e tüzes és keserű mészkövön.”

Ezekből az esszéisztikus önéletrajzi vallomásokból is kiderül, hogy gyermekkori tájélménye, az erdőben, folyóvízben, tavakban gazdag Somogy természeti szépsége és változatossága, a Balaton közelsége a kisvárosi életforma civilizált emberségével együtt alakította szépségeszményét és életstílusát. Tabon született, nagyapja kertjében „a gyümölcsészet, kertészkedés és méhészet, szőlészet bukolikus mesterségei az életet és a testet erősítve versenyeztek egymással”, és ez a „földből-táplálkozó, meghitt és független életforma” magától értetődő egységbe olvadt a község és a család polgárosult arculatával, a kereskedelem és az ipar tágabb világhoz kötő, a modernizálódó élethez fölzárkózó korszerű gyakorlatiasságával. Már gyermekként jobban érdekelte a natúra és a természettudomány, mint a humán kultúra. Korai könyvélményei közül több kötetes képes albumokat emel ki, a Természet csodáit és a Modern technika című modellatlaszt. Az irónt és a festéktubust egészen korán kiharcolta magának. Gyerekkori grafikai kísérletei Rippl-Rónai szeme elé kerültek (javaslatára néhányat be is kereteztek), később Egry József és Martyn Ferenc lett meghitt barátja és alkotótársa.

A pécsi bölcsészkarra iratkozva nem irodalmi szakra jelentkezett, hanem földrajz- és történelemre. Termékeny éveket töltött itt, kitűnő tanárai és eligazítói voltak (Felvinczy Takáts Zoltán, Fülep Lajos, Halasy Nagy József, Tolnai Vilmos, Várkonyi Nándor) és roppant tehetségű hallgatótársai, hasonló korú barátai (Kolozsvári Grandpierre Emil, Tatay Sándor, Weöres Sándor, Zsikó Gyula). A mesterek, barátok köre később levelezés és utazások révén országossá bővül és több nemzedéknyi tanítvánnyal, fiatalabb pályatárssal, néprajzi adatközlővel stb. egészül ki.

Az ekkor már az irodalmi pálya mellett döntő Takáts doktori értekezése témájául a somogyi Nagyberek világát választja. Néprajzával, madaraival, pásztoraival, halászaival, szállásaival, szigeteivel ez a táj költészete és képzőművészete világát is gazdagította, életformát, tematikát, eredeti világlátást adott neki.

Még közelebb vitte a Balaton világához, a magyar mediterrán latinos kultúrájához a Bece környékén vásárolt telek. Oszlopos „cellát” emelt a karsztra, ahol a kivételesen szép panoráma, a fügefa, a mandula, a vulkánon a szőlő, a fény olasz- és görögországi párhuzamokat élesztenek, „dionüszoszi örömre” és megfeszített teremtő munkára inspirálva a gazdát.

Élete hatvanadik esztendejében Takáts Gyula „kéziratos becei emlékkönyvet” nyitott, hogy nyoma maradjon pincéjének, borának, a hegyközségi hangulatnak és az ottani társasági életnek. A Bacchus-könyv néven híressé vált kézirat- és rajzgyűjteményben több mint három évtizeden át szaporodtak a neves kortársak (írók, költők, festők, zenészek, műfordítók, kritikusok) versei, bejegyzései, rajzai. A társasélet derűjét, a barátság és a jókedv helikoni varázsát akarta ebben a műfajilag kötetlen formában dokumentálni és továbbadni Takáts Gyula. A könyvecske – szerencsére átmenetinek bizonyult – elveszítése annyira megrendítette, mint a közvetlen személyes fájdalmak és tragédiák.

Korábbi tanárkodása idején sem elsősorban oktatni, hanem nevelni akart. „Használni, és nem csillogni”, ezt emelte ki kedvenc Berzsenyije szellemi hagyatékából, amin nemcsak „józanabb gazdasági rendet” értett, hanem a „hasznos szép” elméletét és gyakorlatát is, a „poétái harministicát”.

Művészettörténeti, főleg festészeti érdeklődése nemcsak saját könyvtára alakítását határozta meg: „amit nem tudtam magamnak megszerezni, megszereztem Kaposvárott a múzeumi könyvtárnak” (1949 és 1971 között a kaposvári múzeum igazgatója, majd a Somogy megyei múzeumi igazgatóság vezetője volt.)

A képzőművészettel való tartós kapcsolatát időskori nyilatkozatai is bizonyítják.

A szépség dúsítása, a táj emberivé szelídítése, a szőlő és a bor termelése meg az agrikultúra más változatai a természet alakításán kívül az embert is fejlesztik, gazdagabb, értékesebb lénnyé, a teremtés részesévé nevelik. Takáts esztétikája nem ismeri el Kant meghatározását a szépség érdeknélküliségéről. Szerinte a rajznak és a szavak művészetének haszna és célja van: „olyan érzést sugározni és ébreszteni, amelynek áramkörében elviselhetővé, szebbé és értelmesebbé” válik a létezés. „A költészetben, festészetben”, vallja, „minden jelképből lélek s egyben fizikai erő sugárzik. Így a költészet hétköznapjaink vitelében is alkotó elem és energia.”

***

Festmények, rajzok és versek: Takáts Gyula

Szövegek: Bengi László, Csűrös Miklós

Külön köszönet Parill Orsolyának.