Gozsdu Elek: Biography

Gozsdu Elek (Ercsi, 1849. november 28. – Temesvár, 1919. május 26.)

Író, drámaíró.

* 

Hogy a múlt század végen irodalmi korszakváltás ment végbe, jelzi az is, hogy az akkor jelentkező tehetséges írók többségének a magányos különcök sorsa jutott osztályrészül, mert újfajta ízlésük, idegzetük új érzések megszólaltatására képes húrozása elszakította őket a romantikus-klasszicista, hivatalos „paradigmától” (ezzel az anakronisztikus fogalomhasználattal csak e jelenség gyakori ismétlődésére szeretném terelni a figyelmet), és sem a közönség, sem a szakmai közvélemény nem ismerte el rangjuk szerint őket. „Ködlovagok”-ként sejlenek elő egy szürkének mondott háttérből, többnyire csonkán maradt életműveikkel, melyeket azonban ha elfogulatlan, friss szemmel ma elolvasunk, színgazdagnak és mindenekelőtt kortalanul érvényes, hiteles elbeszélő prózának találunk. Közülük is az egyik legmostohább sorban tartott elbeszélő Gozsdu Elek (1849–1919), a „magyar Turgenyev”. Kortársa és barátja, Méray Horváth Károly leleménye volt e jellemzés, amely korántsem az epigonizmus vádját akarta volna Gozsdu fejére hozni, inkább a világlátás, témaérzékenység rokonságát kívánta megállapítani – s kivált a Köd alapján nagyon is jogosan –, talán mégis ártott inkább, mint használt Gozsdu írói respektusának. Pedig a nyolcvanas években, Gozsdu legtermékenyebb évtizedében olyan híve is volt az ő művészetének, aki köré megszerveződhetett volna az akkori modern, fiatal irodalom: Justh Zsigmond, a művelt és tehetséges arisztokrata, szívesen látott vendég a párizsi szalonokban. Ha a magyar modernek felől kérdezték, ő Gozsdu nevével válaszolt. Korai halálának is szerepe lehetett abban, hogy Gozsdu fokozatosan elhallgatott; az induló A Hétbe – holott itt bekapcsolódhatott volna az új irodalom első csoportosulásába – kevés és halvány írást küldött; a Nyugat viszont Fenyő Miksa rossz, értetlen kritikájával reagált Gozsdu színdarabjára, és ezzel el is zárta előle az utat. Lovass Gyula 1942-ben megjelent tanulmányáig az irodalom nem akart tudni Gozsduról. Lovass így foglalta össze írói utóéletét: „a társadalmi kérdések ábrázolása ugyan Gozsdu irányába fejlődött, de az irodalomtörténet közben átvette a konzervatív kritika ítéletét, s a későbbi, igazi lázadók Gozsdu őszies ízeit nem találhatták eléggé hatásosnak, nem volt értelme, hogy fölfedezzék, emlegessék”.

Gazdag macedón kereskedők elszegényedett leszármazottjaként született Ercsiben, családja szerb és román anyanyelvű volt. Temesváron és Pesten végezte iskoláit, s bár jogi pályát választott, először újságíróként dolgozott 1880-tól a Függetlenség című ellenzéki lapnál, majd 1883-tól részt vett a Tisza-ellenes Magyar Újság szerkesztésében. Ugyanebben az évben visszatért a joghoz: alügyész Fehértemplomon, majd Pesten, királyi ügyész Karánsebesen, 1892-ben visszakerül Temesvárra, amely városhoz élete legfontosabb mozzanatai kötötték. (Mint ügyvédgyakornok itt vette feleségül principálisa lányát, akitől aztán két ízben elvált, s mindkétszer újra házasságra lépett vele. Az első válás oka a házasság gyermektelensége volt; második házasságuk alatt született egy kislány, aki kisgyermekként meghalt, ekkor ezért váltak el; harmadik házasságukból fiú született, e fiú elesett a háború legelején. Gozsdu idegzete a gyászba beleroppant, felesége elől a fiuk halálát hamisított levelekkel sokáig eltitkolta. Gozsdu titokzatos és drámai magánéletének másik szála is Temesvárhoz kötődik: itt élt Weisz Anna, egy gazdag kereskedő művelt, fiatal felesége, akivel Gozsdu 1906 és 1915 között levelezésben állt, és e levelekbe temette írói elhallgatása után minden tehetségét és közlésvágyát.)

Hivatali környezetében sokan nem is tudtak írói működéséről. Holott a pályakezdő két regény erős ambíciókról tanúskodik. Az aranyhajú asszony (1880) egy szerelmi háromszög vagy inkább sokszög kapcsán írt lélektani elemzés, a francia romantikus regény tövéről sarjadt, az író minden moralizáló szándék nélkül írja meg benne az unatkozó úriasszonyt, akit a vak véletlen végzetes szereppel ruház fel három férfi: férje és két szeretője halálában.

A Köd mindössze két évvel később született (1882), de ebben Gozsdu láthatóan már birtokolja azt a magabiztosságot, amely egy megélt, súlyos tapasztalás megkomponált leírásához szükséges. A Köd is ahhoz a modern regénytípushoz tartozik, amely egy hangulatnak, egy életérzésnek szinte szimbolikus tömörségben való megidézése inkább, mint cselekményszálak szövedéke – a műfaj korábbi mintái szerint –, de ugyanakkor a helyét kereső magyar középosztály, a „dzsentri” válságának is leírását adja, két sorsváltozatban is. Az egyik Viktor figurájában testesül meg; az elszegényedett úrfi előbb ösztönszerű, majd tudatos amoralitással használja ki férfiúi vonzerejét, hogy beülhessen a szép özvegyasszony, Olga vagyonába, hogy aztán méltatlanul megcsúfolja az asszony szerelmét. Az ő tökéletes felelőtlenségével és érzéketlenségével szemben a másik pólust jeleníti meg Iván, a tanulatlan, parlagias, környékbeli földesúr mély szerelmével, őszinte lelkiismeretességével, ám ő meg képtelen fegyelmezetten és észszerűen használni erejét és érvényesíteni akaratát, így Viktor parazitizmusánál szinte ártalmasabb lesz becsületes szenvedése. Mindent elpusztít maga körül.

A regény tehát az intellektus és az erkölcs külső-belső konfliktusaira épül fel, s ezen világosan érződik a kortárs orosz írók hatása, sőt ez hangsúlyozódik is a névadás által. Ám érződik valami más is: a darwini „struggle for life”-nak mint filozófiai alapelvnek naprakész ismerete és befolyása, amennyiben az író az élet követelődző logikája jegyében felismeri az életképtelent, a dekadenst a világban, s ezt hol részvéttel, hol szánakozással, hol ellenszenvvel nézi.

Gozsdu novellái is legtöbbnyire egy-egy emberi sors, vagy olykor csak villanásnyi epizód elmondásával erről a századvégi útkereséséről szólnak. A Tantalus című kötet (1886) kilenc elbeszélésből álló ciklusa egyforma figyelemmel illeti a szplínes arisztokratát, aki mindenféle érzelmi kötődésre képtelenül, valami ördögi éhségtől hajtva, abszurd céltalansággal emészti el vagyonát és egészségét (Nirvána), és például a vénséges sírásót, aki soha nem tette ki a lábát a falujából, soha nem vágyott semmire, tehát élete boldog céltalanságban telt el, és mégis egy állat szűkölésével menekül a halálfélelem elől (Ultima ratio).

Ha mostoha írói sorsát tekintjük, a „magyar Turgenyev” jellemzésnek némi hasznát is láthatjuk annyiban, hogy legalább az írói rang feltételezését szolgálja. Valójában azonban joggal sérelmezte Gozsdu, hogy elbeszélő művészetét önállótlannak vélték kortársai, még a jó barát Justh Zsigmond is. Nem csak a táj, ahol a szereplők és a mindenkori narrátor megfordulnak, személyesen bejárt, hazai táj (egyébként a természetleírásokon jól látszik az a mély természetismeret, amely egyszerre származik az író Herman Ottóhoz fűződő barátságából, s a sokat kószáló vadászember közvetlen tapasztalásából). Nem csak a leírt sorsok jellegzetes, magyar, századvégi sorsok. Az e világ feltárását elvégző, e világot papíron újraélő írónak is minden rezdülése egyetlen emberre vall: arra, aki oly idegenül töltötte napjait itt, ahol pedig oly otthonos volt.

Az életrajzot Ács Margit írta.