Karinthy Frigyes: Biography

Karinthy Frigyes (Budapest, 1887. június 24. – Siófok, 1938. augusztus 29.)

A 20. századi magyar irodalom legkülönösebb és legeredetibb életművének a megteremtője; „ezerarcú lélek”, dráma- és regényíró, elbeszélő, humorista, kritikus, filozófus és enciklopédista, a halandzsanyelv, a bűvös szék, a töltőtollkulacs, a műtyúkszem, a borotválható álszakáll és a dupla talpú ruhásszekrény feltalálója, halhatatlanná vált tréfák, telefonviccek feltalálója, beugratások értelmi szerzője, kávéházakban ragyogó-sziporkázó, szenvedélyesen játékos és kísérletező elme, meggyőződéses humanista és a bohózatos humor zsenije, akiről Babits Mihály állapította meg a Nyugat Karinthy-emlékszámában, hogy „ő volt a legkomolyabb írónk”. Az irodalom valamennyi tartományában remekműveket teremtett, de különleges tehetsége előtt az álomnak, képzeletnek, a logikai lehetőségeknek és a lehetetlen logikájának a szférái is sorra megnyíltak. „Ő volt közöttünk az egyetlen zseni”, mondotta róla, ifjúsága kenyeres pajtásáról halálos betegen Kosztolányi Dezső, aki Esti Kornél című novellájában örökítette meg figuráját, a sétapálca helyett vasbotot lóbáló, s az utcán visszafelé, rák módra haladó és medvecukrot rágcsáló Kaniczky alakjában.

Gyerekkora éppoly rendhagyó volt, mint életműve. Apja örökös pénzzavarokkal küszködő Ganz-gyári tisztviselő volt, ő maga pedig hatéves, amikor édesanyja meghalt, s az özvegyen maradt Karinthy József egyedül, illetőleg egy parasztcseléd, a Tanár úr teremben is szereplő Mari segítségével nevelte hat gyerekét, akik közt Frigyes volt sorrendben az ötödik. A polgári fogalmak szerint reménytelenül rendetlen életmódú, de állandó szellemi izgalomban égő családi légkörben hamar megmutatkozott a koraérett kiskamasz tehetsége: tizenöt éves korában a Magyar Képes Világ közölte egy fantasztikusregény-kísérletét (Nászutazás a föld középpontja felé), az eleven irodalom világával pedig még korábban találkozott; tizennégy éves volt, amikor elvitték a Petőfi Társaság ülésére, ahol Jókai Mór elnökölt. Az ülés végeztével „halkan, mintegy köszönésképpen, inkább suttogva, azt mondtam: »Éljen Jókai…« – valószínűleg azt gondoltam, hogy nagy írónknak így kell köszönni. Ő – ez volt a mozdulata – keresztbefektette mellén a karját, meghajolt, mosolygott, »köszönöm, fiam«, ezt mondta, aztán megsimogatta a fejem.” – Reáliskolai érettségi után rövid ideig matematikai, fizikai és orvoskari előadásokat hallgatott a budapesti tudományegyetemen, de egyik karon sem vizsgázott, hanem felcsapott újságírónak. Az Újság, majd 1908-tól a Budapesti Naplómunkatársa lett, s íróként a Nyugat munkatársaihoz csatlakozott, mint ifjúsága feledhetetlen barátai, Kosztolányi Dezső, Füst Milán és Somlyó Zoltán. Ekkoriban mondta neki Bródy Sándor a Bristol kávéházban, hogy: „Fiam, úgy írsz, mintha nagyon tehetséges volnál.”

Hogy csakugyan nagyon tehetséges, azt az irodalom belvilága és a nagyközönség számára egyaránt bizonyította 1912-ben megjelent könyveivel: Esik a hó s a Ballada a néma férfiakról című novellásköteteivel, az Együgyű lexikon és a Görbe tükör humoreszkjeivel, legfőképpen pedig az Így írtok ti irodalmi paródiáival. Ezeket a „torzképeit sokáig le sem írta – emlékezett születésükre Kosztolányi. – Csak elmondotta, kibeszélte. Hogy is becsülhette volna őket? Számára játék volt, ösztön, kedvtelés – félig-meddig öntudatlan – nem munka. A Nyugat indulásakor a New York barokk erkélyén órák hosszat mulattatott bennünket és önmagát.” Évtizedekkel később ugyanő állapította meg Karinthy irodalmi torzképeiről, hogy ezek „egyáltalán nem mókák. Bírálatok ezek egytől egyig, álarcos vagy álruhás bírálatok, a bírálatok legnemesebb fajtájából valók: az alkotást nem fogalmakkal és elméletekkel jellemzik, hanem érzékileg és érzékletesen.” Babits Mihály pedig ugyancsak a Nyugat hasábjain azt hangsúlyozta, hogy „Karinthy karikatúráiban stíluskritika van, amely… végső következtetéseiben az egyéni stílus ellen irányul. Karinthy már másutt is kifejtette eretnek álláspontját, amely szerint a stílus annál jobb, mennél kevésbé egyéni. Paródiáiban a tétel fordítottját igyekszik bizonyítani: a stílus annál rosszabb, mennél egyénibb.”

Eretnek tételét egész életművével igazolta, mert a szó megszokott értelmében Karinthynak nincs egyéni stílusa, életműve mégis egynemű, amelynek minden mondata félreismerhetetlenül rávall, mert neki, ahogy Móricz Zsigmond is észrevette, filozófiája van. Ez a filozófia azonban nem elvont gondolati rendszer őnála, hanem szemléletmód, amelynek a lényege, őszerinte, hogy „minden másképpen van”, mint ahogy érzékelésünk és gondolkodásunk belénk gyökeresedett sémái alapján hisszük. Karinthy filozófiájának alapmeggyőződése ez, s egész életműve éppen ezért fellebbezés minden magától értetődőnek látszó ítélet ellen, amely az ő nézőpontjából legfeljebb előítélet, a gondolkodásra és a jóra való restségnek a csalhatatlan jele. Az ő humanizmusa, amellyel meg akarta alkotni a fogalmak értelmét tisztázó „új enciklopédiát”, ebből a meggyőződésből ered, mert az ember igazi hivatása éppen az volna, hogy jobbá tegye, kijavítsa a világot, mint „Isten trónörököse”, ahogy valahol megjegyezte, s ahogy ennek a magatartásnak erkölcsét kifejezte: „Inkább egyenek meg a férgek, / Mint hogy a férget megegyem” („Struggle for life ”).

Karinthy 1910-ben ismerkedett meg első feleségével, Judik Etellel, akivel 1913-ban házasodott össze, s ebből a házasságból született Gábor fia, a későbbi tehetséges költő. Judik Etel 1918 októberében spanyolnáthában meghalt, s Karinthy ekkor írta be naplójába a szörnyű fájdalmáról tanúskodó s baljós szavakat: „Úgy érzem, agyamban daganat képződött.” 1920-ban másodszor is megnősült, feleségül vette Böhm Arankát, s ebből a házasságából született Karinthy Ferenc, „Cini”, a kortársi irodalom későbbi kiválósága. A nagy népszerűségnek örvendő Karinthy Frigyes rengeteget dolgozott, haláláig több mint ötven önálló kötete jelent meg, emellett 1928-ban tíz kötetben adta ki munkáit az Athenaeum, de hírlapokban szétszórt kisebb-nagyobb írásai máig sincsenek teljességgel összegyűjtve; ennek ellenére állandó pénzzavarban élt, rendetlen háztartásban. Életének erről az időszakáról fia, Karinthy Ferenc festett érzékletes képet az Irodalmi történetek elbeszéléseiben. 1936 márciusától egyre súlyosabbá váló rosszullétek, szédülés, hányinger, hallucináció, kínzó fejgörcsök gyötrik. Orvosai Pesten és Bécsben megállapítják, hogy sürgősen operálandó agydaganata van. Ez év májusában a világhírű svéd agysebész, Olivercroma megoperálta, s ebből az élményből írta meg „a legfantasztikusabb regényt, amit a valóság produkált”: az Utazás a koponyám körülcímű művét, a „csodálatos önmegfigyelés kínosan precíz beszámolóját”, amelyre rárakódik „az álmok és reflexiók mélységesen költői szövevénye” (Németh Andor). – Két esztendővel később, élete utolsó napját kedvenc nyaralóhelyén, a siófoki Vitéz panzióban töltötte; előtte való napon vidáman kártyázott Rejtő Jenővel, másnap délután elhatározták Arankával, hogy felutaznak Pestre; egyedül volt a szobájában, amikor lehajolt, hogy cipőjét befűzze, és hirtelen agyvérzés érte. „Karinthy Frigyes meghalt, az istenek elveszítették egy megafonjukat…” (Móricz Zsigmond gyászbeszédéből).

Fontosabb díjak, elismerések:

1935 – Baumgarten-díj
2003 – Magyar Örökség Díj (posztumusz)

Az életrajzot Domokos Mátyás írta.