Bertók László: Biography

Bertók László (Vése, 1935. december 6. – Pécs, 2020. szeptember 14.)

Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, költő. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

Bertók László 1935. december 6-án született a Somogy megyei Vésén, paraszti családba. Elmondása szerint legkorábbi irodalmi élményei óvodás korából származnak, így hamar verselni kezdett. Első irodalmi sikere gimnáziumban érte: a Petőfi-lázban égő költői társasága írásaiból a pécsi Dunántúl folyóirat az ő két versét közölte az 1953/4. lapszámában. Ekkortól tudatosan költőnek készült, s olyan szakmát keresett, amely az irodalomhoz közeli és segítheti a költői kiteljesedést. Így tanárai javaslatára elhatározta, könyvtáros lesz. Ám 1954-ben, az érettségi után nem vették föl az egyetemre, ezért Marcaliban postai tisztviselői állást vállalt. Időközben régi és új költőbarátokkal továbbra is tartotta a kapcsolatot. Ekkoriban – származásával összhangban – a népies megszólalásmódok érdekelték. A klasszikusok – Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János – mellett Juhász Gyulát, Illyés Gyulát, József Attilát, Nagy Lászlót olvasta, de a közvetlen kortársai közül például Csoóri Sándor költészetét is követte már az ötvenes évekbeli indulásától. 1955 nyarán néhány verséért – amelyekben a meghiúsult egyetemi felvételi miatt kiábrándult fiatalember az ötvenes évek padláslesöpréseiről írt és megátkozta Rákosi Mátyást, és amelyeket társainak elővigyázatlanul elpostázott – államellenes izgatás vádjával bebörtönözték. Így aztán – ahogy azt nemegyszer mondta magáról – a Dunántúl után az ÁVH is költővé avatta.

A kiszabott nyolchónapos büntetést nem kellett végül egészében letöltenie, két hónap után ideiglenesen szabadlábra helyezték, de a kaposvári börtön mentálisan megviselte. Abban bízva, hogy enyhítő körülmény lesz, belépett a vései téeszbe, ahol fogatos, később – érettségije jóvoltából – könyvelő volt. 1956 tavaszán újabb egy hónapot töltött börtönben, de a téeszben végzett nélkülözhetetlen munkájára hivatkozó kérelmek nyomán ismét szabadon engedték. Később a büntetéséből fennmaradó öt hónapot háromévi próbaidőre felfüggesztették, ám amikor az erről szóló határozatot megkapta, már behívták fegyver nélküli katonai szolgálatra, „építő honvédnek” – vagyis kényszermunkára küldték, a cserkúti uránbányát építette „dombelhárítóként”, „rohamtalicskásként”. Ezt az időszakot a börtönbüntetés afféle kiteljesítéseként, meghosszabbításaként élte meg, jóllehet igyekezett pozitívan hozzáállni a helyzethez. Kitanulta a kőművességet, amiről papírt is szerzett. Itt érte az 1956-os forradalom híre is. Katonatársaival bevonultak Pécsre, hogy csatlakozzanak a tüntetőkhöz, ám ezt a rendőrség megakadályozta. November elején, az oroszok bevonulása után gyalog indult haza szüleihez. Év végén retorziók nélkül leszerelték.

A börtönélmény és a priusz sokáig közvetlenül megnehezítette az életét, költőként mintegy két évre elhallgattatta, és a terhes tapasztalat élete végéig elkísérte. 1957-ben és ’58-ban a pécsi jogi karra próbált felvételizni, sikertelenül. Közben a később a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe beolvasztott Egyesült Parasztifjúság Országos Szövetségének volt a vései titkára, ebben a minőségében művelődésszervezői munkakört látott el. 1959-ben segédkönyvtáros lett Nagyatádon, ekkoriban kezdett ismét verset írni és publikálni. A kényszerű hallgatás utáni egyik első közleménye az induló Jelenkor folyóiratban látott napvilágot, az akkor még kéthavi lap hatodik, 1959. augusztusi számában. Ekkortól, bár ezt nyilván nem tudhatta még, egy életre összefonódott a neve és munkássága a pécsi folyóirattal.

1959-ben telt le a három év felfüggesztett próbaideje is, és sikerrel felvételizett a pécsi tanárképző főiskola magyar–történelem szakának levelező képzésére. Ugyanekkor egy másik „levelező képzést” is végzett: szoros mentori-mentorálti és baráti viszonyt alakított ki Fodor Andrással, aki sokat tett azért, hogy Bertók visszataláljon az irodalmi életbe. Ebben az időben újabb olvasmányai között például Kassák Lajos, Walt Whitman, modern francia költők szerepelnek. Bertók 1963-ban megházasodott, Vágner Erzsébet óvónőt vette feleségül. 1964-ben a Galambosi Lászlóval és Makay Idával közös Lengő fényhidak című kötetben látott napvilágot első kötettervének a kiadó által megrostált anyaga. Jóllehet kortársaik többnyire már önálló kötetekkel jelentkeztek, a három dél-dunántúli, a Jelenkorhoz kötődő, ugyanakkor igencsak eltérő karakterű költőt ettől megfosztotta a szocialista könyvkiadás-politika, amikor hármukat egybeterelte – igaz, ez a költői pályán tett kényszerű, suta lépés is több volt a semminél.

Bertók 1965-ben a pécsi tanárképző kari könyvtárában jutott álláshoz, így feleségével Pécsre költöztek. 1966-ban megszületett fiuk, Attila. Ám ahogyan arról a korabeli versei tanúskodnak, nehezen eresztettek gyökeret a városban, a költő visszavágyott az ismerős somogyi világba. Pécsett maradásában legnagyobb szerepe Csorba Győzőnek volt, aki – mikor Bertók már búcsúzkodni ment hozzá – meggyőzte, hogy költői előmenetele érdekében adjon esélyt a városnak. Azzal, hogy felesége munkához, a család pedig lakáshoz jutott, lassan biztosabbá vált a helyzetük, s időközben a költő szorosabbra fűzhette viszonyát a Jelenkor körül csoportosuló pécsi irodalmárokkal, ami szintén elősegítette a beilleszkedést.

A hetvenes évek a megállapodás, megerősödés kezdetét jelentik Bertók pályáján. 1970–1973 között az ELTE könyvtáros szakát is elvégezte levelezőn. 1972-ben, 37 éves korában végre megjelent első önálló verseskötete, a Fák felvonulása. A kötet mintegy 15 év verstermésének javát gyűjti egybe, ennek következtében az anyag sokszorosan válogatott, erős összeállítás, ugyanakkor szükségszerűen széttartó is, amennyiben Bertók közérzete, figyelme folyamatosan alakult és pásztázott. Tematikusan a versek a paraszti világot elhagyó és a városban gyökeret ereszteni próbáló fiatalember léthelyzetét ábrázolják és elemzik, aminek mögöttesében a börtöntapasztalat is ott dolgozik („Nem vagyok különb nálatok: / fiamnak szólítom a jövőt, / pénzt gyűjtök / főbérleti lakásra. / De idegeim börtönudvara / emlékezik az ifjúságra: / falon behajló zöld faág, / világvevő antenna volt, / alkalom a megaláztatásra.” – Egymás örömére). 1973-ban a Móra Kiadó Így élt sorozatában életrajza jelent meg Csokonai Vitéz Mihályról. 1975-től intézményesen is egyre szorosabb viszonyba került a helyi irodalmi élettel: bevették a Jelenkor folyóirat szerkesztőbizottságába, ahol – saját szavával – a „kidobólegény” szerepköre jutott neki: a pályakezdő tehetségekkel és a dilettánsok levélküldeményeivel foglalkozott. E munkájának egyik legfontosabb eredménye az 1980-ban a szerkesztésében megjelent, Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla és Pálinkás György verseit közreadó Fél korsó hiány antológia – a kiadvány Pinczehelyi Sándor borítótervével és fotóival, valamint Csorba Győző előszavával egyfelől a pécsi irodalom egyik ékköve, ugyanakkor a magyar neoavantgárd/kora posztmodern költészet egyik irodalomtörténeti jelentőségű jelentkezése is. 1985-ben szerényebb kiállításban, szintén Bertók szerkesztésében jelent meg a Valcer és fehérnemű, az újabb pécsi antológia, amely Szilágyi Eszter Anna, Erős Zsuzsa és (ifjabb) Bagossy László verseit, valamint Kaszás Máté prózáit tartalmazta.

1977-ben újabb életrajza jelent meg a Móránál: Így élt Vörösmarty Mihály. 1978-ban pedig megjelenhetett második verseskötete, az Emlékek választása. A versek alaphangja még mindig a Nagy László-i hagyományba illeszthető, ám Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Csorba Győző, Tandori Dezső költészete nyomán már dominánsan jelen van a tárgyias megszólalásmód is, a közérzeties, élményszerű témaválasztást absztrakció váltja fel: filozofikum, gondolatiság, kontempláció. Ez az új poétika a következő, immár hamarabb érkező, 1981-es Tárgyak ideje és az 1984-es Ágakból gyökér kötetekben teljesedik ki. Utóbbi – ez nagyon jellemző Bertók költészetére – már az új irányokat is keresi: egyes verscsoportok a zárt alakzatok mellett/után a nyitott, bőbeszédű formanyelvvel kísérleteznek (például Az idegenvezető szövegeiből). A lírai gondolatiságban teret nyer az az ön- és metareflexió (például Megírjuk a szép, régi verseket), ami aztán az 1985-ös válogatás, a Hóból a lábnyom új verseitől és az 1987-es A kettészakadt villamos kötettől e költészet új jellegzetessége lesz.

Annak, hogy a nyolcvanas évektől egyre rendszeresebben kezdtek megjelenni a kötetei, a fokozatos költői beérkezésen túl az is oka volt , hogy Bertók 1977-től 1982-ig a Pécsi Városi Könyvtár igazgatója, majd – saját kérésére – 1996-os nyugdíjazásáig a könyvtár tudományos főmunkatársa volt. (Utóbbi minőségében bibliográfiákat állított össze Várkonyi Nándorról [1984], Pákolitz Istvánról [1986], Bárdosi Németh Jánosról [1989], Szederkényi Ervinről [1991] és Csorba Győzőről [1993]). Mivel ezt a munkakört félállásban látta el, egyre több ideje jutott a versírásra.

A hetvenes-nyolcvanas évek szellemi környezetének inspiráló hatását is említeni kell. A Jelenkor főszerkesztőjeként Szederkényi Ervin – Tüskés Tibor politikai eltávolítása után – nem volt könnyű helyzetben, hiszen helyben és országosan is fontos munkatársak veszítették el a lapba vetett bizalmukat. Szederkényi a hetvenes évekre konszolidálta a helyzetet, 1977-ben Csorba Győző is visszatért a szerkesztőbizottságba, személye pedig Várkonyi Nándortól és Weöres Sándortól induló, a Sorsunk és a Dunántúl folyóiratokon átívelő eszmei folytonosságot jelentett. Szederkényi sikeres vérfrissítést hajtott végre: a korábbi szerkesztők, Arató Károly és Pákolitz István helyén – Bertók javaslata alapján – a nyolcvanas évek elejétől Csordás Gábor és Parti Nagy Lajos dolgoztak. A két fiatal költő tevékenysége révén előbb a versrovat újult meg, majd (főképp Csordás érdeklődése nyomán) a regionális, közép-kelet-európai tágasságú figyelem nyert egyre jelentősebb teret. Visszatért a lap szerzői közé Mészöly Miklós, és magával hozta az új prózát és a Péterek nemzedékét (Esterházy Pétert, Nádas Pétert, Lengyel Pétert, Bólya Pétert – és a kritikus Balassa Pétert). Egyelőre még nem elvégzett az arra irányuló kutatómunka, vajon a felfrissülő szellemi környezet (kiegészülve Pécs képzőművészeti, színházi és filmművészeti pezsgésével) mit jelentett Bertók lírájának alakulása szempontjából. Annyi mindazonáltal mondható, hogy érdemes egymás mellett szemlélni Bertók és Parti Nagy korabeli költői törekvéseit.

Bertók pályáján az igazi áttörést a nyolcvanas évek végén induló és majdnem egy évtizedig tartó szonettperiódus hozta el. A költő összesen 243 darab szonettet írt sajátos formavariációban – a sorhosszt a magyaros felező nyolcasokhoz igazította, a versen pedig változó képletekben két asszonáncot rímeltetett végig. Bertók szonettkorszaka a személyes pályán több szempontból is a legfontosabb fordulópont: ekkor teljesedik ki a hármas számhoz fűződő szeriális szerkesztésmódja, valamint a korábban közérzeties személyességéből egyre inkább önreflexív, analitikus – kérdezés-orientált – egzisztencializmussá váló költészetében a nyelviség, a mondhatóság kérdése is teret nyer, s ezzel új – a Parti Nagy Lajos-féle nyelvhús-paradigmához hasonló, de nem mindig olyan radikális – utak nyílnak meg. Érdekes módon a nyelvbe vetett hit megingása a rendszerváltás idején a szólásszabadsággal társult: Bertók némelyik szonettje a diktatúra végéről, az oroszok kivonulásáról vagy a jugoszláv háborúról szól, s így a ciklus akár a rendszerváltás sajátos krónikájának is tekinthető.

A rendszerváltás a tekintetben is fordulatot hozott Bertók számára, hogy megírhatta bebörtönzése történetét, a Priuszt, mely először 1990 nyarán jelent meg a Jelenkorban, majd 1994-ben könyvalakban (később, 2016-ban bővített kiadásban). Sokak számára részben vagy egészben az újdonság erejével hatott ez a dokumentumpróza, mely magyarázta a költő pályájának szokatlan sajátosságait – s ezen túl természetesen a diktatúra bűneit mutatta be alulnézetből.

A költői pályán jelentős késéssel elinduló Bertók hatvanévesen érkezett be. Bár lírájának mindig is volt énkereső, önanalitikus, kontemplatív jellege, a kilencvenes évektől a búcsúzás és a létösszegzés időszaka veszi kezdetét, amit 1998-as kötetének címe is magában foglal: a Deszkatavasz szóalkotásában a koporsó, a halál és az új kezdet gondolati körforgása összpontosul. A szonettkorszak után Bertók eleinte ismét a nyitottabb formák felé kísérletezett, az élethelyzetek költészetté transzponálására pedig nemegyszer a szürrealizmussal rokon vershelyzetek és költői képek tűntek alkalmasnak. Ugyanakkor a 2000-es Februári kés és a 2003-as Valahol, valami már újabb Bertók-versforma létrejöttét jelezték, így született meg a 2004-es Háromkák kötet, amelyben a költő sajátos, haikuszerű, meditatív verseit gyűjtötte össze. Időközben 1999 novemberétől a Jelenkor főmunkatársa lett, az 1995 óta üresen álló poszton atyai barátja, Csorba Győző nyomdokaiba lépett. De a kilencvenes évek vége elhozta a műnemek közötti kalandozást is: 1998-ban megjelent egyetlen szépprózai kötete, a Dongó a szobában, amely a nyolcvanas évek közepétől íródó kispróza formájú, hol esszéisztikus, hol tárcaszerű autofikciós, közéleti-közérzeti és művészeti tárgyú eszmefuttatásokat gyűjti egybe. Később megjelent prózai munkái, a 2005-ös Hazulról haza és a 2017-es Visszanéző inkább esszéisztikának tekinthetők. 2000-ben látott napvilágot Dinnye Döme című gyerekverskötete.

2005-ben, hetvenéves korában nagyszabású válogatott gyűjteménybe rendezte addigi költői életművét, a Platón benéz az ablakon kötet élén azok a versek állnak, amelyekért ötven évvel korábban elítélték – ezzel határozottan felkínálja, hogy az olvasó a fiatalkori börtönélmény megrázkódtatása felől szemlélje a költői életművet. 2007-ben jelent meg a Hangyák vonulnak című kötet, melyet a Bertók által hosszúkának nevezett tömbszerű, harminc-negyven soros, bőbeszédű szabadversforma ural. 2010-ben Pénteken vasárnap című kötetével jelentkezett, amely háromszor négysoros versekből – pillanatkákból – áll, melyek poétikailag a nyelvkritikában leginkább érdekelt szonettekhez hasonlítanak. 2014-es Ott mi van? című kötete formailag heterogén: az első ciklus a hosszúkák, a második a pillanatkák programját folytatja. A harmadik ciklus viszont új formát vezetett be, az írás nehézségét, ellehetetlenülését formailag is láttató, a teljes elhallgatáshoz közelítő firkákat. A firkák kétsoros, szinte kivétel nélkül párrímes versek, amelyek aztán kilencesével csokrokba rendeződnek. Műfaji szempontból az epigramma, a haiku és az aforizma között váltakozik a megszólalásmódjuk. Egy évre rá, a költő nyolcvanadik születésnapja alkalmából már teljes kötetben jelentek meg az új versek, Firkák a szalmaszálra címmel.

Bertók utolsó éveiben romló egészségi állapota miatt fokozódó visszavonultságban élt pécsi otthonában – noha szokásos belvárosi sétáin össze lehetett vele találkozni, s vendégeket is szívesen fogadott, nyilvános szerepléseket, különösen Pécsen kívül, egyre ritkábban és csak hosszas rábeszélésre vállalt, s verset írni is egyre nehezebben és ritkábban tudott.

Az elképesztő fesztávú – a mély-somogyi parasztcsaládból induló, az ÁVH pincéjén, csaláson és csalatáson át a Kossuth-díjig, a díszpolgárságig, a pécsi és az országos irodalom csúcsaiig vezető –, társtalan volumenű és jelentőségű pályaív a költő életének nyolcvanötödik évében, 2020. szeptember 14-én ért véget. Együtt forog című, újabb firkáit egybegyűjtő kötetének megjelenését, melynek szerkesztésével utolsó hónapjait töltötte, már nem érhette meg.

 

Fontosabb díjak, elismerések:

1973 – Radnóti-díj

1982 – József Attila-díj

1983 – Janus Pannonius-díj

1986 – Az Év Könyve Díj

1989 – Graves-díj

1990 – Déry Tibor-jutalom

1991 – Szinnyei Júlia-díj

1993 – Kortárs-díj

1993 – Weöres Sándor-díj

1995 – A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje

1995 – Pro Civitate Pécs

1997 – A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj

2004 – Kossuth-díj

2004 – Vése díszpolgára

2008 – Artisjus Irodalmi Díj

2008 – Pécs díszpolgára

2012 – Nagyatád díszpolgára

2018 – Prima Díj

2019 – Somogy Polgáraiért Díj

 

Az életrajzot Mohácsi Balázs írta.