Jókai Mór: Biography

Jókai Mór (Ásvai Jókay Móric, Komárom, 1825. február 18. – Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5.)

„A magyar regényírás fejedelme” polgárosuló nemesi családban született, szülei, nővére és bátyja óvó szeretetében nőtt fel, s minden bizonnyal ez a magyarázata annak, hogy a családi kör bensőségességét mindenkor mint az egyéni boldogság elérésének eszközét és betetőzőjét jelenítette meg műveiben. Érzékeny, kissé félénk gyermek volt, de tehetsége hamar megmutatkozott: a kiváló tanulók közé tartozott, ügyesen rajzolt és verselt (alig múlt kilencéves, amikor egy rövidke versét kinyomtatta a pesti Társalkodó, pajtásai szórakoztatására pedig rémségekben tobzódó lovagdrámát írt).
Apja korai halála után is gondos, előrelátó, tervszerű nevelésben részesült, kiváló református tanintézetekben iskoláztatták. Irodalmi ambíciói a pápai főiskola önképzőkörében bontakoztak ki, s itt kötött – egész életét befolyásoló – barátságot Petőfi Sándorral. A kecskeméti jogakadémián eltöltött évek alatt nemcsak írt, hanem rajzolt, festett, botanizált, s ahogy Komáromban és Pápán a rendszeres munkavégzésben, itt a társasági életben és a testedzésben is gyakorolta magát.
Amikor tizenkilenc évesen befejezte tanulmányait, ígéretes életpálya kezdetén állt: a görög és a latin mellett négy élő nyelven beszélt és olvasott, verses történelmi szomorújátékát a legnagyobb irodalmi tekintélyek érdemesítették dicséretre, s néhány elbeszélését közlésre fogadták el a fővárosi lapok. Először szülővárosában, majd Pesten lett joggyakomok, s bár – családja várakozásainak megfelelve – letette az ügyvédi vizsgát, hivatását ekkor már az elbeszélő- és hírlapirodalom terén kívánta megtalálni. Petőfi – versben is megvallott – barátsága bevezette az irodalmi élet legbelsőbb köreibe, elsősorban az ifjú irodalmárok szorosan összetartó társaságába, amelynek csakhamar megbecsült tagja lett. 1846-ban megjelent első regénye, a Hétköznapok, amely egy csapásra az ország legkiválóbb regényíróinak sorába emelte, s hasonló feltűnést keltettek a francia romantika ihlető hatásáról és eredeti tehetségről egyaránt tanúskodó elbeszélései is, a következő évben pedig a kor vezető irodalmi-közéleti hetilapjának, az Életképeknek szerkesztője lett. Ez idő tájt csaknem elválaszthatatlanok voltak Petőfivel, olyannyira, hogy közös lakást béreltek, és egy háztartásban éltek a Dohány utcai Schiller-ház emeletén. Együtt lettek 1848 márciusának, mindenekelőtt a forradalom első napjának főszereplői, és a szabad sajtó legnépszerűbb munkatársai is.
Március 15-e eseményeit sokszor és sokféleképpen örökítette meg később Jókai: nem tagadta, de nem is túlozta el a maga szerepét (minden főbb színhelyen ott volt, többször és hatásosan beszélt a tömeghez, és ő ismertette meg a pestiekkel a magyar nemzet politikai követeléseiként megfogalmazott tizenkét pontot), nagy nyomatékkal hangsúlyozta viszont nemzedéke forradalmi teljesítményeit. Regényeivel, cikkeivel, visszaemlékező írásaival, emlékbeszédeivel és egyéb szónoklataival alighanem ő tette a legtöbbet a márciusi ifjak – köztük Petőfi – kultuszának megteremtéséért.
Az ifjú Jókay Móricot 1848–1849 történései alakították Jókai Mórrá. Ekkor hagyta el a nemesi y-t nevéből. Ekkor hozta meg első önálló, életformáló döntéseit: családja és Petőfi ellenkezésével szembeszegülve (sőt mindannyiuk haragját magára vonva) házasságot kötött a Nemzeti Színház kiváló (s nála évekkel idősebb) művésznőjével, Laborfalvi Rózával, aki hűséges társa, „múzsája és zsarnoka” lett haláláig. Végül, a debreceni Esti Lapok szerkesztőjeként, elhatárolódva radikális nemzedéktársaitól és barátaitól, a mérsékelt, liberális politikai erők szószólója lett. A szabadságharc bukása után – néhány hónapig – osztozott az üldözöttek, a bujdosók sorsában, majd ahogy a nemzetnek, neki magának is újra fel kellett építenie romba dőlt életét.
Az elnyomatás korszakában ívelt magasra pályája: könyvei gyógyírt kínáltak a nemzeti önérzet sebeire s vigaszt az egyéni sorscsapásokra. Az első megrendítő erejű irodalmi számvetést is ő végezte el 1848–1849 dicsőséges és szenvedésteli időszakáról Forradalmi és csataképek címmel 1850-ben (Sajó álnéven) megjelentetett elbeszélés-gyűjteményével. A közönség kedvence lett: színpompás „történelmi beszélyeiben” és regényeiben politikai példázatok körvonalazódtak; a közelmúltban játszódok pedig csaknem refrénszerűen ismételték a biztatást: az életet mindig újra lehet és érdemes kezdeni. Ezt a tanulságot foglalták magukba az Egy magyar nábob (1853–1854) és a Kárpáthy Zoltán (1854), majd pedig Az új földesúr (1862) fordulatos történetei is, amelyek valósággal elbűvölték olvasóikat.
Mindenki mást felülmúló hatással volt elbeszélő irodalmunk alakulására, s többen állítják azt is, hogy munkásságával ő teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Népszerűségének tetőpontján is akadtak szigorú, sőt kérlelhetetlen bírálói, akik elsősorban kalandos, a francia romantikusokéval rokonítható cselekménybonyolítását és (ezzel összefüggésben) hőseinek egysíkú, „angyal–ördög” jellemeit kárhoztatták. Művészetének kivételes értékeit elsősorban a pályatársak ismerték fel, olyan nagy alkotók, mint Arany János, Vajda János vagy később Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Csáth Géza, Krúdy Gyula és Márai Sándor. Közülük is a fiatalabb nemzedékek tagjai vették észre, hogy „a nagy mesemondó” a magateremtette „álombéli világban” az átalakuló, polgárosodó Magyarország sorskérdéseit is megjelenítette, amikor újra meg újra a hagyomány és az újítás, a beilleszkedés és a függetlenedés nemegyszer feloldhatatlan dilemmái elé állította hőseit. Így vagy úgy, de ezek a választási kényszerek mozgatják legtöbb nagy regényének – egymástól olyannyira eltérő – cselekményét, mint például A kőszívű ember fiaiét (1869), az És mégis mozog a földét (1870), a Fekete gyémántokét (1870), Az arany emberét (1872), Az élet komédiásaiét (1875) és A kiskirályokét (1885).
Könyveit számos nyelvre lefordították, ismert és kedvelt szerző volt külföldön is, Lengyelországtól Angliáig. Pedig művészetének legragyogóbb vonásait aligha értékelhették az idegen országok olvasói, hiszen – Mikszáth találó mondatait idézve – „mint a villamáram nem megy keresztül a selymen és az üvegen, nyelvének zengzetessége nem vihető át idegen nyelvekbe. A gondolatok bekapcsolásának csodálatos módja változást szenved az átültetésnél, a hímpor a fordítók ujjain tapad”.
Szinte mindent elért, amit író Magyarországon elérhetett: a közönség szeretetét, anyagi megbecsülést, házat, kertet, akadémiai tagságot, saját lapo(ka)t, képviselői mandátumot, rendjeleket, nagy emberek kitüntető barátságát. 1895-ben, ötvenéves írói jubileumán még az egész ország ünnepelte (egyszersmind műveinek 100 kötetes díszkiadása), és senki nem sejtette, hogy népszerűsége hamarosan és veszedelmesen meginog majd. Amikor csaknem 75 évesen (hosszas özvegység után) házasságot kötött a nála több mint fél évszázaddal ifjabb, ismeretlen színésznővel, Nagy Bellával, a közönség egy része éppúgy elfordult tőle, mint családtagjainak többsége. De sok híve és rajongója kitartott mellette, s hozzájuk újak – köztük kiváló, ifjú pályatársak – is csatlakoztak. Az öregedés megpróbáltatásai egyébként is megviselték, s erről olykor meghökkentő, önvallomásszerű nyíltsággal számolt be olvasóinak.
Szigorú időbeosztással hasznosított élete szakadatlan munkában telt el. Csaknem mindhalálig írt, s kiterjedt publicisztikai tevékenysége mellett minden irodalmi műnemben alkotott: regények és elbeszélések sokasága mellett két vaskos kötetnyi költeményt és számos színművet is közreadott. Témái lenyűgözően változatosak voltak, írói képzelete szabadon csapongott a történeti múltban és a kitalált jövőben is, távoli földrészeken csakúgy, mint Magyarország tájain otthonosan mozgott, s ahogy Babits írta róla, „a vaskos valóságban éppúgy, mint az Idő és a Tér utópiáiban”. Műveiben egy egész teremtett világot hagyott örökül az utókorra, amelyben kedvére kalandozhat a kései olvasó; Móricz Zsigmond megállapítása szerint egy olyan „boldog világot, tele millió alakkal, színnel és ellenállhatatlan varázzsal”, amelyből a múlt századi Magyarország levegője árad.

Az életrajzot Fábri Anna írta.