Száraz György: Biography | Digitális Irodalmi Akadémia

Száraz György (Budapest, 1930. november 3. – Budapest, 1987. december 29.)

Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

Budapesten született, kezdte iskoláit és járt gimnáziumba, majd 1943-ban a család az első bécsi döntéssel visszacsatolt Rozsnyóra költözött. Száraz a ciszterciek gimnáziumában folytatta tanulmányait, de nem érettségizett, mert 1945-ben az ismét Csehszlovákiához csatolt, színmagyar városból kitelepítették őket. 1946-tól Törökbálinton laktak, ahol a még szinte gyerek író – aki már átélte a világháborút, végignézte a rozsnyói zsidók deportálását, aztán maga is kitelepített lett – megtapasztalta a német ajkú svábok kitelepítését is. Tizennyolc évesen dolgozni kezdett, 1949-ben előbb a Nemzeti Sertésforgalmi Vállalat tisztviselője lett, majd ugyanazon év őszén önként bevonult katonának.

A Kossuth-díjas író fia, Száraz Miklós György, apja halála után több mint húsz évvel, az Apám darabokban című nagyregényében (2016) így ír az édesapja bevonulását követő időszakról: „Apám akkor már tizennyolc hónapja katona. Vagy mi? Politikai tiszt? Sorkatona? Utász? Határőr? Repülős? Ejtőernyős? Ezred műszaki rajzoló írnok? Kém? Esetleg mindez együtt?” Töredékek utalnak csak, hogy előbb utász kiképzésen esett át, aztán Bajára küldték, majd téli kiképzésre Devecserbe, aztán ejtőernyős kiképzés, megint Baja következett, majd a déli határon szolgált. 1952. november végén szerel le, és december 2-án letartóztatják a bajai Kosztolányi-per sokadrendű vádlottjaként: államellenes összeesküvés, titóista szervezkedés, fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés a vád. A perben, melynek két halálos elítéltje volt, tíz évre ítélik. Négy év után szabadul, 1956. szeptember 11-én.

Három héttel később, október 6-án ott van Rajkék újratemetésén; október 23-tól, a forradalom kitörésétől pedig fáradhatatlanul járja Budapest utcáit. 1957 elején az Országos Cirkusz Vállalatnál helyezkedik el, és mint a legnagyobb állami vándorcirkusz szervező titkára járja a levert forradalom utáni országot.

Megnősül, fia születik (1958). Oroszból, németből fordít, ismertetői, ajánlói és novellái jelennek meg – főként az Állami Könyvterjesztő Vállalathoz tartozó A Könyvben és a Színművészeti Főiskola lapjában, a Sirályban. Fiatal írókat, színészeket, dramaturgokat ismer meg, lesznek barátai (Szakonyi Károly, Kiss Ferenc, Csurka István, Csoóri Sándor, Für Lajos, Sára Sándor stb.) 1960-ban az ÁKV-nál raktári segédmunkás, majd (Czine Mihály baráti ajánlására) a rákospalotai Csokonai Művelődési Ház művészeti vezetője, később igazgatója lesz. Ekkoriban már rendszeresen publikál, és könyvkiadóknak, a Magyar Rádiónak és a Televíziónak is dolgozik mint író-dramaturg. Bár a priusza és az egyetemi diploma, sőt érettségi hiánya miatt amúgy sem egyszerű képességeinek megfelelő állást találnia, 1968-ban mégis otthagyja a biztos állását – közel negyven évesen szabadúszó író lesz.

Első – színpadra került – drámája a Nemzeti Színház számára írt A vezérkari főnök, amit 1969-ben mutatnak be. Már a cirkuszos időkben a hatalom természetét boncolgató drámatrilógiát tervezett Jézusról (más tervezeteiben Caesarról), Robespierre-ről és Sztálinról. Ennek egyik részét, a már elkészült Robespierre-darabot ajánlotta fel a Nemzeti Színháznak. Az igazgató, Both Béla alkut kínált: írjon évfordulós darabot a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára, és a következő évadban műsorra tűzi a Robespierre-t is. Both nem tartja a szavát, Száraz megsértődik, hátat fordít a fővárosnak, és a vidéki színházak felé fordul a figyelme.

Irodalmi pályája Szalay György álnéven vagy Sz. Gy, szignóval jegyzett, illetve névtelenül írt publicisztikával és novellákkal, fordításokkal indult a Magyar Nemzetben, az induló Új Írásban, a Népszavában és a miskolci Napjainkban. (Csak érdekességként: a szóbeszéd szerint pályája kezdetén számos egyetemi szakdolgozat és diplomamunka valódi szerzője volt.) 1964-től kezdve már minden munkája alatt a Száraz György név áll. 1970-től a Művészeti Alap, 1972-től a Magyar Írószövetség tagja. Bemutatók, színpadi adaptációk sora következik: a Veszprémi Petőfi Színház és a Gyulai Várszínház háziszerzője lesz, és néhány évig a Kecskeméti Katona József Színháznál dramaturg. Közben megjelennek első esszéi és tanulmányai is. A munkatempója és tehetsége a hetvenes évekre meghozza az elismerést: az ismeretlen, börtönviselt és autodidakta művelődésiház-igazgatóból kora egyik legsikeresebb színpadi szerzőjévé, írójává és ismert értelmiségiévé teszi. Az Élet és Irodalomhoz hívják, 1977-től a lap szerkesztője, majd főmunkatársa, a hetilap publicisztikai rovatát vezeti és saját rovatokat is jegyez (Kanyarok, Naptár, Emberi dolgok). 1978-ban József Attila-díjat kap. 1983. január 1-től haláláig a Kortárs című folyóirat főszerkesztője. Szűk két évtizedes írói pályája megfeszített és túlhajtott munkával telt (amit 17 minisztériumi, tanácsi, kiadói, kritikusi és drámaírói nívódíj, 1985-ben pedig Kossuth-díj ismert el), még hosszú és gyógyíthatatlan betegsége idején is, egészen 1987. december 29-én bekövetkezett haláláig.

Száraz Györgyöt irodalmi érdeklődése kezdettől a színház felé hajtotta. A vezérkari főnök című dokumentumdrámájához Stromfeld Aurél személyében Száraz olyan főszereplőt választott, aki – a proletárdiktatúra sok más szereplőjével ellentétben – emberileg támadhatatlan, megítélése történészkörökben is vitán felül áll ma is, viszont drámai helyzete fölöttébb izgalmas. Az írót nem az egykori k. u k. hadseregtisztből a magyar vöröshadsereg vezetőjévé váló katona személyiségfejlődése foglalkoztatta, hanem a történelmi események malomkerekei között szükségképpen kudarcra ítélt ember reménytelen küzdelme a sorsával. Az 1969. február 21-én bemutatott, Major Tamás rendezte darabot a közönség lelkesen fogadta és a színészek is szerették, az akkori irányított kritika szerint viszont a címszereplőn kívül a mellékalakok (Kun, Landler) elnagyoltnak és haloványnak tűntek a „fiatal szerző első darabjában”, ami mai szemmel már szinte dicséret. (A nyilvános főpróbákkal együtt a darabot összesen huszonnyolcszor játszották.)

A vezérkari főnök valójában a második elfogadott Száraz-darab volt: a veszprémi színház már korábban műsortervbe vette a Királycsel című történelmi komédiáját, amit 1969 őszén mutattak be. A főnemesek által várfogságba vetett királyból német-római császárrá emelkedő Zsigmond hatalmi-politikai sakkjátszmái közben az oda-vissza cserélődő szövetségesek és ellenségek árulás-kavalkádjából a nézők az író humorával is megismerkedhettek.

Sűrű évek, folyamatos munka jellemzi drámaírói pályáját: színpadi adaptációk sora mellett csaknem évente új darabbal jelentkezett, olykor kettővel is. 1970-ben a III. Béla és két évre rá a Víztükör került színpadra, mindkettő Veszprémben. Aztán egy történelmi dráma, A nagyszerű halál, 1974-ben, ezúttal Gyulán, a levert 48–49-es szabadságharc öt tábornokának utolsó, még orosz fogságban eltöltött estéjéről a gyulai Wenckheim-palotában, mielőtt az osztrákok átvennék és Aradra, a kivégzés helyszínére szállítanák őket. A vértanúk végkifejlet előtti éjszakájának töprengéseit megidéző darab, melynek zeneszerzője Vujicsics Tihamér volt, erősen hatott a nézőkre. Az előadás után Illyés Gyula azzal gratulált Száraznak, hogy megmentette egy műfaj, a történelmi dráma becsületét. 1976-ban két premierje is volt: Veszprémben a Tolsztoj utolsó napjait idéző A megoldás, amit egy zenés történelmi játék, a II. Rákóczi Ferenc bemutatója követett a Budapesti Gyermekszínházban. A rákövetkező évben is két premier: Az élet vize című komiko-tragédiát a Debreceni Csokonai Színház, a Pincebuli című zenés komédiáját pedig a Győri Kisfaludy Színház mutatta be.

1979-ben ismét jelentős történelmi dráma született, az 1849. május 9-i abrudbányai román vérengzés előtti estét felvillantó Ítéletidő, amit a József Attila Színház vitt színre és játszott összesen harminckilenc estén. A román–magyar történelem e véres mozzanatáról akkor is, ma is nehéz indulat és elfogultság nélkül érvényesen szólni. Semmelweis Ignácról szóló drámáját, a Gyilkosokat az Agria Játékszínben láthatta a közönség, Egerben, 1980-ban; balladás játékát, a Hajnali szép csillagot pedig a Madách Színház tűzte műsorára, 1985-ben.

Nevét, színpadi sikerei dacára, darabjainak tévéjáték-adaptációi tették szélesebb körben is ismertté. A kritika ezekben főként a magyar történelmi félmúlt agyonbeszélt vagy kibeszéletlen epizódjait, az idealizált vagy ismeretlen alakok emberi arcának felvillantását értékelte. A nagyszerű halál adaptációja Vacsora a hadiszálláson címmel került képernyőre, 1975-ben. Ugyanebben az évben mutatták be a kufsteini várbörtönt megjárt egykori forradalmár költő, Batsányi János párizsi emigrációjának idején játszódó tévéjátékát is, A Rókus-templom harangjai címmel. Az évekig belső száműzetésben élő költő a nagypolitika szeszélye folytán egy pillanatra úgy hihette, eszméi hatással lehetnek az európai eseményekre. Batsányi sorsa azonban a történelem menetéből „kihulló” és szükségképpen kiszolgáltatott emigránsé csupán. A Császárlátogatás (1977) című tévéjátékban Száraz fikciót épít, Napóleon és Metternich titkos győri találkozója ürügyén egy balul sikerült merényletkísérlet lehetőségeit és következményeit vizsgálja. A szerző átiratában, de már halála után, 1988-ban került képernyőre egyik legfontosabb darabja, az Ítéletidő televíziós változata.

A legtöbben mégis történelmi esszéi miatt ismerték és jegyezték meg Száraz György nevét, melyek közül első és egyik legfontosabb az Egy előítélet nyomában. 1974-ben jelent meg Ember Mária regénye, a Hajtűkanyar, mely a magyar holokauszt egyik első szépirodalmi feldolgozása volt. A könyv elolvasása után Száraz, kritika helyett, saját kitelepítési élményeit is felhasználva valamiféle „reflexív szöveg” írása mellett döntött. Esszéjét a Tiszatájnak szánta, ám a főszerkesztő, Ilia Mihály lemondása-lemondatása miatt Száraz elállt a közléstől. Az írást végül a Valóság közölte, 1975-ben. Az Egy előítélet nyomában nagyesszé változata egy évvel később a Magvető Kiadó Gyorsuló Idő-sorozatának napok alatt elfogyó, kétszázezer példányos sikerkönyve – egyben Száraz György első, önálló kötete – lett. A magyarországi antiszemitizmus gyökereitől a hazai zsidóság 1944. évi deportálásához, a holokauszthoz vezető történelmi és társadalmi tragédia okairól történészi alapossággal megírt esszé múlhatatlan érdeme, hogy a témát övező, csaknem három évtizedes tabusítást sikerült megtörnie. Bibó István Zsidókérdés Magyarországon 1944 után c. tanulmányának megjelenése (Válasz, 1948) óta Száraz munkája volt az első és sokáig az egyetlen szembenézési kísérlet az ország, a többségi társadalom történelmi felelősségével.

Száraz az Élet és Irodalom szerkesztőjeként kezdte el írni és publikálni a Pest-budai rejtelmek-sorozat rövid szövegeit, melyekből hamar összeállt egy kötetre való: a Budapest című képes album – 1982-ben jelent meg először. E könyvének szövegeit az író kiadatlan jegyzeteivel kiegészített posztumusz kötet, a 2007-ben megjelent Budapest-dekameron teszi személyesebbé.

Drámaírói munkásságát A Rókus-templom harangjai című gyűjteményes kötet összegezte 1979-ben (két új és öt régi darab), amit öt évvel később a Császárlátogatás egészített ki, két új és három régebbi darabbal. Száraz György pályája első felét a színház, a drámaírás tölti ki: az évtized végéig megírta darabjai legjavát. A dráma keretei és fikciós lehetőségei azonban szűknek és kilátástalannak bizonyulnak ott, írta egy esszéjében, ahol a nézők, a befogadók többségének történelmi ismeretanyaga hézagos, vagy inkább semmilyen. Pályája második, 1980-as évekre eső részében ezért az esszéírás felé fordult, amikben végre kellő részletességgel, ha kellett filológiai apparátussal, ám didaktikai és műfaji korlátok nélkül szólhatott. Írt a történelmi tudat kibeszéletlen traumáiról és fehér foltjairól, legyen szó Erdély múltjáról, a NÉKOSZ-mozgalomról, a nemzedéki életérzés vagy épp a tanítás-oktatás kérdéseiről; a második világháborús lengyel menekültek vagy a francia hadifoglyok története ürügyén a világháborús magyar felelősségvállalásról; saját drámáiról (Semmelweis, Tolsztoj); vagy arcképvázlatot, személyiségrajzot és pályaképet egy-egy íróról, politikusról. Nézőpontja ezekben az írásaiban sem más, mint a drámáiban, csak éppen az esszéírót már nem az események „dramatikus tartalma”, hanem – a belekeveredő és résztvevő emberek sorsa, jelleme és tettei egymásnak feszülő konfliktusain keresztül – e „drámaiság”, végső soron a történelem megértése és megértetése foglalkoztatja.

Nagyesszéi sorából terjedelmében kiemelkedik A tábornok, mely Pálffy György (Oesterreicher György) színes és élettel teli korrajzzá terebélyesedő életpályája – lett volna, ha Száraz a művét befejezi. A hosszú, szinte véget nem érő tanulmányt 1981 márciusi számától kezdve közölte az Életünk, több mint három éven át. Az egykori ludovikás tiszt háború utáni karrierje gyorsan felível: honvéd altábornagy és miniszterhelyettes lesz, a hírhedt és rettegett „Katpol”, az ÁVH-előd Katonapolitikai Osztály létrehozója, akinek olyan embertelen emberekkel kell nap nap után együtt dolgoznia, mint Farkas Mihály vagy Péter Gábor. Pálffy, a Rajk-perben elkülönítve tárgyalt, elítélt és kivégzett katona sorsának feldolgozása tehát nagyon is erős vállalás volt, különösen az 1980-as évek szocialista Magyarországán, ahol a bukott Péter Gábor nem börtönben ült, hanem háborítatlan nyugdíjas éveit töltötte, miként az uszodába és énekkarba járó Marosán György, vagy az ’56-os megtorlásokat irányító Biszku Béla is. Még tartott a folyóiratközlés, amikor a Magvető az addig elkészült anyagot erősen rövidítve kiadta – a harmincöt fejezet hosszú szövegnek alig több mint a fele fért az 1984-es kötetbe. Az esszé alcíme (Részletek egy készülő kor- és életrajzból) és előszava szerint az író a könyv megjelenésétől függetlenül tovább foglalkozott az életrajzzal, a vaskos kötetté duzzadó munkát végül sosem fejezte be.

Száraz György munkabírására jellemző, hogy 1982 tavaszán, tehát bőven A tábornok írása idején, egy másik témán is dolgozni kezdett. Egy erdélyi írótól megkapta Ion Lancranjan friss könyvének egy fejezetét, a Szónoklat Erdélyrőlt. A propagandairat színvonalú brosúra megjelenése, illetve a kötet magas példányszáma a legfelsőbb román politikai szintről támogatott és évek óta fokozódó nacionalizmus nyilvánvaló bizonyítéka volt. Az erdélyi magyarság létét és történelmi múltját alapjaiban megkérdőjelező provokatívan magyarellenes „pamfletre” Száraz csaknem azonnal, pár hét leforgása alatt esszét írt.

A Magvető még a folyóiratközlés előtt megrendelte Száraztól a tízoldalas esszé kibővített változatát. A Gyorsuló Időben, 1983. áprilisában megjelent Egy furcsa könyvről már nem csak részletekbe menően cáfolta és szedte ízekre a propagandairatot, de azt is kimondta, hogy a kölcsönös sérelmek sorolása zsákutca; az egyetlen kivezetőút pedig a közös történelmi múlt és sors fel- és elismerésén, annak vállalásán át vezet. Könyvére a román szerző hosszabb cikkben „válaszolt”, melyben lényegében csak megismételte addigi magyarellenes állításait. Száraz egy tizenhat oldalas esszében foglalta össze a tényeket: Megjelent még egy furcsa könyv, amit a Valóság 1984. márciusi száma közölt.

Abban az évben a Császárlátogatás és A tábornok után egy harmadik kötetét is kiadta a Magvető Könyvkiadó, amely Száraz György talán legfontosabb könyve, a Történelem jelenidőben című gyűjtemény. A vaskos kötet a szerző gazdag esszétermésének, tanulmányainak és publicisztikájának legjavát reprezentálja. A kötet írásai önmagukért beszélnek: Trianon és következményeinek elbeszélése, a határon túli magyar kisebbség és a szomszédos népek meg-megújuló és tudatosan gerjesztett ellenségeskedéseinek felszámolása nem lehetséges az évszázados történelmi előzmények megértése nélkül; amiként a magyar zsidóság 1944/45-ös tragédiája sem összemosható a megtorlással, kitelepítésekkel és az újraéledő antiszemitizmussal. Mert „az a veszély, hogy az egykori elítéltek, kisemmizettek, megalázottak, megzsaroltak közt ott lesznek, és velük együtt követelik majd az árnyalt megítélést, sőt a felmentést azok is, akik a korszak bűnösei, nem pedig áldozatai voltak”, írja Száraz. A mindenkori féloldalas történelmi és politikai felelősség hangsúlyozásának, illetve el- vagy áthárításának leleplezése miatt esszéi és darabjai ma éppoly aktuálisak, ha nem fontosabbak, mint megírásuk idején.

Ugyancsak a Gyorsuló Időben jelent meg egy évvel később A kém meg a vadkan. A Szabó István–Dobai Péter alkotta Redl ezredes ürügyén Száraz ezúttal sem hagyományos kritikát vagy filmelemzést írt, hanem részletes korrajzot festett visszatérő témája, a hatalom és jellem, történelem és egyén konfliktusa köré, hogy az összeesküvés-elméletek helyett értelmezhetővé tegye a Monarchia titkosszolgálata bukott kémjének esetlegesen koncepciós ügyét és rejtélyes halálát.

Száraz pályája második, a próza és a nagyesszék időszakának számító szakaszában az írói aprómunka nem csak lekötötte, de „fogva is tartotta”, legfontosabb műveivel a megjelentetésük után is foglalkoznia kellett. A felgyűlt jegyzet- és ismeretanyag többezres levelezésben, vitairatokban, hazai és külföldi előadásokban dolgozott tovább, időt és alkotói energiát emésztve fel.

Utolsó, még általa eltervezett és részben szerkesztett, de már csak halála után kiadott könyve az Erdély múltjáról, jelenidőben. Az eredetileg a Népszabadság felkérésére írt, 1983 és 1986 között megjelent rövid esszék az Egy furcsa könyvről „tanulságait”, szemléletét és célkitűzéseit viszik tovább – „Fel kéne számolni a XVIII. század végétől s főként a XIX. században rögződött kölcsönösen hamis, nacionalista képzeteket, megszüntetni a közös előidők ’felparcellázását’, szemétre dobni végre a történelmi babonákat, előítéleteket, misztifikációkat, szándékos és szándéktalan torzításokat”, fogalmazott egy interjúban.

Száraz György legutolsó munkája a pályája kezdetén megírt, Robespierre-ről szóló drámája lett, melynek szövegén a halála előtti napokban, a kórházi ágyán is javított. A Megközelíthetetlen című darabját 1988 tavaszán, már posztumusz közölte a Kortárs, amit nem sokkal később rádiójáték-premier követett, az ősbemutatóra pedig egy évvel később került sor: a Gyulai Várszínház és a Televízió közösen vitte színpadra.

Fontosabb díjak, elismerések:

1969 – A Művelődésügyi Minisztérium nívódíja (Vezérkari főnök)

1972 – A Magyar Rádió és Televízió Elnökségének nívódíja

1973 – Batsányi János Irodalmi Díj

1976 – VI. Veszprémi Tévétalálkozó Tévékritikusok Díja (A Rókus-templom harangjai)

1977 – MSZBT irodalmi pályázat díja (Hajnali szép csillag)

1977 – A Népművelési Intézet bábjátékpályázata: I. díj

1977 – Magvető Kiadó nívódíja (Egy előítélet nyomában)

1978 – József Attila-díj

1978 – A VIII. Veszprémi Tévétalálkozó különdíja (legjobb forgatókönyv, Császárlátogatás)

1979 – Agria Játékszín drámapályázat I. díj (Gyilkosok)

1979 – Lapkiadó Vállalat nívódíja (az Élet és Irodalomban a Naptár sorozatért)

1980 – Magvető Kiadó nívódíja (Rókus templom harangjai drámakötet)

1980 – Fővárosi Tanács nívódíja (Ítéletidő)

1983 – Kiadói Főigazgatóság nívódíja (Budapest című képes album)

1984 – Budapest Főváros Tanácsának Művészeti Díja

1985 – Kossuth-díj

1985 – Magvető Kiadó nívódíja (Történelem jelenidőben)

Az életrajzot Serf András írta.