Vasadi Péter: Életrajz

Vasadi Péter (eredeti neve: Víz Péter, Újpest, 1926. június 1. – Budapest, 2017. november 24.)

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2018-ban posztumusz tagjává választotta.

*

Anyai ágon erdélyi származású volt, nagyapja európai hírű botanikusként a Zichy család birtokainak volt főintézője. Apai ágon újpesti postás, kispolgári családból származott, a család egyik ága (Witz) norvégiai gyökerekkel rendelkezik. Édesapja is postásként kezdett dolgozni, majd katonatiszt lett, a vezérkar mellé beosztott alezredesként szolgált.

Mindhárom fia katonaként kezdte pályafutását, Vasadi Péter 1944-ben került ki a nyugati frontra, ahol harcoló alakulatban szolgált. A háborúból való hazatérése után egy ideig segédmunkásként dolgozott a Wolfner bőrgyárban, majd 1948-ban beiratkozott a budapesti egyetem bölcsészkarára magyar–német szakra, ahonnan másfél év után elbocsátották. Ezután fél évet járt a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői tanszakára, de innen is kirúgták. 1952-ben vette feleségül Marcsek Editet. 1952 és 1967 között a Konzerv- és Húsipari Szállítási Vállalat csoportvezetőjeként dolgozott. 1956. október 23-án ott volt a Parlamentnél a tüntetők között, de a tömegben balesetet szenvedett, a forradalom és szabadságharc napjait gipszben töltötte, ennek ellenére megválasztották a vállalat munkástanácsának titkárává.

A hatvanas évek eleje óta jelentek meg versei és elbeszélései különböző lapokban. 1967-től lett az Új Ember és a Vigilia című katolikus lapok munkatársa.

Életművének legjelentősebb részét versei teszik ki, emellett fontosak esszéi és kisprózai alkotásai is.

Vasadi Péter költészetének közvetlen előzményei és poétikai forrásvidéke az Újhold, főként Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes lírájában, illetve annak két világháború közötti előzményeiben, mindenekelőtt a Vasadi-lírában szövegszerűen kevésbé jelenlévő Babits Mihály és a versekben gyakran megszólított József Attila költészetében jelölhetők ki. Részben ezzel is magyarázható, hogy saját költői világában mindvégig fenntartotta az emberi létezés transzcendens távlatainak lehetőségét, ezért egész életpályáján a költői beszédet mint a létezés transzcendenciára utaltságának autentikus megnyilatkozását értelmezhetjük.

Vasadi Péter viszonylag későre tolódott, hatvanas évek elejétől datálható pályakezdése az Alföldben, a Jelenkorban és a Somogyban közölt versek után jórészt katolikus lapokban (Új Ember, Vigilia, Teológia) bontakozott ki a versek mellett más, prózai műfajokban (esszé, tárca, kritika, novella) is publikált írásokkal. Szépírói tevékenysége azt követően teljesedett ki, hogy 1967-től az Új Ember és a Vigilia című katolikus lapok újságírója, rendszeres szerzője lett. Első verseskötete Jelentés Babylonból címmel 1974-ben jelent meg, ezt követően haláláig további huszonkét verses-, három szépprózai, tizenhárom esszé- és egy fordításkötete jelent meg.

Vasadi Péter költői pályája leginkább lassú és önelvű alakulástörténetként írható le. A hetvenes–nyolcvanas években a kései induláskor már kész saját költői hang finom, de jól érzékelhető áthangolódását regisztrálhatjuk. Vasadi lírájában az apokaliptikus víziók dominanciáját már a hetvenes évek végén az eszkatologikus látomásosság veszi át. A nagy Egész eszményét a költői kompozícióban is megvalósító összefüggő versciklusok a következő évtizedben háttérbe szorulnak ugyan, de később is meghatározó strukturális elvként alakítják a kötetkompozícióit. A korai költészetében meghatározó avantgárd jelhasználat váratlan nyelvi fordulatai sem tűnnek el véglegesen Vasadi költészetéből, de idővel sokkal ökonomikusabb, a versbeszélő világban-létét és a költészetet mint Létről való beszéd transzcendens horizontjait is pontosan és tudatosan kirajzoló líranyelv kezd működni verseiben. A nyolcvanas évekre vált jellemző versformájává a félhosszú, legtöbbször tagolatlan szabad vers, ekkorra forrott ki költői látásmódjának különössége, mely a valóságot látomássá lényegítve alakítja verseinek fiktív világát. Az 1980-as éveket a Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelent válogatott és új verseket tartalmazó kötet, a Fahíd zárta le „egy reprezentatív költői életmű összefoglalása”-ként (Bárdos László). A nyolcvanas évekre Vasadi kialakította azt a sajátos formanyelvet és hangnemet, mely mindvégig jellemző maradt költészetére, s amely külön helyet biztosított számára az utóbbi évtizedek magyar irodalmában. 

Vasadi Péter a nyolcvanas években vált igazán elismert költővé, poétikai szempontból legjelentősebb kötete viszont az 1993-ban a Jelenkor Kiadónál megjelent Mindenki aranyat sejt. Az utóbbi két évtizedben lírájának recepciója jelentős részben a konzervatív irodalmi közegben tűnik produktívnak, köszönhetően főként annak, hogy a nemzeti tematika és a korkritika a kilencvenes évektől kezdve előtérbe helyeződik költészetében. A költőtárs és barát Pilinszkyhez hasonlóan Vasadi Péter is a keresztény hagyomány és az irodalmi modernség összehangolására tesz kísérletet, mely termékenyen párosul a szellemi tájékozódásnak a költői világszemléletet is folyton kitágító frissességével. Ez nemcsak Vasadi költészetét, hanem esszéisztikáját és szépírói életművét is meghatározza.

Az 1995-ben megjelent A Viola hatalma kötet fülszövege már mint hagyományos költőt aposztrofálta Vasadit. Líranyelve azonban megőrizte kezdeti dinamizmusát, esszéi és versei pedig pontosan mutatják szellemi tájékozódásának nyitottságát. A Végh Attilával készített interjúkötetben állapítja meg: „Aki konzervatív, az beteg. Az nem tudja, hogy ő micsoda. A bensővé tétel az egyetlen, ami van. Ami bensővé lett, azt már nem kell őrizni, azt élni kell; halódik az, aki, miután valami bensővé lett, külsővé teszi. Pontosan az a lényeg, hogy a világ bent legyen.” Ez a részlet pontosan rávilágít arra a szellemi alapállásra, ahonnan Vasadi saját korához fordul, s ahonnan a posztmodern kritikáját is megfogalmazza. „Műszikrát szór egy isten, / bederridázták itten.” (Azértis); „éjének nekiront a poszt- / -modern-poszt ujjongás” (Szilveszter) – olvashatjuk például az Opál beszéd verseiben. Látni kell azonban, hogy Vasadi bírálata nem a posztmodernitás alapvető kondícióit célozza, annak pusztán modoros külsőségeire vonatkozik. Mindazonáltal a Vasadi-líra hagyományszemlélete eltér a posztmodern tradícióértelmezéstől, s líranyelve is felfogható a retotalizációra tett kísérletként, amennyiben nyelvszemléletének alapja a teremtő Logoszra irányuló keresztény felfogás, emellett költői világlátása is az egyetemes Egészre irányul.

Vasadi Péter mint alkotóművész pályakezdésétől kezdve bizonyos értelemben saját úton járt, mely csak igen nehezen integrálható a hatvanas évek utáni magyar irodalmat, mindenekelőtt a lírát leíró történeti modellekbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy költészete, esszéisztikája és szépprózai művei a jelenkori irodalmi, művészeti változásoktól elszigetelt jelenség lenne, a művek utalásai, hivatkozási és dedikációs technikája nagyon is aktív és produktív esztétikai interakciót mutat. Szemben a posztmodern értékrelativizmusával és a versbeszélő integritását dekonstruáló poétikai tendenciákkal költészete az én önazonosságára és a létezés transzcendens megalapozottságának a megőrzésére épül. Éppen ez a következetes különállása és a kortárs szellemi tendenciákkal való párbeszédkészsége teszi életművét az 1945 utáni magyar líra egyik fontos szövegkorpuszává.

Fontosabb díjak, elismerések:

1991 – József Attila-díj

1996 – Füst Milán-díj

2004 – Arany János-díj

2005 – Stephanus-díj

2007 – Alföld-díj

2011 – Déry Tibor-díj

2012 – Kossuth-díj

2014 – A Nemzet Művésze

Az életrajzot Szénási Zoltán írta.