Sütő András: Életrajz

Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.)

Kossuth-díjas író, drámaíró. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

1927. június 17-én született Romániában, a mezőségi Pusztakamaráson (Cămăraşu). Szülei: Sütő András, Székely Berta. 1940 őszétől a nagy hagyományú nagyenyedi Református Kollégium diákja. 1945 januárjában beiratkozik a kolozsvári Református Gimnáziumba, s még ugyanabban az esztendőben, 18 éves korában, a Világosság közli első írását, Levél egy román barátomhoz címmel. 1948–49-ben a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója. Rövid ideig a bukaresti Ifjú Munkás munkatársa. 1945–47-ben internátusa, szellemi otthona a népi írók kultuszát valló Móricz Zsigmond Kollégium. Tanulmányait megszakítva lapszerkesztést vállal: 1949-től a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője. 1951-ben – a szerkesztőség áthelyezésével – Bukarestbe költözik. Szüleit kuláklistára téve üldözik: tiltakozásul lemond a főszerkesztői posztról. Lemondását nem fogadják el, szüleit azonban rehabilitálják. Az „osztályharc fokozásával” járó sajtókövetelmények miatt 1953-ban újból lemond, elfogadják: a továbbiakban lapjának kulturális rovatában dolgozik. Hajdu Győző meghívására az Igaz Szó című irodalmi havilap munkatársaként 1954 elején Marosvásárhelyre költözik. A város volt haláláig otthona.

Írói indulásának zsengéit 1948-tól az Utunk közli Kolozsvárott: első megjelent novellája a Hajnali győzelem (Utunk, 1948/22). 1950-ben jelenik meg (Hajdú Zoltánnal közösen) első drámája, a Mezítlábas menyasszony. Első novelláskötete az Emberek indulnak (1953), elbeszéléseinek, karcolatainak második gyűjteménye az Egy pakli dohány (1954). Kritikai szellemű, Félrejáró Salamon (1955) című elbeszélése alapján film készül Turcu György rendezésében: a művet, bukaresti bemutatója után – ellenséges produkciónak titulálva – betiltják (1956). 1958-ban képeslap elindítására kap megbízatást: a Művészet, illetve 1959-től az Új Élet főszerkesztője 1989 júniusában történt lemondásáig. Több színpadi játékot ír az ötvenes-hatvanas évek fordulóján: Fecskeszárnyú szemöldök (1958); Szerelem, ne siess! (1961), s a kettőből ötvözött Tékozló szerelem (1962).

A hatvanas évek második felétől képviselő: Olaszországban, Iránban, az NDK-ban jár parlamenti, illetve írói küldöttségek tagjaként. 1967: a Pompás Gedeon bemutatója Marosvásárhelyt Harag György rendezésében. A nagysikerűnek induló előadás-sorozat elején a darabot betiltják. 1972-ben nyugat-európai, 1973-ban újvidéki, továbbá amerikai és kanadai irodalmi körúton jár. Úti élményeiről jelentős esszék íródnak (Perzsák, Az Angyalvár kulcsai, Fekete rózsák – Auschwitz és Az utolsó köntös – Weimar).

A hatvanas évek gyér terméséből említendő néhány vidám, poétikus egyfelvonásos: a Fügedes-szatírák, a későbbi Vidám sirató egy bolyongó porszemért (1976) színpadi ősmozzanatai, vagy drámai szövetű elbeszélése, a Zászlós Demeter ajándék élete.

1970-ben jelenik meg Anyám könnyű álmot ígér című naplóregénye a bukaresti Kriterion Kiadónál. Számos idegen nyelvre is lefordítva évtizedek óta ér meg új s új kiadást. Úti élményeiről készült esszéit teszi közzé Rigó és apostol (1970), Istenek és falovacskák (1973) című köteteiben. 1974-ben adja közre a Kleist-elbeszélés nyomán írt Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját, s a drámát újabbak követik az évtized végéig: Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző. A tetralógiaként is értelmezett sorozat első darabjának ősbemutatóját a kaposvári színházban tartották Zsámbéki Gábor rendezésében (1974). Kolozsvárott Harag György indított sorozatot a kaposvárihoz hasonló, évekig tartó közönségsikerrel. A szerző és rendező alkotói-baráti együttműködését Harag György korai halála szakította meg (1985). A sepsiszentgyörgyi színház, Veress Dániel kezdeményezésére, teljességre törekvő sorozatban adja elő műveit. A szuzai menyegző előadását Marosvásárhelyt már nem engedélyezik (1980). Engedjétek hozzám jönni a szavakat (1977) című könyve a magyar nyelv szakrális erejét és szépségét idézi meg. Hegedüs László fordításában románul is megjelenik a mű – vesztére. Második kiadását a cenzúra már nem engedélyezi.

Az erdélyi magyarság egyenjogúsági érdekeinek jobb védelmi reményével a hetvenes-nyolcvanas években országos képviseleti testületek tagjaként áll ki szóban és írásban a teljes anyanyelvi oktatás, a nyelvhasználati jogok mellett, s írja memorandumait, tiltakozásait, közli írásait külföldön is a nemzetiségi jogfosztások ellen. Király Károllyal való együttműködésében Illyés Gyula is aktív támogatója. Elszigetelésének folyamatában új színdarabjainak előadását megtiltják, könyveit a cenzúra nem engedélyezi. A diktatúra éveiben utolsó, Romániában megjelent kötete az Évek – hazajáró lelkek (1980). Ezután – a törvényes tiltással dacolva – minden munkáját Magyarországon jelenteti meg, új színdarabjait is ott játsszák. Sok éves együttműködése a Nemzeti Színházzal; politikai kiáltványainak rádiós megszólaltatásában (is) Sinkovits Imrével; a politikai vihart kavaró Advent a Hargitán című színmű bemutatása 1986. január 2-án valósággal közéleti fordulatot jelentett a határokon túli magyarsággal kapcsolatos budapesti politikában. A román hatóságok tiltakozása ellenére bemutatott Advent… 1997-ig szerepelt folyamatosan a színház repertoárján, eljutott számos határon túli magyar városba, Bécsbe, Párizsba, s a Nemzetiben 285 előadást ért meg. Az Álomkommandó 1987-es gyulai, majd vígszínházi s Aachenben tartott bemutatója, a hitleri holocaustot és a neofasizmus romániai árnyait is felidéző dráma csak fokozta a szerző elleni indulatokat Bukarestben. Lakásán, munkahelyén, sikaszói hétvégi házában lehallgató készülékeket helyeznek el. Két gyermeke családostul hányódik: orvos fia és menye moldvai és érchegységi munkahelyeken, pszichológus lánya diplomával gyári munkásként: végül Magyarországra távoznak. Konfliktusainak szaporodtával 1989 júniusában lemond főszerkesztői megbízatásáról; lakását belügyiek figyelik, vendégeit igazoltatják, a Kossuth rádióban Sinkovits Imre által beolvasott – az erdélyi magyar jogfosztottságot föltáró – írásai miatt a szeku tisztjei nyíltan fenyegetik, névtelen telefonálók halálát ígérik.

1989 decemberében, a diktatúra elleni felkelés idején népes küldöttség megy érte, kérik, szóljon a város főterén. 1990. február 10-én a marosvásárhelyi százezres, könyves-gyertyás tüntetés toborzója és szónoka. Március 19-én a Hodákról és Libánfalváról beszállított, felhergelt és leitatott csőcselék életveszélyesen megsebesíti, elveszíti fél szeme világát. Budapesten ápolják, majd Amerikában kezelik. 1990 novemberében Strasbourgban Catherine Lalumière-rel, az Európa Tanács főtitkárával találkozik, és beszámol neki a marosvásárhelyi eseményekről. Több nyílt levélben követeli az ártatlanul bebörtönzött magyarok szabadon bocsátását.

Az 1990-es évek első felében a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke és a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöke. Ekkortájt rendezi sajtó alá naplójegyzeteit, s azok Szemet szóért, illetve Heródes napjai címmel 1993-ban, illetve 1994-ben a debreceni Csokonai Kiadónál jelennek meg. 1993-ban megírja Az ugató madár című drámáját, majd a Balkáni gerlét, mely a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el, s 1998 októberében mutatták be. E darab végleges változata a szerző kísérőtanulmányával az 1999-es könyvnapon jelenik meg.

A csíkszeredai Neptun Könyvkiadó 2001-ben Száműzött könyvek sorozatcímmel elindítja azoknak a Sütő-könyveknek a kiadását, amelyek az 1989-es romániai rendszerváltás előtt csak Magyarországon jelenhettek meg.

2005 januárjától a Bukarestből Marosvásárhelyre került A Hét című hetilapban – főképpen Stefano Bottoni cikke nyomán – az „értelmiség hatalma, a hatalom értelmisége” alapgondolatú, a romániai ötvenes évek kisebbségi értelmiségi viszonyait górcső alá helyező, „múltfeltáró” szándék jegyében valóságos publicisztikai hadjárat indul ellene. A sokszor páratlanul nemtelen hangú-stílusú vita, melyet akár generációs csatának is nevezhetnénk a vitát kirobbantók és generálók jobbára fiatal kora okán, fél éven át több tucat vitacikket szült pro és kontra, s 2005 nyarán a múltfeltárás érdemleges eredménye nélkül hal el.

Monográfiát írt róla Görömbei András (1986), Bertha Zoltán (1995), Ablonczy László (Nehéz álom – Sütő András 70 éve –, 1997; második, bővített kiadás: Sütő András 75 éve alcímmel, 2002), Péter Orsolya (Csillagok a máglyán, 1997) és Lázok János (Sütő András drámatrilógiája, 1997). Lázok János elkészítette életművének bibliográfiáját is (1997).

Az Osztrák P.E.N. Club dísztagja volt (1990), a Magyar Örökség diploma tulajdonosa (1996). Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.

Hosszú betegség után, 2006. szeptember 30-án éjjel Budapesten hunyt el. Temetése október 7-én Marosvásárhelyen volt. Koporsója előtt reggel 8 órától róhatták le kegyeletüket tisztelői, barátai a Vártemplomban. Délután 2 órakor kezdődött a gyászszertartás, melyen Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke, Sütő András jó barátja mondott gyászbeszédet. Az írótól Markó Béla, az RMDSZ elnöke, írótárs, Csoóri Sándor költő, Mircea Dinescu román író, Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar P.E.N. Klub elnöke, Görömbei András debreceni irodalomtörténész, Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke búcsúzott. A budapesti – volt – Nemzeti Színház művészei nevében Kubik Anna színművésznő, a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata nevében pedig Győrffy András emlékezett és emlékeztetett a drámaíró Sütő Andrásra. Akit a református temetőben, a Bolyaiak sírjának közelében helyeztek végső nyugalomra. A sírnál, melynek kopjafáját a háromszéki Balázs Antal készítette, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője búcsúztatta Sütő Andrást. Koporsójára pusztakamarási és sikaszói földet is szórtak: keveredve a marosvásárhelyi temető földjével, legyen végső pihenőhelye a romániai és az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának.

Fontosabb díjak, elismerések:

1951 – Állami-díj

1953 – Állami-díj (harmadik fokozat)

1978 – Füst Milán-jutalom

1979 – Herder-díj (Bécs)

1986, 1987 – Alföld-díj (az Alföld folyóirat nívódíja)

1990 – Bethlen-díj

1992 – Kossuth-díj

1995 – Kisebbségekért-díj

1996 - Magyar Örökség díj (a Magyar Örökség és Európa Egyesület díja)

1997 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje

1997 – a Magyarság Hírnevéért-díj

2002 – Hazám-díj

2005 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozat)

2006 - Magyar Kultúra Lovagja (a Falvak Kultúrájáért Alapítvány elismerése) - posztumusz

Az életrajzot Cs. Nagy Ibolya írta.