Kassák Lajos: Életrajz

Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22.)

Kossuth-díjas író, költő, képzőművész. A Digitális Irodalmi Akadémia 2009-ben posztumusz tagjává választotta.

*

Az ember

Kassák Lajos, a magyar avantgárd úttörője és legelismertebb szerzője 1887. március 21-én született a felvidéki Érsekújváron. Apja, Kassák István gyógyszertári asszisztens, anyja, Istenes Erzsébet mosónő volt. Bár apja papi pályára szánta, 12 éves korában félbehagyta iskoláit, és lakatosinasnak szegődött. 1904-ben Budapestre költözött, ahol vasmunkásként helyezkedett el, részt vett a szakszervezeti munkában és a sztrájkszervezésekben, emiatt hamar feketelistára került.

Az első világháború alatt a pacifizmus szószólója volt. Noha elkötelezetten érdeklődött a baloldali mozgalmak iránt, jellemző, hogy a szomszédjában szervezkedő bolsevikokat – Kun Bélát és körét – nem szívelte. Maga bár belépett a szociáldemokrata pártba, azt vallotta, hogy a számára legszimpatikusabb eszme a Szabó Ervin-féle anarcho-szindikalizmus. A Tanácsköztársaság idején beválasztották az írói direktóriumba és kis jelentőségű hivatali munkát is vállalt: plakátokat cenzúrázott. Ám a Levél Kun Bélához a művészet nevében című vitairatával, amelyben az avantgárdot dekadens burzsoá művészetnek minősítő vádra válaszolt, végleg elmérgesítette kapcsolatát a bolsevikokkal.

A Tanácsköztársaság bukása után börtönbe került, élettársa, Simon Jolán közbenjárására engedték ki. Végül álruhában (haját rövidre nyírva, védjegyszerű fekete oroszingét mandzsettás-galléros fehérre cserélve, „polgárosan” kiöltözve), egy gőzhajó kéményének tövében lévő forró vasládába bújtatva szökött ki Bécsbe, ahol 1926-ig nagy nélkülözések között is folytatta az írói és szerkesztői munkát. Amnesztiát kapva rögtön hazatért az emigrációból, itthon felemás fogadtatásban részesült: az avantgárd irodalomnak a korábbinál is kisebb közönsége volt, ám ekkoriban publikálni kezdett önéletírása, az Egy ember élete izgalmassá tette alakját. A ’30-as években a Károlyi-forradalomról és a Kommünről szóló fejezetek miatt perbe fogták. Beszédes, hogy ugyane fejezetek – akkor a kommünt illető kritikus megjegyzések miatt – a szocializmus idején is problémásnak bizonyultak: a regény sokáig csonkán, az utolsó két fejezet nélkül jelent meg, az első teljes kiadás 1983-ban látott napvilágot.

Kassák a második világháborút nagyrészt Budapesten vészelte át, így a főváros ostromát is. 1948 januárjában országgyűlési képviselő lett a Szociáldemokrata Párt színeiben, de a párt Rákosi szalámitaktikájának köszönhetően az év júniusában Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült a kommunistákkal. Kassáknak hamar meggyűlt a baja a Rákosi-rendszerrel: művei ’49-től évekig nem jelenhettek meg, egy írószövetség-beli kritikus felszólalásáért a pártból is kizárták. Az ’50-es évek belső emigrációjáról szóló naplóbejegyzései Szénaboglya címmel csupán 1988-ban jelenhettek meg. 1956 után rehabilitálták, ám lényegében a „tűrt” kategóriába tartozott. A ’60-as években – főként a nyugati emigránsoknak, pl. a párizsi Magyar Műhely körének köszönhetően – festészetével nemzetközileg is (el)ismertebbé vált, ám egyetlen kivételtől eltekintve Kassák nem utazhatott ki a saját külföldi kiállításaira.

A szerkesztő

Kassák nevéhez több fontos folyóirat alapítása is fűződik. 1915 novemberében hozta létre az első magyar avantgárd lapot, A Tettet, amelyet háborúellenességre hivatkozva nemsokára betiltottak. A legnagyobb port a tizenhatodik, „internacionális” (az antant országainak költőitől is verseket közlő) lapszáma kavarta. Nem kellett sokat várni, még ’16-ban megalapította a MA-t, amelynek szerkesztését a Tanácsköztársaság bukása után bécsi emigrációjában is folytatta egészen ’26-ig. A Tettnek és a MA-nak jelentős szerepe volt az expresszionizmus, illetve utóbbinak a dadaizmus befogadásában. 1927-ben, immár Budapestre visszatérve Déry Tiborral, Illyés Gyulával és Németh Andorral megalapították a csupán öt lapszámot megérő Dokumentumot, melyhez mindenekelőtt a szürrealizmus hazai recepcióját köthetjük, illetve Kassák a MA és a Dokumentum oldalain értekezett irodalmi konstruktivizmusának mibenlétéről. 1927-ben indult Kassák másik jelentős, egészen 1938-ig működő folyóirata, a Munka, amely nem annyira a kísérleti művészet, mint inkább a munkásművelődés sajtóorgánuma volt. A második világháború után rövid ideig szerkesztette még az Új Idők, az Alkotás, illetve a Kortárs című lapokat is.

A prózaíró

Bár prózaírása kevésbé jelentős, Kassák első komolyabb publikációs sikereit realista, naturalista és expresszionista stílusú elbeszéléseivel szerezte. Misilló királysága című regényét 1916-ban folytatásokban közölte a Nyugat. Kassák egyébként mennyiségi szempontból bátran tekinthető nyugatos szerzőnek: 1913-as első közlésétől fogva gyakran jelentek meg versei, prózái, értekezései és kritikái is a lapban, különösen Babits főszerkesztőségének idején. 1924-től itt kezdte folytatásokban közölni legkomolyabb, máig kanonikusnak számító prózai munkáját, az Egy ember életét. Ezen kívül hivatkozni szokás az Angyalföld című szociografikus regényre (1929) és a Megnőttek és elindulnak című művére (1932). Utóbbi érdekessége, hogy az egyik ellenszenves főszereplőt (egy proletárlányt megrontó úrifiút) Kassák a nevelt lánya, Nagy Etel udvarlójáról, Vas Istvánról mintázta. A Munkanélküliek (1933) vagy a Hídépítők (1942) című műveket csupán többé-kevésbé „olvasható” irányregényekként őrzi a szakmai emlékezet. Ám valóban említésre érdemes darab a Kis könyv haldoklásunk emlékére (1945), amely a második világháború, azon belül is Budapest ostromának keserves tapasztalatát fogalmazza meg lírai sűrűségű rövidprózákban és naplóbejegyzésekben.

A költő

Kassák az 1900-as évek közepétől próbálkozott versírással. Előbb a munkásköltészet (pl. Csizmadia Sándor), illetve Petőfi Sándor hatása alatt, majd Berzsenyi Dániel lírájával megismerkedve, később Ady Endre és A Holnap antológia, illetve a Nyugat szerzőinek modorában. Ezek az epigoni évek szolgáltak a későbbi, 1916-os Babits-kritika egy mondatának zálogául: „egyedül Kassák egyéniségét látom a szabad vers formáiba erőltetés nélkül beilleszkedőnek, aki azokat már hosszabb fejlődésen át érlelte magának, s nem mindjárt elvszerűen választotta”.

1909-ben váratlan ötlettől vezérelve az Ady-követő Kassák Párizsba indult – pénz híján többnyire gyalog. Stuttgartban ismerkedett meg az életművész Szittya Emillel (1886–1964), vele érkezett meg (brüsszeli kitérővel) Párizsba. (Szittya egyébként nem csak Kassák életében töltött be fontos szerepet, a későbbiekben pl. Blaise Cendrars-ral, a zürichi dadaistákkal dolgozott együtt, meghatározó alakja lett a párizsi képzőművészeti szcénának is.) Bár Kassák több szövegében is csalódásként írja le Párizs-élményét, azért az önstilizációtól sem mentes frázisokat (pl. „én láttam párist és nem láttam semmit” – A ló meghal a madarak kirepülnek) érdemes kritikával kezelni: a csavargásmotívum az egész életművön átvonul, maga a párizsi út mindvégig fontos hivatkozási alap.

Pár évvel később csavargótársa, Szittya Emil meglátogatja, és megmutatja neki a Mistral című svájci expresszionista folyóiratot. Kassák ekkoriban már maga is szabad formájú, expresszionistának mondható (ám a nyugatos szecesszió és az olasz futurizmus formanyelvi jegyeit is magukon hordozó) költeményeket ír. Szittya segít Kassáknak pénzt szerezni, hogy maga is folyóiratot alapíthasson – így indulhat el 1915 őszén A Tett.

Első verseskönyve, a háborúellenes Eposz Wagner maszkjában (1915) elsősorban konceptuális kötetként figyelemre méltó. Második, Hirdetőoszloppal (1919) című kötetében számos klasszikussá vált verse található: Fiatal lányok mennek át az utcahosszon, Júliusi földeken, Himnusz, Kompozíció, Örömhöz, Plakát, Mesteremberek. A versnyelvben a korábbi elemek mellett – Apollinaire hatása nyomán – hangsúlyossá válik a szimultaneizmus. A mintegy öt év verstermésében fokozatosan körvonalazódik egyfajta baloldali, háborúellenes, tágan értett kommunista ideológia: Kassák költészete agitatívvá, aktivistává válik. Az első költői korszak végpontját a Tanácsköztársaság eposza, a Máglyák énekelnek (1920) jelenti.

Kassák második költői korszaka az 1920-as évtizedre esik. Ekkor írja a számozott költemények négy köteten átívelő százverses periódusát, illetve lírai főművét, A ló meghal a madarak kirepülneket (továbbá ekkor emeli nemzetközi színvonalra folyóiratát, a MA-t). A ’20-as évek elejének verseit tematikusan a baloldali utópiákból történő kiábrándulás határozza meg, poétikailag ezt a tapasztalatot mindenekelőtt a dadaizmus eszköztárával formálja verssé: meghökkentéssel, a groteszkig, az abszurdig, az érthetetlenségig menő montázstechnikával, míg a korábbi, hitelüket vesztett agitatív, aktivista verselemek ironizálódnak, majd eltűnnek. A ló meghal… ebben a kiábrándult, válságos emberi és művészeti határhelyzetben születik 1922-ben. Az 1909-es párizsi út, a csavargás narratív szálán haladva olvashatunk egy fejlődéstörténetet, egy költői elhívatástörténetet, amely a névadásban, egy (a ’20-as években is jelentőséggel bíró) én-állításban csúcsosodik ki: „bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik / vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek / vagy / vagy / madarak lenyelték a hangot / a fák azonban tovább énekelnek / ez már az öregség jele / de nem jelent semmit / én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár”.

A számozott költemények gyakori jellemzője bár, hogy az asszociativitás, illetve a montázstechnika által világ-, sőt olykor kozmoszszerű tágassággal épülnek, valójában számos ponton igen személyes, olykor (akár az életrajzzal is egyeztethető) naplószerű részleteket is magukba foglaló versekről beszélünk. A periódust az avantgárd irányzati poétikák közül a dadaizmus és a szürrealizmus jellemzi, illetve – az inkább etikai irányként értelmezhető – konstruktivizmus.

A számozott költemények utáni időszak költői termését a monográfiákon (Bori Imre, Rónay György, Aczél Géza), továbbá Tandori Dezső és Németh G. Béla némely rövidebb írásán kívül komoly szakmai figyelem nem kísérte. Méltatlanul. Kassák költészete a ’30-as évek elején ugyan klasszicizálódott, de szabadversben írott, gyakran a regisztrálás dísztelenségével megszólaló zsánerképei, elégiái nagyban eltértek a korszak népies vagy újklasszicista „költői köznyelvétől”, miközben képalkotásában nemegyszer megcsillant az avantgárd hagyománya. A 20. századi magyar elégiaköltészet olyan gyöngyszemei születtek ekkor a tollán, mint amilyen például a Valahol harangoznak (1935), a Tékozló fiú (1939), a Tavaszi meditáció vagy az Ember és ősz (1945).

Kassák a ’40-es évek végétől elsősorban az örök különutasság etikai példájával szolgált, ezt Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs is méltatják írásaikban és levelezésükben. A költőt később a neoavantgárdok is felfedezték maguknak, habár az vitatott, hogy van-e poétikai hagyományfolytonosság a történeti és a neoavantgárd között.

Élete végén, a ’60-as években Kassák lírája új, szilaj erőre kapott. Ennek szép példája a ’64-es A tölgyfa levelei kötetben megjelent – A ló meghal…-t is megidéző – Vallomáspár („vérem cseppjei / dobolják / Kassák Lajos vagyok”), illetve az Egy fényképem alá („Ez vagyok hát / amit a kép mutat / állapítom meg csodálkozón. / Egy ember / kegyetlenül megformált ember / furcsa kalappal / a fején. // 80 éves”). Utóbbi már csak az 1968-as Üljük körül az asztalt című, posztumusz kötetben jelenhetett meg.

Kassák Lajos 1967. július 22-én halt meg Budapesten.

Fontosabb díjak, elismerések:

1947 – Baumgarten-díj

1948 – Kossuth Érdemrend

1965 – Kossuth-díj

1967 – a Munka Érdemrend arany fokozata

Az életrajzot Mohácsi Balázs írta.