Bari Károly: Életrajz
Bari Károly (Bükkaranyos, 1952. október 1. –)
Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, folklórkutató, grafikus. 2019-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
*
„Rimbaud-i életidőben és vértezettségben” robbant be a magyar költészetbe az 1960-as évek legvégén Bari Károly – írta a költőt országosan felfedező és méltató irodalmár-szerkesztő. Domokos Mátyásnak oroszlánrésze volt abban, hogy 1970-ben a 18 éves, „megdöbbentően szuverén alkotónak” vékony, ám annál fajsúlyosabb kötete jelenhetett meg – 11 ezer példányban. A Holtak arca fölé című verseskönyv átütő sikerét jelzi, hogy a következő évben – a példányszámot megkétszerezve – újra kiadták.
Bari Károly 1952. október 1-jén egy hétgyermekes cigány család ötödikjeként született Bükkaranyoson. „Nyers szegénységet füstölgő tanyám / düledező fallal, széltépte tetővel / lógott a világba, bajba csomózva állig” – mutatkozott be a Kínom indított útnak című versében. Az elragadtatott fogadtatáshoz nagyban hozzájárult Bari mélyről érkezettsége és származása, amely a fogékony olvasókban egyfajta – ismét Domokos szavait idézve – szellemi lelkiismeretfurdalással is párosult. Bari akkoriban kizárólag versben és csak áttéttelesen beszélt gyermekkora hányattatásairól, így mesélte el, hogy „fekete nád” édesanyja mennyi „sok szenvedést vállalt” azért, hogy ő középiskolába is járhasson. („A versszavak nem mindig a konkrét valóság szavai” – magyarázta, indokolta évtizedekkel későbbi öninterjújában az emlékei „konkrét valóságáról” többnyire hallgató, az élményfeldolgozást költeményekbe rejtő-mentő költő.)
Az érettségit némi késéssel – tanulmányai kényszerű megszakításával és gimnáziumváltással – szerezte meg 1972-ben, s bár azonnal felvették a színművészeti főiskolára, ugyanez az év az életében vízválasztónak is bizonyult. Március 15-én ugyanis Budapesten azon néhányszáz fiatal közé tartozott, akik az akkor hivatalosan nem elismert nemzeti ünnepen úgymond engedély nélkül akarták megkoszorúzni Petőfi Sándor szobrát. A tüntetőket a brutálisan gumibotozó rendőrség oszlatta szét. „Szabadság: vasra-vert ígéret, / szemünk láttára hervadsz (…) s azt merik mondani (…) hogy szabadok vagyunk” – szakadt ki a költőből a vers, amelyet a következő hetekben-hónapokban rendezett író-olvasó találkozókon nem csak felolvasott, hanem annak ihlető történetét is rendre elmesélte.
Feljelentés után elbeszélgetés, majd pártközponti fenyegetés következett: a hasonló megnyilvánulásokat már nem „irodalmi ügyként” fogják kezelni. Miután pedig Bari elküldte a Forrás című folyóiratnak az „Idegen zászlók selyme csap szemembe” kezdetű versét, az események is felpörögtek. A történelmi allegóriát jelző címet (Vajda János közkatona imája a gyóntatószékben Petőfi Sándor halhatatlan lelke előtt) és a félreérthetetlenül a szovjet megszállásra utaló verssorokat a hatalom nem tűrte, s rafinált retorzióval élt. A békében katonai szolgálatra alkalmatlan költőt behívták, s amikor a személyre szabott megaláztatásokból öngyilkossági kísérletbe menekült, katonai bíróság ítélte börtönre – a szolgálat alóli kibúvás kísérletéért.
Szabadulása után a „kalács és ostor” kultúrpolitikája továbbra is ugyanúgy működött, mint ahogy nem változott Bari konok költői-emberi tartása sem. Meggyőződésének – „Az igazságok nem arra valók, hogy asztalfiókban tárolják őket” – újabb verssel, a Száműzetéssel adott hangot, s próbált üzenni „énektudó” testvéreinek és „szerelmének”, „e kivégzőudvarnyi ország”-nak: „Ha azt mondják: megtörtem, ne higgyétek”.
A hetvenes és nyolcvanas évek a kitaszítottság, a spicliráküldés és a húzd meg, ereszd meg jegyében teltek. 1975 és 1977 között Bari magyar–népművelés szakos debreceni egyetemista lehetett, de amikor az általa rendezett önképzőköri előadást betiltották, az egyetemi hallgató a rektornak írt tiltakozó levelében tisztségére alkalmatlannak titulálta a címzettet. Diplomát nem szerezve, úgymond szabadfoglalkozásúként, vagyis az állandó létbizonytalanság terhét cipelve vetette bele magát a nem sokkal korábban megkezdett folklórkutatásba, 10 kilós kölcsönmagnóval a vállán járta az ország és Erdély cigánytelepeit, gyűjtötte és fordította a népdalokat, népmeséket.
Támogatás híján azért vállalt tisztes honoráriumokért külföldi felolvasóesteket, hogy legyen miből finanszíroznia útjait, feldolgozásait, amelyeket az 1980-as évek második felétől sorra meg is jelentetett – döntő részt magánkiadásban. Az „egyszemélyes tudományos intézet” működését jellemezte ekként a barát és küzdőtárs, Daróczi Ágnes. Ez a vázolt „módi” jószerével a rendszerváltás után is maradt. A majd négy évtized alatt – egyszer félhivatalos Móricz-, másszor Soros alapítványi ösztöndíjával – gyűjtött, több mint kétezer órányi hangfelvételnek nem csak a feldolgozása, hanem a hanganyag állagvédelme, a felvételek tisztítása és közreadása változatlanul és döntően a cigányság Kodály–Bartókjának törékeny vállán nyugszik. A betegségével hosszú évek óta küszködő Bari nem nyugodva 2010-ben az Amaro Drom című folyóirat A cigányokról című mellékletében négy évtizedes néprajzi terepmunkáját foglalta össze, amelyben azt is megindokolta, miért tartja helytállóbb és pontosabb meghatározásnak a divatba hozott „roma” helyett változatlanul a cigányt. 2013-ban pedig Régi cigány szótárak és folklór szövegek címmel grandiózus háromkötetes forráskiadványt adott közre, s a több mint százoldalas szerkesztői bevezető felkavaró önvallomás és szomorú történeti látlelet arról, hogy mi minden maradt még feldolgozatlan az előítéletekkel és diszkriminációval teli évtizedek során.
„Eljutottam arra a pontra is, hogy csak a munkám érdekel: csak az írás! (…) nem tudom elviselni a megalkuvókat, az erkölcsi kurvákat – de még a dilettánsokat sem (…) magányos vagyok.” Ezt még 1979-ben vallotta meg költőtársának, Mezei Andrásnak, aki az Élet és Irodalom című hetilap Megkérdeztük rovatában arról érdeklődött, milyennek látja Bari Károly Bari Károlyt. Évtizeddel később, a rendszerváltás évében, 1990-ben ugyanők a Magyar Nemzet hasábjain beszélgettek, s Bari az általa nagyra becsült idősebb kollégájának egy tőle szokatlanul feltárulkozó interjúban („Ami sors egy versért kiróható”) már úgy fogalmazott, hogy a magány „természetes költői állapot”.
Költői létezése első húsz évében, a rendszerváltásig Barinak mindössze három vékony és egy, képversekkel, rajzokkal dúsított vastagabb verseskönyve jelent meg. Ennek korántsem csak a nem létező cenzúrával való nagyon is létező birkózás volt az oka, sokkal inkább az, hogy Bari egy-egy művét akár hosszú éveken keresztül formálta, alakította mindaddig, amíg véglegesnek és megváltoztathatatlannak nem érezte. A mozdulatlanság örökbefogadása című 2019-es – 54 alkotói évét összefoglaló – kötetet utószavában hangsúlyosan jelzi is, hogy többnyire csak „az idáig észre nem vett, hajdani, szedési hibákat korrektúráztam és pár szót vagy pár sort javítottam”. De annyit tegyünk hozzá: olykor vissza is javított. Merthogy az 1972-ben inkriminált Szabadságot például évtizeddel később – a „téma helyszínét” Görögországba helyezve át – Jannisz Ritszosz (ál)címmel csempészte be A némaság könyve című 1983-as kötetébe.
Verseinek témái, hangulatvilága és folklorista munkássága nyomán Bari Károlyt gyakorta mondják cigány költőnek, amit ő minden alkalommal öntudatosan utasít vissza. „A cigány származás számomra kettős kötődést jelent, a saját népem iránti köteleségemet az etnográfiai munkában látom”; „a származás nem esztétikai kategória”; „magyar költő vagyok” – ismételgeti kényszerűen. S ahogy egykoron Radnóti Miklós nem volt hajlandó nevét adni zsidó lapokhoz, antológiákhoz, Bariról is köztudott, maga is megfogalmazta: „saját elhatározásomból soha nem szerepeltem egyetlen cigány antológiában sem”. S ha engedélye nélkül történt ilyesmi, akkor azonnal és erélyesen tiltakozott.
Noha egy-egy új könyvének megjelenése a rendszerváltás előtt is, után is irodalmi esemény volt, a költő sosem ostromolta olvasóit, mi több, időről időre elhallgatott. Ezt azzal indokolta, hogy „verset írni állandóan nem lehet, mert a rutinjellegű megoldások kisajátítják az alkotást, kiüresítik a stílust”, ilyenkor pedig, szinte költői kötelesség a versírás szüneteltetése. A költészeti értelemben hatalmas hozadékkal járó szüneteltetéseknek, elhallgatásoknak következtében Bariról gyakorta elfeledkeztek, kikerült, vagy be sem került a kánonba. Rangos elismeréseinek, díjainak odaítélési dátuma azt a vélekedést erősíti, hogy kötetről kötetre fedezték fel újra és újra.
A varázsló sétálni indul című 1985-ös kötete után 33 esztendei szünetet követőn jelent meg a másfél évtized termését közreadó Csönd. Ebbe mindössze tizenkét sűrű szövetű költemény – Bari versszavával: „az elmúlás vázlatai a ragyogásban” – került be. A csöndből valósággal kiordítanak az olyan sorsértelemző sorok, minthogy életünk valójában „Út a nemlétből / a nemléten át / a nemlétbe”.
Az életművét 67 évesen összegző gyűjteményes kötet, A mozdulatlanság örökbefogadása „vegyes” könyv. Helyet kapott benne valamennyi fellelt költeménye, képverse és betűképe, festménye és tusrajza, valamint fehérhollói ritkaságszámba menő próza-megszólalásai. A saját maga tervezte kötet – amely tipográfiájával, fekete-vörös színvilágával fejet hajt József Attila utolsó, Nagyon fáj című verseskönyve előtt – rövid, annál öntudatosabb utószóval zárul. A költői oevre – a kép- és betűverseket is ideértve – nem tesz ki másfélszázat. „Állítólag, szám szerint ez rendkívül kevés, de akármennyi is, én alkottam őket.”
Fontosabb díjak, elismerések
1970 – Aranydíj – Diákírók és Diákköltők Országos Találkozója és Sárvár város díja
1971 – Sárospataki Diáknapok, verskategória győztese
1971 – Szépirodalmi Könyvkiadó nívódíja
1980 – Móricz Zsigmond-ösztöndíj
1984 – József Attila-díj
1992 – Déry Tibor-díj
1996 – Soros-életműdíj
1996 – Bezerédj-díj
2000 – Közép-európai Irodalmi Társaság (C.E.T.) díja
2001 – Kossuth-díj
2001 – Kodály Zoltán-díj
2003 – Pro Ethnographia Minoritatum-emlékérem
2004 – Hazám-díj
2014 – Párhuzamos Kultúráért díj
2018 – A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja
2019 – A Digitális Irodalmi Akadémia tagja
2019 – Magyar Örökség Díj
Az életrajzot Murányi Gábor írta.