Baka István: Életrajz

Baka István (Szekszárd, 1948. július 25. – Szeged, 1995. szeptember 20.) 

József Attila-díjas magyar költő, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2015-ben posztumusz tagjává választotta.

*

1948. július 25-én született Szekszárdon. Édesanyja, Stirsky Mária (1926) Tolnáról, cseh–szerb–osztrák–magyar keveredésű családból származott, édesapja, Baka István (1923) Szekszárdon született. Bátán és Tamásiban élnek, itt kezdi el az általános iskolát.

1956 márciusában Szekszárdra költöznek, nyolcévesen írja első verseit. Középiskolai tanulmányait a szekszárdi Garay János Gimnázium orosz tagozatán végzi. Itt éri életének egyik jelentős eseménye, a kamaszkori viszonzatlan szerelem, amely verseiben és prózájában számos változatban elevenedik meg. Kamaszkori verseit „érkező” álnév alatt a Bonyhádi Közgazdászban jelenteti meg.

1966-ban érettségizik, Hódmezővásárhelyen előfelvételis katona. 1967-ben megkezdi tanulmányait a szegedi József Attila Tudományegyetem (ma Szegedi Tudományegyetem) magyar–orosz szakán.

1969 február 1-jén házasságot köt egyetemi csoporttársával, Ökrös Tündével. Házasságukból két gyermekük születik, Ágnes (1973) és Tamás (1978).

1969 februárjában Ilia Mihály bemutatja a Tiszatáj folyóiratban.

1971–72-ben utolsó egyetemi tanévét Leningrádban tölti. Életre szóló barátságokat köt orosz underground értelmiségiekkel, szamizdatot olvas. Felfedezi Mandelstamot, Szosznorát, Brodszkijt. Egyetemi évei alatt a szinte csak saját belső világára figyelő, elvont irodalmi és zenei élményekért rajongó fiatalemberből határozott, tudatos, népért és nemzetért felelősséget érző költő válik.

1972 júniusában megszerzi orosz–magyar szakos tanári oklevelét. Szeptemberben a Kortárs folyóiratban mutatkozik be verseivel.

1972 és 1974 között magyart és oroszt tanít a szekszárdi Egészségügyi Szakközépiskolában.

1974 májusában írószövetségi meghívásra Bulgáriába látogat. Egy szerelmi élmény hatására bolgárul kezd tanulni, barátságot köt Kiril Kadijszkivel, akitől verseket fordít. Ősszel visszakerül Szegedre, ahol a Kincskereső című, gyermekeknek szóló irodalmi folyóirat munkatársa, később főmunkatársa, majd 1992-ben főszerkesztő-helyettese lesz. A nyaranta megrendezésre kerülő és a folyóirat szellemiségéhez kapcsolódó szegedi országos Kincskereső-tábor költőiskolájának rendszeres vezetője.

1975-ben megjelenik első verseskötete, a Magdolna-zápor. 1976 májusában Nagy Gáspárral és Pintér Lajossal együtt mutatkozik be a budapesti Eötvös Kollégiumban, az estet Kormos István vezeti be. 1976-ban felfedezi Gustav Mahler zenéjét, hatására írja meg egy évvel később a Trauermarsch című hosszú verset. 1977 novemberében a zalaegerszegi Reflex Színpad bemutatja a Háborús téli éjszaka című költői játékát, amelyet a rendező és gyerekkori barát, Merő Béla felkérésére ír.

1979-ben Petri Csathó Ferenccel, Téglásy Imrével, Géczi Jánossal, Zalán Tiborral és Belányi Györggyel mint Szegeden élő fiatal – és kivételével kötet nélküli – költőkkel a Gazdátlan hajók című antológiában jelenik meg. Az antológiát Szigeti Lajos Sándor szerkeszti, bevezetőt Ilia Mihály ír.

1979 őszén többedmagával Kolozsváron jár, megismerkedik Gáll Ernővel, Balla Zsófiával, Szőcs Gézával, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Lászlóffy Aladárral, Markó Bélával, Farkas Árpáddal. 1981-ben megismerkedik Mészöly Miklóssal, akinek művei nagy hatást gyakorolnak rá. Mindketten a nyolcvanas években kezdik szülővárosukat, Szekszárdot prózájuk legfontosabb színterévé tenni. Megjelenik második verseskötete, a Tűzbe vetett evangélium.

1984-ben megjelenik első próza- és drámakötete, a Szekszárdi mise.

1984 októberében Újvidéken jár, ahol az Újvidéki Televízió Tiszatáj-műsort készít vele, Pintér Lajossal, Belányi Györggyel és Vörös László főszerkesztővel. A felvételnek köszönhetően ismerkedik meg Tolnai Ottóval, Végel Lászlóval, Sziveri Jánossal, Danyi Magdolnával.

1985 májusában találkozik Bohumil Hraballal, aki a Móra Kollégium meghívására érkezik Szegedre. Erdélyi Ágnesnek köszönhetően a korszak lehetőségeihez képest is messze túlmutató irodalmi és kulturális programokat nyújtó kollégium fontos élethelyszíne lesz a Kincskereső szerkesztősége mellett. A nyolcvanas évekre szerkesztőségi szobája generációkat és kultúrákat összekötő találkozóhellyé növi ki magát. Az évek folyamán baráti köréhez tartozik Ilia Mihály, Szepesi Attila, Nagy Gáspár, Pintér Lajos, Szőke Katalin, Zalán Tibor, Géczi János, Pataki Ferenc, Huszár Lajos, Szörényi László, Füzi László, Tolnai Ottó, Balog József, Darvasi László, Markó Béla, Kovács András Ferenc, Kovács Lajos, Bombitz Attila, Nagy Gábor.

1985-ben Robert Graves-díjjal jutalmazzák a Liszt Ferenc éjszakája a Hal-téri házban című verséért. Megjelenik harmadik verseskötete, a Döbling. Viktor Szosznora verseit fordítja, akit a nyár folyamán hosszabb ideig vendégül is lát. Szosznora verseiből jelenik meg egy évvel később első önálló versfordítás-kötete.

1986-ban leváltják a Tiszatáj szerkesztőbizottságát (Vörös László, Annus József, Olasz Sándor). Bojkottálja az új szerkesztőséget, és a Füzi László, Pintér Lajos, Buda Ferenc, Szekér Endre nevével fémjelzett kecskeméti Forrás folyóirathoz csatlakozik, amelynek élete végéig kiemelt szerzője marad.

1988-ban megjelenik második próza- és drámakötete, A kisfiú és a vámpírok.

1990-ben válogatott és új verseket tartalmazó kötetet ad ki Égtájak célkeresztjén címmel.

1991-ben Domokos Mátyással és Kányádi Sándorral a svájci Bibó István-konferenciára utazik. Megjelenik az egybegyűjtött prózai műveit tartalmazó Beavatások. 1991-től a szegedi Délmagyarország napilap számára rendszeresen esszéket, tárcákat ír. Megteremti Bakó Andrást, „prózai” alteregóját és Szív Ernő (Darvasi László) öreg barátját. Sorozatot ír pályatársairól és az orosz költészetről, utóbbihoz ízelítőt mellékelve aktuális műfordításaiból. 1992 májusától decemberéig a Délmagyarországban publikált esszék alapján a Magyar Rádió Szegedi Stúdiója előadásában két ciklust sugároz Költők, sorsok és Kortársaim címmel.

1992-ben megjelenik a Farkasok órája. Megteremti vissza-visszatérő „lírai” alteregóit, Yorickot és Sztyepan Pehotnijt. Nevének tükörfordításából nyert „orosz” másának versei fordítójaként tünteti fel magát a folyóirat-publikációkban. Elsőként kapja meg Grezsa Ferenccel (posztumusz) és Sütő Andrással a Tiszatáj-díjat.

1993-ban bemutatják A korinthoszi menyasszony című szomorújátékát Sándor János rendezésében a Szegedi Nemzeti Színházban. Súlyos betegsége kezdődik, júniusban megoperálják. Az őszi félévben műfordítás szemináriumot tart a szegedi egyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén Fried István professzor meghívására.

1994 májusában újra megműtik, korlátozódik a mozgáslehetősége, nyugdíjazzák a Kincskeresőtől. A Sztyepan Pehotnij testamentuma 1994-ben elnyeri az Artisjus Év Könyve-díját. A Magyar Rádió Szegedi Stúdiója bemutatja A korinthoszi menyasszony című hangjátékot Lang János és Marik István rendezésében.

1995-ben a rádiós rendezőpáros elkészíti közreműködésével a Vasárnap délután című novellából az Isten a városban hangjátékot, amely elnyeri a Magyar Rádió drámapályázatát, 1996-ban pedig a Prix Italia fesztiváldíját.

1995-ben megjelenik a November angyalához. Júniusban, többszöri levélváltás után Határ Győző Szegedre érkezik, hogy személyesen találkozhassanak egymással. Összeállítja gyűjteményes verseskötetét, a Tájkép fohásszalt, a szegedi egyetem Szlavisztikai Tanszéke megbízásából pedig orosz költészetet fordít (Orosz szimbolista költők, Nyikolaj Gumiljov versei). 1995. szeptember 20-án éri a halál. Kérésének megfelelően a szekszárdi Alsóvárosi temetőben helyezik örök nyugalomra.

Posztumusz kötetként 1996-ban megjelenik a Tájkép fohásszal és a Puskin versei fordításkötet, 1997-ben Brodszkij-fordítása, az Új élet című, 1999-ben pedig Az idő térképjelei, esszéinek és tárcáinak válogatott gyűjteménye. Életművét hat kötetben a Tiszatáj gondozza: Versek (2003), Próza, dráma (2005), Publicisztikák, beszélgetések (2006), Műfordítások I–II. (2008), Műfordítások III. (2009).

2015-ben beválasztják a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé.

Olasz Sándor: Baka István portréja

Baka István, a háború utáni időszak legjelentősebb Szegedhez fűződő költője, városunkban végezte egyetemi tanulmányait, 1974-től haláláig – a Kincskereső munkatársaként, főszerkesztő-helyetteseként – folyamatosan Szegeden élt. Első verseit Ilia Mihály közölte a Tiszatájban. A pályakezdő kötetek (Magdolna-zápor, 1975, Tűzbe vetett evangélium, 1981) Vörösmarty, Ady, Nagy László nyomán formálódó költészetet mutatnak. Az egyéni hang azonban már ezeknek a korai köteteknek a jellemzője. Az 1980-as években prózát is ír (Szekszárdi mise, 1984, A kisfiú és a vámpírok, 1988). Legjelentősebb prózai munkájában, a Szekszárdi misében a kisszerű környezetbe süppedő szekszárdi muzsikus, Séner János és a nagy Liszt Ferenc találkozását mondja el, szócsatájukban olyan létkérdés fedezhető föl, amely a magyarság 19. századi történelméhez kapcsolódik ugyan, időszerűségét a mai napig nem vesztette el. Balassa Péter írja: „nem az identitás kereséséről és az identitás rettegő/kompenzáló kultuszáról szólt ez a történet, hanem a felemelkedés arányainak kereséséről, kimérésének lehetőségeiről és kudarcairól, kicsinység és formátum összeilleszthetőségéről”.

Élete utolsó évtizedében Baka István költészete a kortárs líra élvonalába emelkedett. Olyan lezárt és teljes életművet hagyott hátra, amely a népitől a tárgyiasig a magyar költészet csaknem minden fontosabb irányát ötvözte. A nemzeti tradícióhoz fűződő herderi líra éppúgy jellemzői, mint a léttani, heideggeri vagy a nyelvkritikus wittgensteini. Korai versei a sorsvállaló nemzeti költészet hagyományának mély átélését jelzik. Baka István azonban már ekkor sem kizárólag a diktatúrával és képviselőivel ütközött. Az emberi létezéssel gyűlt meg a baja. Az igazi valóság számára egyre inkább a konkrét téren és időn kívül mutatkozott meg. Ez az a pont, ahol Baka a magyar lírai hagyomány öröklött beszédmódjából kilépett. (Az érett, nagy kötetek: Égtájak célkeresztjén, 1990, Farkasok órája, 1992, Sztyepan Pehotnij testamentuma, 1994, November angyalához, 1995, Tájkép fohásszal. Versek 1969–1995, 1996). Baka létélményének egyik legszilárdabb eleme az a fölismerés, hogy a mindennapi és a történelmi idő nem egyéb állandó körforgásnál. A Baka-versekben oly gyakori isten-motívum szerepe is ebben az összefüggésben világosodik meg. A versbeli Isten – olvasható a költő egyik nyilatkozatában – „azoknak az irracionális erőknek az összessége, melyek életünket és a történelmet irányítják. Isten ezért a végzetnek, a létezés irracionalitásának a jelképe, olyan erőké, melyekkel szemben az egyénnek – és nemcsak az egyénnek – reménytelen szembeszállnia.” Baka István a gyógyíthatatlan betegséggel küzdve, a testi szenvedés kínjait viselve az idő könyörtelensége elleni egyetemes panasszá formálta az egyéni élet tragédiáját. A lírai hős ideje fogságában sínylődő földi rabként – a fogyó hetek és napok szorításában, a közelítő Semmi tudatában – a megélt lehetőségek gazdagságát élte újra. Versei a szerepjátszó hajlammal, az önstilizációk gazdagságával kápráztatják el az olvasót. Baka gyakran használja föl verseiben az egyetemes és a magyar kultúra nagy alakjait, jelképeit. Legszemélyesebb versei közé tartozik a Sztyepan Pehotnij versesfüzete. A szerző kitalál magának – a nevét is oroszra fordítva – egy orosz szamizdat költőt, megírja helyette az életművét. Hogy az illúzió tökéletes legyen, még az orosz címeket is megadja. Mindez természetesen aligha lehetett volna sikeres az orosz irodalom (ideértve ennek illegalitásba kényszerült részét) ismerete nélkül. Baka hatalmas fordítói életművet hagyott hátra, s ennek a munkálkodásnak több mint kétharmada orosz átköltés Puskintól a kortársakig.

Az eltökéltségig következetes magatartás Baka István költészetében a mesterség fegyelmének erkölcsével találkozik. Amikor az újabb lírában oly sok az esetlegesség, s az akarva-akaratlanul odavetett mondattörmelék gyakran már megírásakor érvényét veszti, akkor ebben a nagy relativizálási igyekezetben Baka versei újra megerősítik, hogy korszerű nem csupán az éppen divatos lehet. Ő a nyelvi töredezettséggel és dekomponáltsággal a nyelvi formálás mívességét és a kompozíció fegyelmét állítja szembe. Életműkiadása Szegeden kezdődött, a Tiszatáj Könyvekben.

Fontosabb díjak, elismerések:

1982 – Ifjúsági Díj a Kincskereső szerkesztéséért, megosztva Csukás Istvánnal

1985 – Graves-díj a Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban című versért

1986 – a Clevelandi Rákóczi Alapítvány József Attila-díja, megosztva Nagy Gáspárral és Zalán Tiborral

1986 – a Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja a Döbling című kötetért

1986 – Babits Mihály Emlékplakett

1987 – Radnóti-díj

1989 – József Attila-díj

1989 – a Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja A kisfiú és a vámpírok című kötetért

1989 – Déry Tibor-jutalom

1990 – az Írószövetség Forintos-díja Joszif Brodszkij verseinek fordításáért

1991 – a Soros Alapítvány Weöres Sándor-díja

1992 – Tiszatáj-díj

1993 – Déry Tibor-jutalom

1994 – Pro Urbe Szekszárd

1994 – az Artisjus Év Könyve-díj a Sztyepan Pehotnij testamentuma című kötetért

1994 – a Magyar Szőlő- és Borkultúra Alapítvány Bordal-díja a Háry János bordala című versért

1995 – a Jelenkor folyóirat Szinyei Júlia-emlékdíja a Csak a szavak című versért

1995 – A Szegedért Alapítvány Kuratóriumi Díja

1995 – Szegedért Emlékérem

1995 – a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Pro Literatura Díja

1995 – Babits Mihály-díj

1995 – a Magyar Rádió Irodalmi Önálló Szerkesztőségének posztumusz Puskás Károly-díja

2009 – posztumusz Mészöly Miklós-díj

2010 – Szeged város posztumusz Év Könyve-díja a Tiszatáj gondozásában megjelent életműsorozat Műfordítások köteteiért

2015 – Szekszárd Megyei Jogú Város posztumusz díszpolgára

 

Az életrajzot Bombitz Attila írta.