„MENNYORSZÁG CSILLAGA”

 

Magyar néphagyományok - cigány hagyományőrzők I-II.

 

A cigányság folklórkultúrája kétnyelvű. A különböző cigány csoportok a mindenkori környezetük tradicionális kultúráját átveszik, s a nemzedékek során - a saját hagyományaik mellett - egyfajta kultúra-dialektusként tovább örökítik. Azonban jelenleg az előítéletes társadalmi viszonyok még olyanok, hogy a cigányok a kulturális identitásukat e nyilvánvaló kettős kötődés ellenére sem élhetik meg tökéletesen. Sem a saját hagyományaikban gyökerezőt, sem azt, amit az az átvett kultúra saijasztott ki, amelyet évszázadok alatt eltanultak, és amelynek egyes elemeit gyakran tovább megőrizték, mint azok, akiktől eltanulták.

A cigányok az autochton tradícióikat azért nem vállalják a közösségeiken kívül, mert félnek a cigányellenes társadalom egyre durvább megnyilvánulásaitól. A cigányság „elhagyását” és az átvett kultúra sajátként való feltüntetését pedig elítélően fogadná mind a befogadó világ, mind az eredeztető közeg.

A cigányságnak írott történelme még nincsen. Más népek históriáinak kapcsán jegyeztek föl cigányokra vonatkozó adatokat (főleg negatívumokat: kirekesztő rendeletekről, üldözésekről, kivégzésekről). Ezeket kronológiai sorrendbe szedve „cigány történelemiként emlegetik, ez azonban nem történelem, csak följegyzések a cigány népet sújtó, nem-múló előítéletekről. Igaz, ezek az adatok is részei lehetnek majd egy (megírásra váró) cigány történelemnek.

A cigányok életéről, kultúrájáról, sorsukat feldolgozó alkotásokról a cigányokat körülvevő társadalom alig tud. Egyrészt, nagyon kevés a hiteles forrásmunka, másrészt, ami van, az is nagyon nehezen jut el az érdeklődőkhöz. Éppen ezért, rendkívül fontos minden olyan hiteles folklórpublikáció, amely a cigányság kultúráját - az autochton cigány nyelvű tradíciókat, és az általuk őrzött archaikus nemcigány néphagyományokat, amelyek szintén lehetnek a cigány identitás hordozói - tálja föl és ismerteti meg a „többségi lakosság“-gal, hiszen a cigányokról szóló valós ismeretek oszlathatják a velük kapcsolatos előítéleteket. A cigányság szellemi kultúráját a népi tudat őrzi, még eleven, funkcionális folklóralkotásokban.

 

*

Az itt közreadott, cigányoktól gyűjtött magyar néphagyományanyag azt bizonyítja, hogy a cigányság olyan rétegeit őrizte meg környezete tradícióinak, amelyek gyakran már csak náluk lelhetőek föl.

A közölt anyag nagy részét szülőfalumban, Bükkaranyoson gyűjtöttem, megállapításaim, a szokásokat illetően, elsősorban erre a falura vonatkoznak.

A név, születési év, a gyűjtés helye és ideje mellett megadom azt is, hogy az adatközlők melyik cigány csoportból származnak. Ahol ez a megjelölés hiányzik, magyar az adatközlő. A magyaroktól rögzített felvételeimet azért publikálom ezen a lemezen, hogy jelezzem: milyen „környezetbe” illeszthetőek bele a cigány adatközlőktől magnetofonra vett szokások, szövegek, énekek.

Igyekeztem minél több műfajra kiterjeszteni a válogatásomat. A téli ünnepkör anyaga, a cigányság ünneplési szokásainak megfelelően, hangsúlyosan szerepel.

 

*

Karácsony napja, december 25. a téli napforduló ideje. A keresztény világ ekkor emlékezik Jézus Krisztus születésének napjára. Az ókorban ekkor ünnepelték az újjászülető Napot, a fényt, december 25. tehát eredetileg a fény ünnepe volt. Az ünnep szöveges hagyományai és köszöntő énekei a fény, az éltető erő, a termékenység istenei előtt tisztelgő szertartások emlékeit őrzik, és különféle ősvallási képzeteket, amelyek a napimádásról, fénytiszteletről tanúskodnak. Ezek a képzetek az idők folyamán rájuk rétegződő keresztény elemek alatt se tűntek el.

Az ókori hiedelmek szerint december 24-én a Nap meghal és 25-én születik újjá. A néphagyományokban fennmaradt pogány hiedelmek beépültek a keresztény néphitbe, és a misztérium-vallások isteneinek jegyei azonossá váltak a megváltó istenfiú személyének jegyeivel: Jézus Krisztusnak a népi gondolkodás napisteni attribútumokat adományozott.

A Napot megszemélyesítő régi keleti istenek ugyancsak szűztől születtek, mint Jézus Krisztus, sziklabarlangban vagy szent fa alatt, és születésükkor ugyancsak pásztorok járultak eléjük hódolni. Ilyen legenda fűződik pl. Mithrász óperzsa napisten születéséhez is.

Az óperzsa Mithrász isten napszimbolikája a magyar karácsonyi énekek hátterében is föllelhető. A csecsemő Jézus nem más, mint a természet örök körforgásában újjászületett Nap, aki a világmindenséget, a világfát jelképező almafa alatt fekszik a Paradicsomkertben. Egyébként, maga a Paradicsom szó is perzsa eredetű, a perzsa „parades” szóból származik, jelentése - „gyümölcsöskert”.

Jézus születésének dátumát egy Dionysius Exiguus nevű római szerzetes jelölte ki időszámításunk kezdetévé a VI. században. A jelenlegi kutatások Jézus születését 7 évvel korábbra teszik, és nem azt tartják valószínűnek, hogy Jézus decemberben született, inkább azt, hogy' valamikor tavasszal, mert Betlehem környékén decemberben a hideg időjárás nem engedi meg, hogy szabadban legeltessenek a pásztorok, akik az égi jelet követve, a csecsemő Jézus jászolához járultak hódolni. Megkérdőjelezik azt is, hogy üstökös lett volna az égi jel, mert akkoriban az üstököst baljós előjelnek gondolták.

A kutatók véleménye, természetesen, nem befolyásolja a hiedelmet - se Jézus születésének időpontját, sem a körülményeket illetően. Karácsony december 25-én van és Jézus Krisztus csodás születésének napját is ekkor ünnepli a nép.

Régen az évkezdés is erre a napra, december 25-ére esett. Magyarországon csak a XVI. században vezették be a januári évkezdést. A karácsonyi szokásanyag szövegei máig őrzik annak az időnek az emlékét, amikor a karácsony és az újév napja még egybeesett. A betlehemes játékok végén és a karácsonyi énekek záradékában szerencsekívánások vannak, amik az évkezdő szokásokra jellemzőek.

 

*

A téli ünnepkör folklórjának egyik gazdag fejezetét a karácsonyi énekek csoportja jelenti. Ezek a Szűz Mária szálláskereséséről szóló és Jézus születését dicsőítő énekek a népi vallásos gondolkodás fontos emlékei.

Az 1900-as évek első felében általános szokás volt a falvakban, hogy karácsony előestéjén kántálással köszöntötték meg egymást. Kb. 1950-től ezt a szokást már csak a szegény sorsú falusi cigányság végezte, adománygyűjtő céllal. A magyar karácsonyi hagyományok sok szövegét és dallamát napjainkban jobbára a cigányság őrzi.

A cigányok karácsonyi kántáló-járásában megkülönböztethető volt a közösségen belüli tisztelettevő, és a közösségen kívüli adománygyűjtő kántálás.

Közeli rokonokhoz, „megtisztelni őket“, cigány nyelvű karácsonyi kolindákat mondani, a cigány férfiak is elmentek, de a magyar nyelvű kántálások a „magyar házakénál adományokért (pénzért, süteményért) történtek, és az adománygyűjtő kántálásokban a cigány férfiak, presztízs okokból, nem vettek részt, csak a nők és a nagyobb gyerekek. A csak magyarul beszélő cigány férfiak se mentek soha kántálni a nemcigányokhoz, de a telepen lakó családhoz tartozókat illett karácsonyi énekkel megköszönteni. Az énekeket - cigány nyelvűeket és magyar nyelvűeket egyaránt - hallás után tanulták az idősebbektől, így egy-egy közösségen belül ugyanazok a kanták hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre.

Cigány nyelvű kolindát énekelni mindig a legidősebb testvérhez mentek először, aztán ahogy születés szerint következtek. Bekopogtak az ablakon (általában az udvarra néző ablakon) és azt kérdezték, dícsérhetik-e énekkel az Istent, mondhatnak-e kolindát. Miután az engedélyt megadták nekik, egy-két kolindát elénekeltek. A bentiek onnan tudták a befejezést, hogy záradékként szerencsekívánást mondtak. Ekkor a gazda beinvitálta őket. Amikor beléptek a házba, „áldáztak“, vagyis áldást mondtak a háziakra. A háziak ezután pálinkával kínálták meg őket. Majd a kolindázók folytatták útjukat, hogy minden testvért meglátogassanak. Csoportjuk folyton gyarapodott, egyre nagyobb lett. A kol ind ázás végeztével ahhoz a házhoz tértek meg, ahol a karácsonyi mulatság elkezdődött, amiben egyébként már jóval az ünnepek előtt megállapodott a rokonság, és amire a háziak már „rákészültek“. De az érkező vendégek is hoztak ételt és italt.

A „magyar házak“-nál a cigányok magyar nyelvű kántálása hasonlóképpen folyt le. A legfőbb különbségeket (az adománygyűjtést és azt, hogy csak a nők és a gyerekek vettek részt a kántálójárásokban) az előzőekben már jeleztem.

A cigányok kántáló énekei mindig alkalmazkodtak a helyiek vallásához. A református falvakban, ill. a falu reformátusok lakta házainál református karácsonyi énekeket is mondtak, a katolikus helyeken katolikusokat is. Általában pontosan tudták, hogy kinél melyiket kell elénekelni.

A kisebb csoportokba verődött asszonyok és gyerekek sötétedés után indultak ki a cigány telepről és házsorjában az utca mindkét oldalán „minden magyart megkántáltak“. Az udvar felőli ablakon zörgettek be, azt kérdezték: „Meghallgatják-e az Isten igéjét? Dícsérhetjük-e énekkel az Istent?“ Az engedélyszavak mindig elhangzottak, mert már várták őket, éneklésük hozzátartozott a karácsonyhoz. A házbeliek a megköszöntésért külön a kántálóknak sütött aprósüteményt vagy „édes krumplis lángost“ vagy „kántás kalácsot” adtak. Az asszonyok karján vesszőből font kosár volt, abba rakták bele az adományokat. A kántálást tizenegy óra körül befejezték.

A cigányok hagyományaiban megtalálható magyar nyelvű kánták két szövegtípusba sorolhatóak. Az egyikbe tartoznak azok a Szűz Mária szálláskereséséről szóló hosszú legendaballadák, amelyeket témájuk miatt karácsonyi énekeknek tartanak. A másikba olyan rövidebb énekek, amelyek a jászolnál hódoló pásztorokat írják le és a kis Jézus csodás születését dicsőítik. Mindkét említett típusból sok variáns ismeretes.

A colári cigányok csak karácsonykor, illetve a karácsony előtti héten énekeltek kolindát. Hiedelmeik szerint, ha máskor is elénekelnék, kiütéseket kapnának.

 

*

A köszöntőverset (Bükkaranyoson) az aktuális nap délelőttjén kellett elmondani. A karácsonyit december 25-én, a János-napit december 27-én, az újévit január 1-én. 12-14 éves fiúgyerekek, általában párosával, jártak „köszöntgetni”. Miután kopogtak, beléptek az ajtón („boldog ünnepeket”, „boldog névnapot”, „boldog újévet” kívántak), azt követően mondták el a hagyomány által örökölt vagy a falusi kántortanítóktól tanult verset.

A köszöntésért pénzt (2-5 forintot) adtak.

 

*

Az újévi kántálás az új esztendő első estéjén volt szokásban (egyes vidékeken az óesztendő utolsó estéjén). A szokás menete gyakorlatilag ugyanaz volt, mint a karácsonyi kántálásé. Sötétedés után kezdődött, tizenegy óra körül fejeződött be. Az udvarra néző ablaknál énekeltek. A kiutalásért pénzt, süteményt adtak.

Az újévi kántálás hagyománya nem volt olyan erős, mint a karácsonyié; nem folytatták, bár mindenütt tudtak róla. Mára teljesen megszűnt, a cigányoknál is. Nem sok újévi kántáló ének ismeretes.

Újévkor idegen házba elsőnek nő nem léphetett be, mert az szerencsétlenséget hozott. Előfordult, hogy szembeöntötték hamuval.

Egy simonfai beás adat szerint megesett, hogy egy január első napján elsőnek érkező leányka szájába hamut tömtek.

 

*

Az első betlehemes játék Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik. A hagyomány szerint, ő játszatta el először a „betlehemi jászol előtt“ Jézus csodás születésének történetét, közössége templomában. A templomi betlehemállítás szokása mai napig megmaradt, bár magát a betlehemes játékot, elvilágiasodása miatt, a középkori pápák rosszallása kiszorította a templomból. Ettől kezdődően a karácsony és újév közötti napokban házról házra járva falusi alkalmi csoportok adták elő. Elterjedtsége általánosnak mondható, sok változata van. A betlehem-járás a legismertebb vallásos jellegű magyar népi dramatikus játék.

Az itt közzétett betlehemes játékot 1974-ben vettem magnetofonra attól az embertől, aki a játszó csoportnak annakidején (1940 körül) betanította.

A szereplők öltözetét a helyi hagyomány írta elő. Az Angyal ruházata hosszú, térdig érő fehér ingből, bőgatyából és korona formájú papírsüvegből állt. O vitte a színes keménypapírból készített, csokoládéezüsttel borított tetejű kis templomot, a betlehemet, amelyben a Szent Család alakjainak fából kifaragott, megfelelően felöltöztetett figurái voltak. A Pásztorok, a Bojtár, és az Öreg kifordított bundát és kucsmát viseltek. Állukra nagy kenderkócot ragasztottak szakállnak, a Bojtár kivételével. Az Első Pásztor bekopogtatott és kérdezte: „Szabad-e a betlehemmel bemenni? Fogadják-e a kis Jézuskát?“ Ha igen volt a válasz, az Angyal a betlehemmel bement a házba. A Pásztorok csak őt követően léptek be, egyenként.

A közölt változat (melyet az adatközlő egri származású édesapjától tanult) versszövegei és dallamai tekintetében felvidéki betlehemes játékokkal tart rokonságot. Különösen elmondható ez az Öreg félreértéseken alapuló „vicces“ megszólalásairól. A figurát gyakran olyan személy jelenítette meg, aki a közösségben tréfacsinálóként volt ismert.

 

*

A vízkereszttől húshagyókeddig, hamvazószerdáig (egyes vidékeken úgy is mondták: „húshagyó szerdáig") tartó időszak elsősorban a farsangi szokások időszaka. A vízkereszt kezdetén előadott háromkirály-járás, ettől eltérően vallásos jellegű volt, valószínűleg a betlehemes játékból vált ki. A köszöntő ének előadásáért a házaknál a „háromkirályokat járó" fiúgyerekek pénzt, süteményt kaptak.

Vízkereszt igen összetett ünnepe az ókori Alexandriában keletkezett, ahol január 6-án tartották Héliosz isten születésnapját. Az ünnepet átvevő alexandriai keresztény irányzatok a sok isten vonását magába olvasztó Héliosz alakjában Krisztust látták.

A régi, eredeti tartalomra idővel új tartalmak rakódtak. Ma vízkeresztkor ünneplik Jézusnak azt a csodatételét, amikor a vizet borrá változtatta, és ekkor ünneplik a megkeresztelkedését. Ezen a napon emlékeznek meg arról is, hogy születésekor három király (három napkeleti bölcs) ajándékkal járult eléje hódolni.

A bibliai történeteket felidéző ünnepi megszentelések: a királyok ajándékainak, az aranynak és a tömjénnek, (amik csak isteneknek kijáró ajándékok), valamint a mirhának (ami viszont Jézus földi embertől való születését fejezi ki) megszentelése, és a víz megszentelése napjainkban is az ünnep liturgikus tartozékai.

A húsvétot előkészítő (elsősorban a húsételeket tiltó) negyvennapos böjti és vezeklő idő első napja a „húshagyó kedd“. A rákövetkező szerdai nap „hamvazószerda” elnevezése onnan ered, hogy a XIII. századig fennálló nyilvános vezeklés során a bűnbánók fejét a püspök hamuval hintette meg.

 

*

Az apokrif archaikus imádságok nagy anyagát Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte össze, és csoportosította őket a felfedezéséről beszámoló, korszakos jelentőségű munkájában, a „Hegyet hágék, lőtőt lépék“-ben. Ezt a pogánykorig visszanyúló népköltészeti műfajt ő emelte a rangjára, és ő írt az imádságokhoz olyan információgazdag jegyzeteket, amelyek eligazítanak szakmabelit és érdeklődőt egyaránt. Említett művének megjelenése után az archaikus imádságokat közreadó publikációk már csak részben árnyalják a műfajról általa kialakított képet.

Az itt közölt imádságok az általánosan elterjedt változatok ismertebb darabjai közül valók, alaptípusok. Krisztus kereszthalálát mondják el, abból a középkori eredetű elgondolásból kiindulva, hogy a Megváltó szenvedéseiről való elmélkedés erény, amit az Isten megjutalmaz. Erre az elgondolásra utal, hogy nincsen bennük kérés, szövegük csak a bibliai történet felidézése, a záradékok formulái azonban kifejezik, hogy akik elimádkozzák, azok kegyelmet nyernek.

Funkciójuk szerint sokrétűek voltak: imaként, ráolvasásként, baj elhárításként egyaránt mondták őket. A motívumok eredetvonalai népi jelképkörökre, középkori írott szövegekre, apokrifokra, és a Biblia kanonizált történeteire vezethetőek vissza. A Krisztus vérét agyagtálba fölfogó Arimathiai József cselekedete az idők során Grál-emlékkel olvadt össze, a szentkeresztfa pedig a legtöbb mitológiában megtalálható világfa-életfa képével. Az önmagát feláldozó Isten története se csupán a Bibliában fordul elő. A germán mitológiában Ódin főisten az Ygdrassil nevű világfára saját dárdája által rászegezve hal meg. A Mária ébresztésekor megszólaló kakas utalás a virradatra, amikor Péter megtagadja Jézust; a „pénteki” záróformula pedig Jézus halálára való utalás, „érdemszerző” elmélkedés nagypéntekről. Jézusnak, a hagyomány szerint, Adám bűne miatt kellett életével megváltania az embereket, talán ebből a hagyományból fakadt az az apokrif legenda, hogy a golgotái kereszthez a fát az Adám sírja körül nőtt cédruserdőből hozták. A Jézus kereszthalálát megálmodó, jövőbe látó Mária anya-képét a középkori himnusz-költészetben már megtalálhatjuk.

„Használták” a bibliai, történeteket „égi háború “ ellen is, annak az elvnek az alapján, hogy ha felidézik a Krisztus keresztre feszítésekor bekövetkezett „nagy időt”, a kínszenvedésről való elmélkedésért jutalmul Isten eloszlatja a közelgő vihart. Ezeket az archaikus szövegeket elődeiktől, hallás után tanulták, csak ritkán fordult elő, hogy leírták. A leírt imádságokat rendszerint az a füzet tartalmazta, amelyik a vallásos ponyvákból kimásolt búcsújáró énekeket, legendaballadákat is. A vallásos ponyvák szentekről szóló történeteket, bibliai eseményeket dolgoztak fel, főképpen Jézus Krisztus keresztrefeszítését.

 

*

Régen a halottas háznál a virrasztás sötétedés után kezdődött és hajnalig tartott. A házba „Adjon az Isten vigasztalást!” köszöntéssel léptek be. Vagy a halottas ágy mellett (egyik oldalon a nők, másik oldalon a férfiak), vagy az asztal köré tett székeken ültek (nők és férfiak vegyesen). A virrasztás ideje alatt bor és kenyér volt az asztalon, amelyekből egy kortynyit és egy falatnyit illett fogyasztani. Amíg a halott a házban volt, a tükröt fehér takaróval takarták le, az órát megáhították.

A virrasztáson általában rokonok és ismerősök vettek részt, de mások is elmentek a faluból, főleg idősebbek. Mivel az elhúnyt hozzátartozói nem énekelhettek, és „a halottat imádkozással, énekléssel kellett elbúcsúztatni”, emiek biztosítása érdekében a kapcsolódó énekeket jól ismerő, jó hangú énekes asszonyokat is meghívtak. Előfordult, kizárólag cigány asszonyok esetében - hogy temetés után a virrasztáson való részvételért (a karcsabecskedi asszony információi szerint) pénzt fizettek. Eleimet ezért nem adhattak, de még felkínálni se volt szabad.

Az éneklést az „előénekes” vezette.

Az itt közölt virrasztóének-felvételek egymásutánisága megegyezik a halottas háznál, a közösségi szertartáson előadott énekek szokásos sorrendjével. Az énekek sorrendjét mindenütt a helyi hagyomány alakította ki.

Az erdélyi területeken élő, magyarul is beszélő cigányok között van egy sajátságos szokás. A környezetüktől valamikor eltanult, a magyarság folklórgyakorlatából legtöbbször már kikopott, archaikus balladákat (Három árva, A falba épített feleség, stb.,) siratóballadaként énekelnek a virrasztásokon. Gyakori, hogy egy balladaként kezdődő siratót keservesekből átvett szakaszokkal folytatnak.

A magyarországi cigányok a saját halottjaik virrasztásán nem énekelnek egyházi virrasztóénekeket, siratóballadák éneklése sincs szokásban náluk. Mivel nincsenek kifejezetten virrasztóénekeknek nevezhető cigány énekek, az oláhcigány virrasztásokon, a mesék, történetek mellett, hosszú cigány nyelvű énekfüzérek, keservesek hangzanak el, amelyek különböző mulatságbeli asztali énekek alkalomhoz illő strófáiból „rögtönződnek".

Amikor belépnek a virrasztóba, (ahová egyes helyeken a virrasztók szoktak italt is vinni), általában a magyarok köszönési formuláját használják („Adjon az Isten vigasztalást!“), vagy nem köszönnek. A Pest környéki colári cigányoknak cigány nyelvű köszönési formulájuk van: „O Del t’ ertil kale múleh, le kavere múlenca khetáne! - Az Isten bocsásson meg ennek a halottnak, a többi halottal együtt!" A háziak erre azt válaszolják: „Báter. Káde te hatyárel o Szunto Del! - Ámen. Hallgassa ezt meg a Szent Isten!”

Mielőtt isznak, a pohárból egy kortynyit a következő szavakkal a földre öntenek:

,,T’ avel páhtizo angla kado múló! - Legyen (ez az ital) áldozat e halott előtt!"

 

*

A tradicionális hiedelemvilágban a legismertebb természetfeletti képességekkel rendelkező lény a boszorkány. A népi tudat boszorkánytevékenységekkel kapcsolatos elképzeléseit, elsősorban a boszorkányperiratok révén, a XVI. századtól követhetjük nyomon. Általában emberellenes cselekvéseket tulajdonítottak neki: tejhaszon elvételét, megbabonázást, megkötést, szemmelverést, stb. Rövidebb hiedelemközléseknek és hosszabb hiedelemtörténeteknek egyaránt sokszor áll a középpontjában. A boszorkány megpatkolásáról szóló elbeszélés - mindenütt helyben vagy közeli faluban megtörtént dologként - az egész ország területén ismert. A boszorkány megnyilvánulásai ellen egész sor védekező praktikát ismer a közösségi hagyomány. Az elhárító gesztusok közül egyik leghatásosabbnak vélt a „megfordítás”: a bal kézzel és a fonákkal történő eljárás.

A lidérc (lúdvérc) a nem antropomorf hiedelemlények közé tartozik. Sokan az ördög megjelenésének tartják. Mivel folyton azt mondogatja, hogy mitmitmit, helyenként mitmit-csirkének vagy mitmitkének is nevezik. A hozzá tartozó hiedelmek szerint, az ember hóna alatt tojásból kiköltött, minden kérést szolgálatkészen teljesítő lény idővel terhére válik gazdájának, és az egy lehetetlen parancs kiadásával szabadul meg tőle. A lidérc-csirke nem jön többé vissza, ha nem tudja elvégezni a reá bízott feladatot.

A gyűjtött anyagból egy rövidebb és egy hosszabb elbeszélést választottam a lemezre. Utóbbi (igen valósághűen elmondott történet) a lidérc-csirke kiköltésének kudarccal végződött esetéről számol be.

 

*

A népmesék hiedelemhátterű folklóralkotások. Sajátos világlátások és világértelmezések megnyilatkozásai. A cigányok fantasztikusan gazdag mesehagyománnyal, ma is eleven mesélési szokásokkal rendelkeznek.

Az archaikus cigány közösségek még napjainkban is igazi funkciójukban éltetik a meséket. Van igény a mesére, a mesélésre, az összejövetelek mesélési alkalmak lehetnek. Ez azt is jelenti, hogy megtörténik az átadás-átvétel, vagyis a fiatalabb hallgatóság révén a hagyományok tovább örökítése.

A cigányok között legnépszerűbbek a varázserejű hősök kalandjait bonyolító tündérmesék, a cigány mesemondóktól rögzített felvételek talán ezeket tartalmazzák a legnagyobb számban. Néhány mesetípus szinte alig létezik a cigányoknál. Meglehetősen kevés számú legendamesét, állatmesét, csalimesét, láncmesét ismernek.

Az itt közölt láncmese (Pityke tyúk) a kevés számú közül való.

A láncmese szerkezetének jellegzetessége a viszonylag egyszerű történet cselekvéseinek megismétlődése. A mese első részének negatív cselekvéssora a második részben pozitív módon ismétlődik meg. A befejezés viszont nem minden esetben pozitív.

 

*

A cigányok által énekelt nemcigány nyelvű népdalok is jól tükrözik a cigányság életérzéseit. Főleg olyan dalokat vesznek át a környezetüktől, amelyeknek szövegeiben a társadalom peremére szorított emberek nehéz sorshelyzetei fogalmazódnak meg. A keservesnek nevezett műfaj darabjai különösen alkalmasak az átvételekre, mert jellegüknél fogva mindenki alkalmazhatja őket egyéni panaszai kiéneklésére is. Ezek az „önsiratók“, a formularészekkel megerősítve, nagy közösségi értékű folklóralkotások.

A keservesek mellett a legtöbbet a rabénekek és a balladák közül kölcsönöznek. Cigány nyelvű rabénekek Magyarországon ezidáig még nem is kerültek elő, a felvételek mind magyar nyelvűek. A műfajnak viszont van cigány neve: robicko gíli (rabi ének).

Teljes magyar népballadákat cigányoknál az erdélyi folklórkutatók regisztráltak jelentős számban, Magyarországon inkább csak balladaváltozatok töredékei fordulnak elő, nagyon sokszor alkalmi éneklések során, a mulatságok „asztali ének“-eiben. Az összeállítás „A gróf és az apáca“ címen ismert (itt: „Egy magas hegy tetejéről" c.) ponyvaballadája tulajdonképpen kivétel, mert ép balladavariáns magyarországi cigány énekestől.

Cigány katonaének meglehetősen kevés van az ismerhető és publikált folklóranyagban. Egy romániai cigány ballada azt mondja el, hogy vándor cigány legényeket a faluháza előtt erőszakkal megfognak és katonának akarnak elvinni. Ebből a balladából arra is lehet következtetni, hogy régen a cigányok kényszersorozása általános lehetett (nemcsak nálunk, a környező országokban is), és arra is, hogy a kényszerűen megélt, nehéz katonaévek valószínűleg sokkal több énekben nyertek kifejezést, mint amennyi fennmaradt a cigányok között. Ma döntő részben a környező lakosságtól átvett katonaénekeket éneklik.

Az énekek (főleg a keservesek) műfajba való besorolása rendkívül nehéz, mert a sokszor hangula tszül te szerkezetű énekek a tartalmi jegyeik alapján több műfajba is besorolhatóak lennének.

 

*

A magyarországi táncházmozgalom az erdélyi cigányzenészek nélkül nem jöhetett volna létre. Hazai követőik talán mindent tőlük tanultak meg, a hangszerkezelési technikától kezdve a repertoárig, a táncrendig. Tudásuk javarésze az erdélyi cigányzenészek hagyományként öröklődő zenélési tudásán alapszik.

Cigány zenészekről az első itthoni adat 1489-ből származik; ez Beatrix királynő Gsepel-szigeti cigány lantosait említi. A témát feldolgozó áttekintések a XVI. és XVII. századból már tudnak több híradásról, amely cigány zenészek tevékenységét ismerteti. Ez azzal magyarázható, hogy a cigányok tömeges megjelenésével párhuzamosan természetszerűleg megszaporodtak a róluk és foglalkozásaikról szóló feljegyzések is.

A kuruckor cigány muzsikusairól még nem készítettek használható áttekintést, pedig valószínűleg sok adattal szolgálna az 1703 és 1711 közötti időszak.

Az első „igazi“ cigányzenekar Czinka Panna zenekara volt. A cigányzenekarok összetétele (prímás, kontrás, bőgős, cimbalmos) az ő zenekarának mintájára, a XVIII. században alakult ki. Kutatók szerint, a klarinét cigányzenekarokban való szerepeltetése is ezidőtájt kezdődött, de nem vált általánossá úgy, mint az említett négy hangszer.

A XIX. és XX. század (a végét leszámítva) a cigányzenekarok fénykorának nevezhető. Megbecsülték őket, több cigányvirtuóz vált elismertté, híressé.

Az 1989-es fordulat után a nagy zenei tudással rendelkező városi kávéházi cigányzenekarokat elbocsájtották, megszüntették. Régen majdnem minden étteremben volt cigányzenekar, ma kivételes az olyan hely, ahol van.

A magyarországi falvakból az alkalmi zenéléssel foglalkozó cigányok a II. világháborút követően fokozatosan tűntek el. Az 1960-as évek végéig ünnepekkor (újévkor, húsvétkor vagy búcsúkor) néha még látni lehetett két-három zenészt, akik összeálltak, hogy házról házra járva pénzért muzsikáljanak, de ők általában nem a tehetségesebbek, képzettebbek közül valók voltak, és mivel egyre kisebb igény volt rájuk, működésükkel napjainkra teljesen fölhagytak.

Erdélyben más volt a helyzet. Ott - sokszor a nagyfokú izoláltság miatt - a néphagyományok a Ceaușescu-rendszer bukásáig megmaradtak, ebből is következően cigányzenekar szinte minden faluban volt. Ezek a zenekarok jól ismerték a közösségek ének- és zenerepertoárját, jeles napok mulatságain, táncházakban, lakodalmakban és más zenés alkalmakkor ők muzsikáltak. Muzsikálási stílusukon jól észrevehető a román népi muzsikálás hatása, de ez az „asszimilálódott" zenei hatás még jellegzetesebbé teszi virtuóz játékukat. A legautentikusabban mindenütt ezek a cigányzenekarok játsszák az illető vidék zenei folklórját, zenei dialektusát.

Fontos megjegyezni! Ezeknek az erdélyi cigányoknak a döntő százaléka magyarnak tartja magát. Létszámuk igen nagy és növekedik; az erdélyi magyarajkú lakosságnak máris jelentős részét képezik. A több százezer fős erdélyi cigány népességnek ugyanúgy, mint a magyarországinak (amely az én becslésem szerint jóval meghaladja az 1 000 000 főt), még mindig nincsen olyan értelmiségi rétege, amely megfelelően tudná az érdekeit érvényesíteni. Az erdélyi magyar párt a cigányokat nem kezeli partnerként, noha szavazataikra igényt tart, és az az igazság, hogy választáskor csak a cigányok szavazataival tud nyerni. A marosvásárhelyi események után bebörtönzött cigányok ügyében (a börtönbe került személyek rokonainak elmondása szerint) a magyarok nem jártak el segítő módon, sorsukra hagyták őket.

A Magyarország határain kívül élő magyarok helyzetét rendezni kívánó státustörvény se veszi figyelembe a sok százezer fős „magyar" cigányt, pedig az erdélyi cigányok - közvetett módon ugyan: szavazásokkor - a magyar párt hivatalos elismertetéséhez igen nagy mértékben járulnak hozzá.

 

*

Lemezsorozatom elsősorban anyagközlés. Az elmúlt évtizedekben megtett gyűjtőútjaim során sok olyan helyre, cigány csoporthoz eljutottam, ahol kutatók még soha nem fordultak meg. Igyekszem publikálni a teljes folklórgyűjtésemet, hogy más kutatók vizsgálatai számára is hozzáférhetővé tegyem az általam rögzített anyagot. Közléseim hitelesek, a lejegyzésekkel és a fordításokkal együtt, így biztos alapjai lehetnek a vizsgálódásoknak.

Nyomdaszabta terjedelmi korlátok miatt a folklóranyag háttértudnivalóiról csak röviden szóltam.

 

*

Az újabban használatos „roma” szóval ellentétben az én cigányokról és cigány folklórról szóló írásaimban mindig a „cigány" szó szerepel, aminek két oka van.

Egyrészt, néprajzi szempontból ez körülhatárolt fogalom. Etnográfiai értelemben a „roma” csak egy a cigány csoportok közül, a „román” kívül még több cigány csoport létezik (pl. szinto, manus, kále, tinker, beás, stb.). A „cigány" néprajzilag megfelelő szó, mert minden csoportra kiterjeszthető, és napjaink néprajzi leírásaiban nincsen pejoratív tartalma.

Másrészt, meggyőződésem, hogy az „új" szó használata semmilyen módosulást nem hoz az érintettek megítélésével kapcsolatban.

Nem értek egyet azokkal, akik a cigányok önelnevezését (talán kicsit erőszakos módon) bevezették a nemzetközi és hazai köztudatba.

A „rom“ szó „cigányt, cigány embert“ jelent (a ,,roma“ többes szám, és megszólító eset). Úgy gondolom, hogy a cigányságnak volt egy önelnevezése, amelynek jelentése természetszerűleg volt mentes negatívumoktól, saját közösségeikben saját nyelvükön embernek szólíthatták egymást és saját közösségeikben ezáltal is teljes rangú embernek érezhették magukat. A szót nem szennyezte a külvilág nemismerésből keletkezett előítéletfertőzete. Most, hogy a szó bekerült a közhasználatba, el fog veszni az eredeti, tiszta jelentése, szennyeződni fog az előítéletektől (ugyanúgy, mint a hatalomadta „újmagyar“ elnevezés is annak idején).

Én azoknak a törekvését tartom követendőnek, akik a „cigány“ szó negatív jelentésektől való megtisztításán fáradoznak.

 

*

Az előzőn és ezen a mostani CD-kollekciómon látható „Magánkiadás“ felirat nem azt jelenti, hogy a kiadás anyagi feltételeit én biztosítottam. A szükséges előmunkálatoknak és a megjelentetésnek a költségét az elmúlt évek során pályázati úton szedtem össze.

Hivatásos kiadó is általában csak a gyűjtő által már elnyert pályázati összegből hajlandó folklórlemez publikálását elvállalni. Annak fejében viszont, hogy a kiadványra ráírja a nevét, és a hálózatában lévő lemezboltokban saját hasznára terjeszti, az összes szerzői jogra (a gyakran több évtizedes munkával összegyűjtött folklóranyag szerzői jogainak birtoklására) igényt tart, noha mint említettem - egyetlen fillért sem akar szánni a megjelentetésre.

Ezt a hozzáállást és gyakorlatot én nem tartom elfogadhatónak, immorálisnak tartom. (Legtöbbször pontosan ez a helyzet a könyvek kiadásánál is.) Ezért vállalkoztam arra, hogy az általam összeszedett pályázati pénzekből én jelentessem meg a folklórgyűjtésemet, és lehetőségeim szerint, én magam te ijesszem. Természetesen, ingyen.

Abban reménykedem, hogy így is sok emberhez eljut.

Bari Károly