BEVEZETÉS

Bár effajta ellenérzések már előzőleg is, más Európába érkező néppel szemben is megfogal­mazhatóak voltak, ilyen megmagyarázhatatlan gyűlölködő elutasítás csak a cigányság esetében alakult ki.

A IX. században megjelenő, nomadizáló élet­módot folytató pogány magyarok, mint a kelet felől érkező nomád népek általában, hasonló erkölcsi felfogással rendelkeztek. Nagyon lényeges különbség azonban, hogy amíg a pogány magyarok útjai, „kalandozásai” gyakorlatilag rablóhadjáratok voltak, amelyeknek során - a korabeli feljegyzések szerint [8] - gyilkoltak, foszto­gattak. addig a cigányság soha nem viselt hadat egyetlen nép ellen sem. A karavánozó cigányok eltulajdonításai, főleg élelemlopások, a ván­dormesterségeket űző személyek (jósok, zenészek, rézüstkészítők, kovácsok, stb.) minden­napi létének fenntartását szolgáló egyéni akciók voltak. Ezek előítéletes bizalmatlanságot váltottak ki, természetesen, jogosan. De az előítéletek következményei a cselekedetekhez képest arány­talanul súlyosak voltak. A cigánysággal kapcso­latos, a kezdetekben kialakult negatív nézetek máig tartóan determinálták a mindenkori környezetük hozzájuk való viszonyát.

A cigányokkal szembeni ellenséges magatartás indokoltságát különféle bűncselekmények nekik tulajdonításával próbálták igazolni. Gyermekrab­lással, kémkedéssel, az eretnekség terjesztésével vádolták meg őket, hogy az ellenük hozott kegyetlen intézkedések elkerülhetetlennek tűn­jenek a közvélemény számára.[9] 

*

A cigányok tömeges megjelenése Magyar­országon a XV. század elejére tehető. [10] Van olyan feltételezés, amely szerint már jóval korábban, II. András magyar királynak a Szentföldről 1219-ben hazatérő seregéhez csatlakozva eljutottak hazánk­ba, [11] a városi-falusi jegyzőkönyvek (és más hivata­los adatok) azonban csak a XV. századtól mutatják jelenlétüket. [12] 

A magyarországi feudális viszonyok, más orszá­gokéihoz képest, viszonylag biztonságos körül­ményeket jelentettek a cigányok számára. Több uralkodó és nagyúr állított ki a karavánoknak oltalomlevelet. Ezek az oltalomlevelek az átvonulási területeken védettséget jelentettek a sajátos öltözékű és életvitelű idegeneknek, és ren­delkeztek afelől is, hogy a letáborozási helyeken a karaván tagjai által gyakorolt munkákra az elöljáróságoktól, a lehetőségek szerint, megbízá­sokat kapjanak.

A XVI—XVII. században a menlevelek lehetővé tették, hogy a cigányság „mintegy „külön történel­met” élhetett a magyaron belül”. [13] Mozgásukat nem korlátozták, beilleszkedésüket nem szorgal­mazták, identitásuk jeleit nem tiltották. Élet­felfogásuk, szokásrendszerük a közösségeikben akadálytalanul hagyományozódhatott tovább.

A török hódoltság idején a magyarok oldalán vettek részt a küzdelmekben, főleg mint fegyver­készítők és fegyverjavítók, de a nagy távolságokat bejáró karavánok fontos szolgálatokat tettek a végvárak közötti hírek, üzenetek közvetítésével is.

A XVII-XVIII. században egyes csoportjaik letelepedtek, de szokásaikat és viselkedésüket ezek is részben megtartották. A letelepedettekre a városok-falvak igényeit kielégítő foglalkozások (zenész, kovács, borbély, stb.) voltak jellemzőek. Ebben az időszakban már több országgyűlésen szerepelt a „cigányügy” és két Habsburg-uralkodó kezdeményezésére kifejezetten cigányokra vonat­kozó törvényeket alkottak. [14] Mária Terézia és II. József intézkedései elsősorban a lakosságnak a kóbor cigányok által kiváltott ellenszenve miatt születtek meg, és az erőszakos letelepítést célozták. Ezekkel az intézkedésekkel minden olyasmit igyekeztek felszámolni, ami az ellenszen­vet, előítéletet kiváltó „cigány életmódot” kon­zerválja (viseletét, családot, nyelvet, sőt még a „cigány” népnevet is!). A kegyetlen rendeletek azonban nem hozták meg az elvártakat: a cigányság lokalizálását és asszimilációjuk gyorsulását.

Az 1900-as években méginkább felerősödött a cigányokkal szembeni negatív közvélekedés. Az okok között említhető, hogy a falvakat járó, kéz­műves mesterségeket folytató cigányság munkái iránt a nagyipar fejlődése következtében, csökkent a kereslet, és ez magával hozta e réteg egy részének jövedelem nélkül maradását, krimi­nalizálódását. Az esetek sajtó általi tálalása elmé­lyítette és általánosította a cigányellenes elő­ítéleteket. A nagy visszhangot keltő, legtöbbször koholt vádak alapján kreált ügyek (pl. a dánosi) ugyancsak ezt a célt szolgálták.

A fasizmus térnyerése után, 1944 júliusa és 1945 áprilisa között, a föllelhető dokumentumok szerint, Magyarországról mintegy 30000 cigányt vittek náci koncentrációs táborokba, s csak 2-3000 fő tért vissza élve. Megjegyzendő azonban, hogy jelzett időszakban a hatóságok nem rendelkeztek pontos adatokkal a cigány lakosság lélekszámát illetően, s a visszaemlékezők tanúsága szerint, a magyar csendőrök és a német katonák a legtöbb­ször nem is fordítottak fáradságot a cigányok összegyűjtésére és bevagonírozására, hanem a lakóhelyükön vagy a lakóhelyük közelében sorba állították és agyonlőtték őket. A második világ­háború idején Magyarországról elhurcolt, meg­gyilkolt cigányok száma, tehát, valójában a sok­szorosa is lehet a tudottnak.

Megdöbbentő tény, hogy amíg más üldözött csoportok szenvedései együttérzést váltottak ki az emberekben, és megmentésük érdekében cse­lekedtek is - menleveleket adtak nekik, bújtatták őket addig a cigányok pusztítását teljes közön­nyel szemlélték: egyetlen egy személy, szervezet, nagykövetség, egyház nem akadt, aki szót emelt volna értük vagy védelmet nyújtott volna nekik.[15]A német lágerekben 600000 európai cigányt öltek meg.

A második világháború után bekövetkező tár­sadalomátalakító tendenciák a cigányságra is kiter­jedtek. A hivatalos kormányzati politika minden hátrányos megkülönböztetést megszüntetett - elvben -, s a fő cél az volt, hogy társadalmi integ­rációjukat (pontosabban: asszimilációjukat) segítse.

Az 1945-ös földosztásból - a vonatkozó ren­deletek értelmében - a cigányok kimaradtak. A megélhetési, elhelyezkedési lehetőségek a lakóhe­lyüktől távol eső nagyobb ipari és építkezési cen­trumok felé vonzották a munkaképes cigányságot, még ha ingázással járt is. Az 1970-es évek elejére „a férfiakat illetően a cigányság közel jutott a tel­jes foglalkoztatottság állapotához”. [16] 

Az 1990-es változások gyökeresen megváltoztat­ták a cigány lakosság viszonylag kedvezőnek mondható felemelkedési folyamatát. A magán­kézbe került gyárakból, üzemekből és más helyekről tömegesen bocsájtották el a munká­sokat, s ezek a leépítések legelőször és elsősorban a szakképzetlen, iskolázatlan segédmunkás ré­teget, a cigányságot érintették. Jelenleg Magyar­országon a cigányságnak közel 100%-a munka­nélküli. Elképzelhetetlenül nagy a szegénység, veszélyes cigányellenesség kapott erőre a lakosság körében és a hivatalokban egyaránt.

*

Romániában először egy 1386-os adományozó levél említi a cigányokat, miszerint Dan Vodă uralkodó 40 sátornyi cigány rabszolgát átenged a Vodița kolostornak. [17] 

A rabszolgaság kezdetektől fogva meghatározza a romániai cigányság történelmét. A semmilyen joggal nem rendelkező embereket három csoport­ba sorolták: 1., a Herceg vagy az Állam rabszolgái (domnești), 2., a monostorok rabszolgái (mănăstirești) és 3., a bojárok rabszolgái (boierești). [18] 

A tulajdonosaiknak presztízst jelentő, magas árú, a legteljesebb mértékig kiszolgáltatott rab­szolgáknak a kötelezettségeik elvégzése mellett (kocsisok, béresek, szakácsok, háziszolgák, zenészek voltak) adózniuk kellett. Még azoknak is, akiket az uradalmi munka alól felmentettek, s megengedték, hogy elvándoroljanak és pénzt keressenek „mesterségükkel” (ez általában ková­csolást jelentett, vagy valamilyen kézművességet). A szabadságukért egy bizonyos mennyiségű pénzösszeget kellett fizetniük gazdájuknak.[19]Nemcsak a román fejedelemségekből vannak ada­tok, feljegyzések tanúsítják, hogy erdélyi főurak és nemesek is tartottak rabszolgaként cigányokat. [20] 

Az erdélyi magyar területeken és a szász városokban azonban nem ez volt az általános. Ott a cigányokat „királyi jobbágyok”-ként kezelték, adót beszolgáltatniuk és napszámot leróniuk az Állam felé voltak kötelesek. Letelepedhettek, általában a falu- és városvégeken, az adott közösség által elvárt közmunkák végzéséért cserébe. A három erdélyi fejedelemségben el­ismertséget szereztek az aranymosó cigány csoportok. [21] 

A cigányok kezdetben más délkelet-európai országokban (Bulgáriában, Szerbiában) is rabszol­gák voltak, de Románia az egyetlen olyan európai terület, ahol az embertelen rabszolgatartás a XIX. század végéig megmaradt.

A fordulat az 1843 márciusi oláhországi tör­vénnyel, az állami rabszolgaság eltörlésével kez­dődött, ezt követte az 1844 január 31-i, az egyházi rabszolgaság megszüntetését elrendelő, majd az 1848 június 26-án hozott határozat, amely az egyén által birtokolt rabszolgák felszabadítására vonatkozott. Tehát, a folyamat fokozatosan ment végbe, kategóriák szerint. Az említetteken kívül a különböző fejedelemségekben más rendeletek is születtek az üggyel kapcsolatosan.

A rabszolgaság megszűnése után a felszabadí­tott tömegek más vidékekre költöztek, messzire a rabszolgaság helyszíneitől, vagy elhagyták az orszá­got. „A cigányok második nagy vándorlásának” is nevezett migrációs hullám idején a Romániából kiáramló nagyon nagy létszámú cigányság a nyu­gat-európai országok mellett, más földrészekre is eljutott.

A Romániában maradt cigányok között integ­rálódás indult meg. A század első évtizedeiben létrejött egy kisebb cigány értelmiségi elit is, amely a cigányság politikai és kulturális képvise­letére tett, szerény eredményű, kísérleteket. A régiesen gondolkodó, sátorozó vándor cigány cso­portok nem hagytak föl előítéleteket kiváltó, tradi­cionális életmódjukkal, s az 1940-es években fel­erősödő rasszista nézetek hivatalossá tételéhez ez is alapul szolgált.

Antonescu rezsimje 1942 és 1944 között, a transznyisztriai területen létrehozott koncentrá­ciós táborokba, a dokumentumok szerint 25000 cigányt „deportált”, elsősorban vándor cigányo­kat. A románok és németek által felügyelt táborokban a deportáltak fele elpusztult. A túl­élők 1944 tavaszán a visszavonuló román hadsereg nyomában tértek haza. [22] 

A romániai cigányokat sújtó problémák (szegénység, iskolázatlanság, munkanélküliség, előítéletek) sem az ezután következő kommunista időszak alatt, sem az 1989-es forradalom után nem szűntek meg. Csak egy nagyon kis részük sorsa vál­tozott jó irányba - az asszimilációjuk követ­keztében, ami általában az etnikai identitásuk tel­jes föladásával járt.

A cigányság Románia legnagyobb etnikai cso­portja, egyes kutatók nem hivatalos becslése szerint, számuk meghaladja a hárommillió főt. Ez jóval több, mint a magyaroké.

Megjegyzendő, hogy az erdélyi területeken élő gáborestyi és vatrási (vagy más néven kherútno, „házi”) cigányok a származás-megvallásokkor min­dig magyarnak nevezik meg önmagukat, ami a ma­gyarság lélekszámúnak nagyon jelentős statisztikai növelését jelenti.

*

A különféle cigány csoportok a (saját maguk által adott) törzsi és nemzetségi elnevezéseik szerint differenciálódnak. Ezek a névbeli elkülönülések általában a nyelvjárási tagolódást is jelentik.

A magyarországi oláhcigányok között legna­gyobb presztízsük a lovári -knak van. Nevük a cigány lóvo (pénz) vagy a magyar „ló” szóból szár­mazik. Régebben lovak adásából-vevéséből éltek, manapság a használt autókkal és a régiségekkel, műtárgyakkal való kereskedésből. Színes viselet jellemző rájuk, főleg a nőkre. Autochton kultú­rájuk erős vonásai az oláhcigány nyelvjárás egyes alcsoportjaihoz tartozó cigányok (pl. a colárik, a gurvárik) kultúrájára az utóbbi években hatni kezdtek: dalaikat, meséiket átveszik vagy utánoz­zák. A hasonulás tendenciája nyelvi vonatkozásban is észlelhető.

A törzs neve mindig valamilyen foglalkozást jelöl, s a név (az ári utóképzővel) abból a szóból keletkezik, amelyik a foglalkozás tárgya. Például: khanglári=fésűkészítő, a khangli (fésű) szóból; čurári =késkészítő vagy rostakészítő, a čuri (kés), čuro (rosta) szavakból; colari (szőnyegkereskedő) a colo (szőnyeg, lepedő) szóból; mášári=halász, a máso (hal) szóból; drizári=rongyszedő, a driza (rongy) szóból; gurvári =ökörkereskedő, a guruv(ökör) szóból; lavutari=zenész, egy észak-albániai húros hangszer, a lahuta nevéből.

A colárik, a drizárik, a gurvárik és a másárik az oláhcigány nyelvjárás egy-egy változatát beszélik.

A colárik, drizárik és másárik nyelvén román beütés figyelhető meg, a gurvárik nyelve nagyon sok magyar jövevényelemet tartalmaz. A csúrárik nyelve alig tér el a lováritól. Viseletükre általában jellemző a színesség, a színek sajátos összeválogatása. Eltérés ma már csak néhány törzs női kötényének típusánál figyelhető meg. A colári nők pl. körbefutó „farkasfoggal” díszített, esetenként virágokkal hímzett, cakkos szélű „kerek” kötényt viselnek. A lovári nők „kerek” köténye dísztelen, csak egy zsebet varrnak rá, általában bal oldalra, a kötény anyagából. Régen a női fejkendő színéből, mintázatából és a kendőkötési módból egy­értelműen meg lehetett állapítani a törzsi hovatar­tozást. Magyarországon ez ma már nem lehet­séges, de az erdélyi gábor-cigányoknál és a romá­niai sátoros khelderash-oknál még napjainkban is él a törzsek női viseletének ez a sajátossága.

A jellegzetes cigány férfiviselet (amely a romá­niai hagyománytartó sátoros khelderashok között tizenöt évvel ezelőtt még általános volt) ma már sem Romániában, sem Erdélyben, sem Magyar­országon nem található meg.

A magyarcigányoknak is több csoportja van. A kávéházi zenész cigányok a magyarországi magyar­cigányok „előkelő kaszt”-ját jelentik. Cigányul nem beszélnek, de - az apáról fiúra szálló, virtuóz hangszerkezelési technikák tudásán felül - sajá­tosan cigány hiedelemvilággal, szokásrendszerrel és énekfolklórral is rendelkeznek. Alig ismeretes, hogy 1956 után sokukat büntetésből évekre eltil­tottak a zenéléstől, merthogy „kiszolgálták az ellenséges osztályt.”

A falusi zenész cigányok nem főfoglalkozásként muzsikálnak, csak alkalomszerűen. A kávéházi zenészek lenézéssel tekintenek rájuk, „kácsa” cigánynak csúfolják őket. Egy főleg Nógrád megyében élő, ugyancsak magyarcigánynak ne­vezett, de az oláhcigány nyelvnek egy sajátos archaikus változatát beszélő, kis számú csoportot kivéve - nem tudnak cigányul. Dalaik, meséik egy része az autonóm cigány kultúra alkotásai közé sorolható, a másik részét pedig olyan folk­lóralkotások (mesék, balladák, dalok, szokások) alkotják, amelyeket elődeik a paraszti kör­nyezettől vettek át. Ezeket a magyaroknál sokszor már elfelejtett folklóralkotásokat ők még ép állapotban őrzik.

1989-ig gyári és idényjellegű munkákból éltek. 1989-től kezdődően elbocsájtották őket, ma közel 100%-uk munkanélküli. Az alkalmi zenéléseik lehetőségei is megszűntek.

Egyébként, a városi kávéházi muzsikusok java­részét is elbocsájtották. Minden szempontból értékes zenei tudásuk kihasználatlan, az „elfelejtődés felé halad”.

Az Erdélyben élő, magukat szintén ma­gyarcigánynak vagy „házi cigány”-nak nevezők is két csoportot alkotnak. A „házi cigány” olyan cigányt jelent, aki nem sátorban, hanem házban él. Az egyik csoportba sorolódnak azok, akik cigányul már nem tudnak, a románt rosszul (vagy egyál­talán nem) beszélik, és anyanyelvüket is és magukat is magyarnak tartják. A másikba azok, akik beszélnek egy sajátos cigány dialektust, de magukat (magyarul) a „házi cigány” mellett ma­gyarcigányként nevezik meg. Nekik több cigány önelnevezésükkel találkoztam (kherutno, kheretuno, kherusesti, vatrási, fusari). A magyarországi piacokra átlátogató, apróbb holmikat áruló erdé­lyi magyarcigányokat a hazai cigányok burbutar-oknak hívják.

Kitűnő muzsikusok. Alkalmilag játszó, a helyi falusi cigányságból verbuválódott, összeszokott állandó tagsággal rendelkező zenekaraik vannak. Repertoárjukon főleg a környező kalotaszegi, mezőségi, stb., folklór szerepel (a magyar táncház­mozgalom az ő zenei emlékezetükre és tudásukra épült), de a jellegzetes saját cigány dalaikat is „megkísérik” hangszereikkel: harmonikával, he­gedűvel, brácsával, nagybőgővel, cimbalommal.

Erdélyben, a Csíkszereda körüli falvakban élnek a romániai colari-k. Archaikus nyelvük sajá­tos; énekfolklórjuk, hagyományviláguk és viseletük a magyarországi oláhcigányokéval mutat rokonságot. Gyönyörű lassú énekeiket gyakran párosán éneklik. Hangszereik nincsenek, tán­caikat asztal lapján vagy szekrény oldalán való dobolással kísérik. Szívesen adnak elő román tánc­nótákat is. A táncra perdülő összegyűltek tánc­szókat kiabálnak. A táncszók többsége magyar nyelvű, a környezettől átvett. Nagyon kevés cigány nyelvű táncszó van, és csak közöttük haszná­latosak. Egyes csoportjaik az 1920-as, '30-as évek­ben átvándoroltak Magyarországra, Kaposvár mel­lett és Budapest körül telepedtek le.

Az elmúlt évtizedekben Románia belső területeiről költöztették a hatóságok Erdélybe a csak cigányul és románul beszélő korturari-kat(sátorosokat). Nagyon zárt, nagyon nagy sze­génységben élő közösségeik vannak. Az izoláció természetszerűleg konzerválta autochton ha­gyományaikat, amelyek fontos pontjait jelentik a cigány szóbeli népi kultúrának.

A romániai kherutno cigányok cigányul és románul beszélnek. Sokszor különálló cigány fal­vakban élnek és meghatározó többségük zenélés­sel foglalkozik. Nyelvük hasonlóságot mutat az erdélyi kherútnok nyelvével, de több benne a román elem. Zenei repertoárjuk elsősorban román, de saját cigány dalaikat is játsszák.

Magyarország dunántúli megyéiben sok helyen laknak sinto cigányok. Magukat a szinto mellett (ami embert és népet jelent) vend, vendi, vendet cigánynak is nevezik, a nem-cigány környezetük és más törzsekhez tartozó cigányok a „köszörűs”, „ringlispiles”, elnevezést használják rájuk, régi foglalkozásaikból következően. Oláhcigány nevük: námcicko rom (német cigány). Két na­gyobb, nyelvi eltéréseket is mutató, csoportjuk van: a hinsnari és a slejfari. Hagyománya van közöttük a hárfán zenélésnek. Általában már a környezetüktől átvett magyar és lovári cigány dalokat éneklik. Saját, szinto nyelvű dalt nagyon keveset tudnak. A még föllelhető kevés ép, több­ségében inkább töredékes dalszöveg, viszont igen régiesnek tűnik.

Dél-Romániában, a Duna-deltában élnek a mohamedán vallású, színes török viseletben járó, szövegfolklórjuk és szokásaik vonatkozásában is erős török hatást őrző xoraxáno (török) cigányok. A török, amit használnak, két-háromszáz évvel ezelőtti nyelvállapotot mutat, cigány dialektusuk is rendkívül régies. Ez a megállapítás a szintén török hatásról tanúskodó énekhagyományaikra is érvényes.

A romániai cigányok között sajátságos kultúrá­val és nyelvvel rendelkeznek a főleg nagyvárosok peremein élő spojtori (forrasztó) cigányok és a többi cigány által az egykori aranymosók leszármazottainak tartott rudarí-k. Ezzel ellentétben, a rudárik közül sokan úgy tudják, őseik nem arany­mosók, hanem lókupecek voltak, akik Oroszor­szágból vándoroltak át Romániába. Énekstílusuk és szövegfolklórjuk orosz hatást mutat. A rudárik viselete színes, hasonlít a magyarországi lovárik viseletéhez. A szpojtorik nem hordanak tradi­cionális viseletét.

Az önmagukat kazandži-nak (kazánkészitő-nek) nevező romániai cigányok a legarchaikusabb cigány törzshöz, a sátoros khelderash-okhoz (üstkészítőkhöz) tartoznak, mindenféle szempont­ból.

A romániai sátoros khelderash cigányok Európa legrégiesebb gondolkodású, gondolkodásukhoz illeszkedő viszonyok között élő, népcsoportja. Az év egy részében - húsvéttól október végéig - ván­dorolnak. Vannak karavánok, amelyek mindig egy szokott útvonalat járnak be, de vannak olyanok is, amelyek nem határozzák meg előre az útirányt. Telefestett külső oldalú, jellegzetes formájú szek­erük van, amelyet akkor csináltatnak (Tándárei- ben) a fiúnak, amikor feleséget hoz magának. A szekérfestés leggyakoribb motívumai közé tartozik, a virág és a vadászjelenet mellett, egy régi román király, Ștefan cel Mare primitív ábrázolata, aki a cigányság nagy jótevőjeként él az emlé­kezetben, valamint gyakori motívum még a „szerencsét hozó”: madár, szarvas és sellő.

Úgy tartják, a szerencse a legnagyobb jelen­tőségű sorsformáló elem, ez köszöntéseikben (pl. éneklés után: „T’aveh baxtalo! - Légy szeren­csés!”) és köszönéseikben (pl. útrabocsájtáshoz: „But baxt haj parno drom! - Sok szerencsét és fehér utat!”) is kifejezésre jut.

A sátor (cerxa) sorsuk állandó helyszíne. Sátorban születnek (ahogy az 1/24-es felvételen hallható a leuza szokásának elmondásakor) és sátorban halnak meg. Romániai khelderash cigány telepeken, a vályog- és kőházak mellett is, télen- nyáron látni lehet a felhúzott sátrakat. A haldoklót a házból mindig kiviszik a sátorba és ott a földre fektetik. Ha esetleg nincs sátor a közelben, a hal­doklót akkor is a csupasz földre teszik, mert a hiedelem szerint, aki párnán hal meg, annak a másvilágon a párna tollait kell örök időkig szá­molgatnia.

Több sátorfajtát ismernek. A hidegebb időkre való, vastag szőrsátrat cerxa zaruji -nak nevezik; a meleg nyári éjszakákon felállítandó, ritka szövésű „szúnyogháló” sátrat pologo-nak . Egykor a nagyon gazdag, előkelő karaván-főnököknek finom kel­méből készített sátra, cerxa težaluji-ya volt.

A nők kauri kagylókból készített nyakéket visel­nek, salba-t, kagylókat fonnak a hajukba is, és azzal díszítik a derekukra erősített (vagy a többe­dik szoknyájuk alá kötött) erszényt, a tísi-t. A Konstancában vásárolt kagylókból hozomá­nyukhoz is kapnak egy füzérrel a leányok. A leg­több férjezett nő már aranypénzekből felfűzött salba-t hord (s a kagylók mellé a hajába is belefon) azokból a régi francia aranypénzekből, amelyeket a férjük birtokol. Ugyanis egy bizonyos aranypénzösszeggel (karavánonként változik, hogy mennyi­vel) minden leánykérőbe induló legénynek ren­delkeznie kell, mert a leendő após csak akkor látja a leánya egzisztenciáját megalapozottnak. A napóleon-aranyakat egy khelderash csak khelderash-nak adhatja el, nem törzsbeli cigánynak, vagy nem-cigánynak (a közösségi tiltás alapján) nem.

Nyelvük sok jövevényelemet asszimilált. Egy közösségbe tartozók kommunikációja során ezek az átvett elemek is kifogástalanul működnek, de más törzsbeliek, kívülről jöttek számára nagy nehézségeket okoznak, mert jelentésüket, funk­ciójukat ők nem (vagy nem úgy) ismerik.

Az év hónapjaiból főleg a vándorlás idejére eső hónapokra vannak cigány megnevezéseik (január­ja, februárja, tirdaraj, grastornaj, maji, baredivaj, zulaj, avgusto, septemberja, oktoberja, novemberja, decemberja). A négy évszakot az egész világ cigányai között ismeretes régi szavakkal jelölik (pašmilaj, milaj, durmiláj, jívend).

A letelepedett khelderash cigányokat, akik főleg Erdélyben találhatóak, a sátoros khelderash - okétól elütő sajátosságok jellemzik. Nyelvi, kul­turális, viseleti és életmódbeli szempontból egyaránt.

Van egy rangjelző tárgyuk: a kehely (taxtaj).Minden család őriz a tulajdonában egyet-kettőt, amelyet a khelderash törzshöz tartozás jelképének tekintenek. Tudják, számon tartják, hogy ki, melyik faluban, milyen kehellyel rendelkezik, és a kehely/kelyhek köztudatban forgó értéke jelen­tősen befolyásolhatja az illető helyét egy adott terület khelderash-ainak hierarchiájában. A kelyheknek több típusát különböztetik meg az egy­szerű, dísztelen kehelytől, a zdobo-tól , a kígyóbőr­rel bevont kelyhen, a taxtaj sapane morčesa-n és az arannyal befújt kelyhen, a taxtaj purdíni sumnakasa-n át, a legbecsesebbnek számító, dombor­művel díszített kehelyig, a taxtaj bobošenca-ig és az ún. kétfenekű „öves kehely”-ig, a taxtaj kuštikesa-ig (más elnevezéssel: taxtaj brečínaresa-ig).

*

A cigányság folklórkultúrája élőszavas hagyo­mány. Továbbörökítő közösségi alkalmak eleven rendszere, és a társas iváshoz kapcsolódó, vál­tozatlan formában megőrzött archaikus szokások biztosítják a sajátos cigány tradíciók fenn­maradását napjainkban is.

Az oláhcigány esküvőknek, keresztelőknek és más ünnepi, társasági összejöveteleknek elenged­hetetlen része az éneklés. A mulatságokon a lassú dalok éneklése előtt és után minden előadó for­mális beszéddel fordul a többiekhez. Előtte: engedélyt kér az éneklésre (az „engedelem-kérések” szövegeiben „ének” jelentéssel is bíró „ vorba-szó”, „čači vorba — igaz szó” kimondására: utána: áldást kér az énekét meghallgató társaság tagjaira, vagy kifejezi, hogy a társaság tagjainak „szép becsületéért (šukar patív)”, „szép kedvéért (šukar voja)” hangzott el az éneke.

Elterjedtségét tekintve, ez a legélőbb magyar­országi oláhcigány társasági szokás: az éneklés előtti engedélykéréskor a társaság minden egyes tagja jelzi beleegyezését; ugyanúgy mint ahogy az éneklés utáni kölcsönös áldáskérésekben, szeren­csekívánásokban is mindenki részt vesz. E for­mális beszédek nélkül, az archaikus szokásokat tartó oláhcigány közösségekben, soha nem énekel senki.

A pergetések előtt az előadó nem „engedélyt kér”, hanem „bejelentkezik”: a nevét mondja, és azt, hogy kinek a leszármazottja (pl. „Me sím le Batízeski šej, e Lucarka. Phenav ek dili. — Én vagyok Batíz lánya, a Lucárka. Mondok egy nótát.”) Utána megköszöni, hogy meghallgatták, szerencsét kíván a jelenlévőknek, vagy egyszerűen csupán jelzi, hogy befejezte az éneklést.

Érdekes hasonlóságot mutat a „bejelentkezés” szokásával az afrikai dobköltészet előadásának módja. Egyes afrikai törzseknél az emberi hang közvetlen utánzására szolgáló dobzene meg­kezdése előtt „a dobos elöljáróban bejelenti magát, majd megszólaltatja a dob lelkét”.[23]Feltételezésem szerint, a pergetésekkel ugyancsak utánoznak a cigány előadók, valamilyen hangszert. Ezt feltételezem a jobbára pergetésekhez kötődő ún. „szájbőgőzéssel” kapcsolatosan is, ahol konkrétan a doromb hangjának utánzására gondo­lok. Elképzelhetőnek tartom, hogy a doromb régen fontos szerepet játszott a cigányok zenei életében (talán erre utal az 1514-es Lobkowitz- kódex „dorombos cigány” elnevezése is), [24] és a hangszer gyakorlatból való kikopása után a „pótlására” született meg ez a vokális megnyilat­kozás. A pergetések, amelyekhez a legtöbbször rövid (egy vagy két strófás) dalszövegek is járul­nak, mindig tánckíséretként hangzanak el. A tánc­nóták szövegeinek zöme kryptadikus.

Az erdélyi letelepedett khelderash-ok és a romániai sátoros khelderash-ok csak az elhangzott lassú ének után mondanak köszöntést. A sátoros cigányok úgy tartják, hogy az éneklés utáni szerencsekívánást hallja az Isten. Ebben a hiede­lemben a dal mágikus funkciójának emléknyoma fedezhető fel.

Romániai és erdélyi cigányok meséiben megfi­gyelhető, hogy a mesehős a „másik” világ lakóival mindig ének útján lép kapcsolatba. A mesék hívóénekének, betétdalának dallama nagyobb cso­portokhoz, törzsekhez köthető. A dallamokról felismerhető, hogy melyik nemzetségből (pl. a Gáborok vagy a Sztaneszkuk közül) származik az előadó. Gyakran erre a „nemzetségi dallam”-ra éneklik az egyéni életük eseményeiből szer­kesztett, improvizált szövegű, hosszú sors­énekeket is.

A magyarországi és erdélyi archaikusabb cso­portok tagjai gyászeset vagy valamilyen sorscsapás után fogadalmat tesznek, hogy meghatározott ideig (általában egy évig) semmilyen mulatságon nem vesznek részt, és nem énekelnek. Foga­dalmukban kimondják, hogy ha nem tartanák meg a szavukat, akkor egye meg fejüket a „három gyász”, vagyis szüleiket, házastársukat, gyerme­keiket veszítsék el. Soha, senki nem szegi meg a fogadalmát. A fogadalom közösség jelenlétében, földre terített fekete fejkendőre helyezett Szűz Mária-kép előtt, esküre emelt kézzel történik. A rítus végrehajtásától az eskütevő (colaxardo) a halál, a szerencsétlenség esetleges ismételt láto­gatásának elmaradását reméli.

Régiesebb gondolkodású khelderash-ok között ismeretes a „kilenc-szarvú kereszt (íje šingengo trušul)” előtt mondott eskü, amelyet ugyancsak az éneklés időleges szüneteltetésének önkéntes felvállalására tesznek, szintén közösség jelen­létében. Ezt az „igen nagy”-nak számító eskütételt máskor csak kivételesen fontos fogadalmakkor végzik. A „kilenc-szarvú kereszt”-et egy 18-20 cen­timéteres, levágott faágból csinálják.[25]Az egyik végét kihegyezik, hogy könnyebben a földbe lehessen szúrni (az eskütétel mindig a szabadban: mezőn vagy udvaron zajlik); a másik végét több­ször meghasítják, hogy a hasítékokba szoríthassák bele „a kereszt szarvait”, a kilenc (néha négy vagy hat) vékony gallydarabkát, esetleg az erre a célra faragott fapálcikákat. A kereszt-ágak mellé, a hasítékokba, kenyérbelet, sót és kisebb fémpénzt tesznek (ezek az esküszavak hatékonyságát erősítik). Egy keresztet csak egy esküre használnak.

Az említett archaikus rítusok az ének, az ének­lés cigányok közötti rendkívüli fontosságát jelzik.

Az „engedelemkérés” és a „szerencsekívánás” szervesen hozzátartozik a cigányok énekléséhez, a nem-cigány kutatók, különös módon, nagyon hosszú ideig mégis figyelmen kívül hagyták. Magyarországon az 1950-es évektől van inten­zívebb cigány népdalgyűjtés, de ennek a hazai cigányság között elevenen élő szokásnak a rész­letes leírására először az 1985-ben megjelent „Tűzpiros kígyócska” című antológiámban, álta­lam került sor. [26] 

Az archaikus cigány törzsek éneklési alkalmain régebben csak férfiak vehettek részt. Olyan tár­saságban, ahol idegen férfiak is jelen voltak, az asszonyok csak férjük, a leányok csak apjuk vagy bátyjuk előzetes beleegyezésével énekelhettek. Ezek a szigorú törzsi megkötések mára már fel­lazultak: az éneklésbe a közösség női és férfi tagja egyaránt bekapcsolódhat, ha az engedelemkérés rítusát végrehajtja.

A cigány folklór-interpretációkat mindig test­mozgás kiséri. A törzsüket és a fejüket ingatják, s pattintgatnak az ujjaikkal, nemcsak a gyors tánc­nóták előadása közben, hanem a lassú dalok ének­lésénél is. A magyarországi cigányoknak hagyomá­nyos hangszereik nincsenek, a gyors nóták rit­musát általában ütemes tapssal, ujjpattintgatással, asztal lapján vagy szekrény oldalán való dobolás­sal, kanna szájának csapkodásával és a vokális jel­legű „szájbőgőzéssel” jelzik. Az utóbbi években, és kizárólag a fiatalok körében, szokássá vált, hogy a dalokat gitárral, tamburával is kísérik.

A Romániában élő cigányoknál viszont általános a saját dalaik hangszeres (harmonikával, kobozzal, hegedűvel való) előadása. A Duna- deltában élő xoraxáno csoport mulatságain a lassú dalok elhangzásakor a vezető énekest a társaság többi tagja különös-különleges „zümmögéssel” kíséri. A gyors dalok alatt harmonikát, fúvós hangszereket szólaltatnak meg. Használatos közöt­tük a kézi dob, vagy azt helyettesítendő: egy fémtálca alját ütögetik.

*

Ugyancsak a „Tűzpiros kígyócska” című könyvemben jeleztem egyetnemértésemet azzal az általános hangoztatott, téves besorolással kapcso­latosan, amely a cigányok énekeit csak két cso­portba osztja: a „loki dili - lassú dal” és a „khelimaski dili - táncnóta” csoportjába. [27] Ezek a meghatározások azért nem jók, mert kizárólag a dalok előadásbeli módjára vonatkoznak, a sokkal lényegesebb műfaji jegyeket figyelmen kívül hagyják.

A jelen lemezkollekción közölt énekelt folk­lóranyagnak én 11 csoportját nevezem meg, a cigány énektradíció fő műfaji szerkezetét ezek adják.

Elsőként szólok a ballada műfajáról, amelyet a cigányok körében már nemlétezőnek véltek. A CD- ken 44 balladát teszek közzé, ezek nagyobb része (39) idáig teljesen ismeretlen volt. A balladákat mindet romániai sátoros khelderash cigányoktól gyűjtöttem. Romániában, a húsvéttól októberig vándorló cigány csoportoknál a ballada előadása napjainkban is általános, vagyis ezek a rendkívül régies jegyeket hordozó balladák a sátoros khelderash-ok között a balkáni énekmondás nagy kultúrájának élő hagyományát jelentik.

Több évtizedes kutatásom anyagát áttekintve úgy látom, nincsen egységes cigány népi kultúra. Minden törzs, csoport folklóralkotásait (dalait, meséit, stb.) jól megkülönböztethető sajátosságok jellemzik. Autochton kultúrája van a khelderash-oknak, a lováriknak, a magyarországi magyar­cigányoknak, az erdélyi magyarcigányoknak, és a többi cigány csoportnak is. A tudományos vizs­gálódásoknak ezt szem előtt tartva szabad csak történnie. Nagyon régen, amikor még az egész cigányság vándor életmódot folytatott, bizonyosan létezett egy egységesnek mondható cigány kultúra, de az az idők során széttöredezett, s ma már csak kisebb közösségek által éltetve, az éltető közösségekre tagolt sajátosságokkal egzisztál.

A sátoros khelderash-ok szintén csak rájuk jellemző, igen archaikus örökséget mondhatnak magukénak. A közöttük föllelhető hagyomány egyedülállóan régies, beleértve a balladahagyo­mányt is; az éneklési módjuk egyes mozzanataiban is egyedülálló archaizmusokat őriznek. A romániai cigányok folklóranyagából hiteles közlés nagyon kevés van, az énekelt népi epikus alkotásaikból pedig alig. Barbu Constantinescu könyve a múlt század közepéről, [28] amikor feltételezhetően javában virágzott a műfaj, még csak említést sem tesz róluk; az egyébként eredetieknek tűnő szöve­gekből csupán következtetni lehet hosszabb történeteket elbeszélő énekek meglétére. A legutóbbi időkben előkerült balladák, epikus énekek bizonyítékot szolgáltatnak erre vonat­kozóan, [29] s bizonyítják, hogy a romániai khel­derash-ok értékes, gazdag folklórral rendelkeznek most is.

Az általam gyűjtött, jelen válogatásomban közreadott (gyakran többszáz soros) khelderash balladák a faluról falura vándorló, üstjeiket áruló rézműves cigány karavánok mindennapjait, hiedelmekkel és mesemotívumokkal átszőtt tör­téneteit jelenítik meg. Mindegyik ballada sátoros cigányok között játszódik, ami arra enged követ­keztetni, hogy az elbeszélő énekek a nevezett törzs közösségeiben keletkeztek. Ezt a balladacsopor­tot, amely eredendően „cigány”-nak nevezhető, más népek folklórjában nem találhatjuk meg. Hogy csak néhányat említsek, ilyen például a történet az alvó vándor cigányokat fölfaló sárkányról; a visszajáró kísértetként a karaván előtt és mögött megjelenő halottról; a férjét a tömlöcből nőnek öltöztetve megszöktető felesé­gről. Ez utóbbi arról a cigányokkal szembeni, év­századokra visszanyúló előítéletről is tudósít, amely úgy tartja, hogy egy cigány gazdagsága csak lopásból származhat: az elöljárók nem hiszik el a főhősnek, hogy kincseit, királyi díszítésű sátrát ő az elődöktől a rangjához örökölte.

Az autochtonnak nevezhető „cigány” balladák­ban máig megmaradt kifejezési kincset: a tartalmi elemeket és a formai jegyeket jelentősen befolyá­solta az a körülmény, hogy egy-egy archaikus kö­zösség igényeinek megfelelően születtek meg mind funkcionális, mind stiláris, mind tematikai tekintetben, és ezeket az alkotásokat az igé­nyeknek megfelelően működtették a cigány folk­lórkultúrában.

„Az erdő anyja” című könyvem bevezetőjében már megírtam, mennyire fontos szerepet játszik a folklór a régies gondolkodású cigányok életében, a gyermekek felnőttszerep-elsajátításától a felnőt­tek társasági együttléteikor megnyilvánuló elvárá­sokon át a halottas rítusok megfelelő lebonyo­lításáig. Az akkori bevezetőben írottak érvényes­ségét hangsúlyosan említem most is.

A funkcionális tradálási gyakorlatban a sokrétű műfajok újra életre keltik az előidők cigány népi műveltségének emlékeit. Az énekelt epikumok is fontos szabályokat őriztek meg a mindennapok intézéséről: hogy sátorverés előtt a falu vezetőihez kell járulni letelepedési engedélyért, amit rendsze­rint csúszópénzért lehet csak megkapni. Hiede­lemgyökerű elgondolásokat őriztek meg arról, hogy nem szabad „túlsiratni” a halottat, mert az a sok sírástól nem tud nyugodni a másvilágon és visszatér az élők közé kísértetként. Tudnivalókat őriztek meg arról, hogy a cigányok hogyan élhet­nek meg a velük ellenséges világban.

A másik epikumcsoport olyan balladákból áll, amelyeket a cigányok a vándorlásuk során más népektől vettek át, és amelyeket a saját epikus ha­gyományaiknak megfelelően asszimiláltak, tar­talmilag is és formailag is. Ezek közé tartozik az egész európai területen elterjedt, elsősorban mesékben jelentkező téma a leányát feleségül kérő apáról. Az átvett alaptörténetet a cigányok sajátos eseményrészekkel, mozzanatokkal gazda­gítva fogalmazzák meg (egyebek mellett pl. a rézműves cigány kohójának készítése és a fújtatás). Ide sorolható egy világszerte ismert, de főleg a Balkánon divatos ballada-témának, az építőáldozat gyanánt befalazott feleségnek a története. Domokos Sámuel a görög népköl­tészethez kapcsolja a motívum eredetét, [30] s úgy véli, onnan került át más (így a román, bolgár, szerb és albán) népi epikus szövegekbe. A témá­nak kaukázusi grúz és örmény, valamint mordvin redakcióiról is tudnak. [31] 

A cigány változatból a leglényegesebb elemnek számító, az emberáldozat elvégzésének indokául szolgáló hiedelem-motívum (amely szerint csak akkor építhető fel valamely kolostor / vár / híd, ha egy élő személyt áldoznak a hely megzavart szellemének) - hiányzik, a többi vonatkozó rész­lettel együtt. Manojlja „mérgében” falazza be az ebéddel hozzálátogató, szerető feleségét, azért mert nem sikerül a munkája. A különféle varián­sok előzetes ismeretéből következően, termé­szetesen, feltűnik a kimaradás, igazából mégsem érezzük a hiányt, mert a kegyetlen tett indokolat­lansága valamilyen furcsa fokozást ad az epikus alkotás drámai, költői erejének. Az újrafűzött cse­lekménysort a román balladák stílusa jellemzi.

Átvétel lehet a „János” című ballada is, amely a gyermekeinek megevésére kényszerített anya bor­zalmas esetét adja elő. A balladának írott, ponyvái előzménye valószínűsíthető. A cigányok állandó vendégei voltak a sokadalmaknak, vásároknak, és a nagy alkalmi találkozóhelyeken kerülhetett át hozzájuk a szóbeszéd tárgyát is alkotó történet, amelyet közösségeikbe visszatérve a saját nyel­vükön megfogalmazva, balladává formáltak.

A „kannibalizmus (emberevés) általánosan elterjedt motívum a mítoszokban és a folklór- ban”. [32] Különösen az epikus népi alkotásokban szerepel sokszor hátborzongató kegyetlenség.[33]Szülők gyermekevéséről már a bibliai Királyok könyvében említést tesznek, a szamáriái város ostroma kapcsán. Egy görög kozmogonikus mítosz arról szól, hogy a könyörtelen idő jelképének tekintett Kronosz fölfalja gyermekeit, alighogy azok a világra jönnek. Valóságon alapuló feljegy­zések is vannak emberevésről: Róheim Géza az ausztráliai arandák kutatása közben szerzett tudomást arról, hogy a törzs asszonyai „minden második újszülöttjüket megeszik, mert hitük szerint ez ad erőt ahhoz, hogy a következő gyer­meket megfelelően felnevelhessék”. [34] 

A rituális kannibalizmus mindig az ún. szim­patikus mágián alapul. Ezzel szemben áll az a kannibalizmus, kényszer-kannibalizmus, amely nem köthető semmilyen valláshoz vagy hiedelemhez, amely háborúk esetén vagy más tragikus, szörnyű élethelyzetekben következhet be.

A „János” című ballada egy ilyet dolgoz fel, ahogy a föntebbiekben írtam, valószínűleg (egy adott időben közismert és szóbeszédben is ter­jedő) ponyvaelbeszélés alapján. Az elbeszélés énekes megjelenítése a cigány balladák stílusában történt, a jellegzetes formai elemek és stiláris jegyek felhasználásával. A ponyvái előképet sej­tető elbeszélés a cigány orális hagyományba való belépése után tehát az epikai elképzelésekhez illő megfogalmazásra talált. Ezzel lehetővé vált, hogy az oralitásban funkciót töltsön be. Az átvett borzalmas történet közösségen belüli elmondása, az európai szóbeli népi kultúrák gyakorlatának megfelelően, a tett elítélésének kimondására, a bűntől való tartózkodás gondolatának tuda­tosítására szolgál. Az elítélés jogos voltának az átok megfoganása a népi tudatban különösen nagy hangsúlyt ad. Még két tartalmi mozzanatra térek ki külön, mert azok a cigányok sajátos gondo­lkodását és sajátos helyzetét ábrázolják. Az egyik a kút „tisztátalanná” tétele, a másik a történetet lezáró anyai átok. A rituális tisztaságot az archaikus közösség minden (cigány) tagja számára előíró „mahríme” a napi élet legfontosabb szabályozója. Kezdve attól az általános megfigyel­hető jelenségtől, hogy az utcán mindig a cigány férfi mehet elöl, a nő csak a férfi mögött haladhat. A magyarázata az, hogy a „mahríme” megtiltja a nőknek, hogy a férfiak elé álljanak. Ennek elke­rülését biztosítandó nagyon sok megkötés van a nők viselkedését illetően. (A romániai Sintești faluban magnetofonra vett, a jelen CD-n is szerep­lő (1/24) elmondottakban a „mahríme” tilalmazásairól is hallhatunk.) Ugyancsak sok hiedelem van a halott tisztátalanságával kapcsolatosan. Az ember az élete után már a „másik” világ, a „káli luma - fekete világ” lakója. A halott gyermekek maradványainak kútba dobása a „mahríme” - előírások legsúlyosabb megsértésének számít. Mivel régen a közkutak egy-egy falu tulajdonában voltak, elképzelhetőnek tartom, hogy a falun átvonuló, ideiglenesen a falu határában sátorozó, alig megtűrt cigányokat nem, vagy csak ritkán engedték a rendszeresen használt kutakhoz. így a víz beszennyezése többszörösen is nagy bűnnek számított. Egyrészt a „mahríme” megszegése miatt, másrészt azért, mert a cselekedet magával vonta a közösség többi tagjának falusiak általi megbüntetését és a falu ivóvizeitől való eltiltását.

Az átokmondások sűrűn előforduló elemei a népek költészetének, így a cigányságénak is. Ezek a mozzanatok (általában több balladából is ismeretes) állandósult szövegegységek, amelyek a cselekmények menetéhez illeszkedő gyakorisággal megismétlődnek. A tárgyalt epikum költői erejű átokformulája is megismétlődik, amikor a zárórészben az átok beteljesülésének leírására kerül sor. A cigányok által énekelt epikus történetekben különösen fontosak ezek a részek, mert az archaikus gondolkodásban az átok betel­jesülése azt jelenti, hogy a végrehajtásra „megkönyörgött” természetfeletti erő (Isten vagy valamelyik szent) is jogosnak ítéli a büntetést, s így megvalósulhat a közösség elvárása szerinti „isteni igazságszolgáltatás”.

Az átok erejébe vetett hitet bizonyítja az is, hogy az archaikusabb cigány csoportok folklór­jában kifejezetten „átokénekeknek” nevezhető énekek is vannak. Ezekben az átokénekekben összekapcsolódni látom a mágikus célzatú, rontó szándékú átokmondással kapcsolatos cigány hiedelmeket az ugyancsak mágikus erejűnek vélt énekkel, énekelt beszéddel kapcsolatos hiedel­mekkel.

A „János” című balladának egy másik szöveg­változata is van (gyűjtéseim során én magam is rögzítettem több helyen). Ez a másik változat olvasható Románom Sztyepanovics Demeter khelderash folklóralkotásokat bemutató köny­vében. [35] 

*

Úgy tartják, Magyarországon a cigányok között ma már csak egyetlen általános elterjedtségű bal­lada van, az ún. „Mérgeskígyóballada”. Valóban, ennek az énekelt epikumnak az azonos alap­történetből kiinduló variánsai az egész ország területén föllelhetőek. Faragó József egy dolgoza­tot szentelt ennek a balladának,[36]amelyben megkísérli a szüzsé eredetét és a párhuzamokat kijelölni. írása fontos adatokat tartalmaz.

Természetesen, nem csak ezt az egyetlen bal­ladát tudják a magyarországi cigányok. Az elmúlt évek e témájú közleményei több eleddig ismeretlen ballada regisztrációjáról számoltak be és a háttérbe kerülő hagyományhordozó korosztá­ly, az izoláció, még sok értékes epikus folk­lóralkotást rejthet. Csak gyűjteni kell, fáradhatat­lanul.

Mindenesetre, igen figyelemreméltó, hogy a (cigányul Le sapeski díli-nék „A kígyó éneké”-nek nevezett) történet ilyen erősen él. Nagyon sok szövegváltozata van. A Magyarországon gyűjtöttek több-kevesebb eltéréssel megegyeznek a cselek­mény vonatkozásában. Szeretője unszolására a leány az ételbe belefőz egy kígyót a méregfogával együtt, és a mérgezett ételt a fivérének adja. A fivér meghal, de a szerető, a mindenre képes leány tettétől megriadva, elhagyja, mégsem veszi őt feleségül. A cselekmény menete a szövegváltoza­tokban innentől kezd jelentősebben variálódni. Az eltérések az elkövető megbüntetésének módo­zataiban és a büntetés végrehajtásának részle­tezésében mutatkoznak.

Egy magyarországi szövegtípus az archaikusabb cigány közösségek jogszolgáltatási gyakorlatára utalóan a romani krís-ről, a „cigány törvényiről, a „cigány törvényszék”-ről beszél (pl. a Hajdú András közölte változat[37]), a „cigány törvényszék” által kiszabott büntetésről, amit a közösség hajt végre. Más variánsok arról beszélnek, hogy a fivére elpusztításának hírével érkező leányt a szeretője öli meg (pisztollyal lövi le vagy kivágja a nyelvét). Vagy az a végkifejlet, hogy az elutasított, testvér és szerető nélkül maradt leány a tettének súlyától meghal.

A romániai sátoros khelderash cigányok szinte mindenütt ismernek egy előbbiektől eltérő vál­tozatot, amelyben a leány egy erdőben élő mesei lénytől, a Piros Kígyótól (egyes változatokban Zöld Kígyótól) egy fazék édes tejért cserébe kéri a mér­get.

Közbeeső mozzanat, hogy a leány „kitanult” öreg nagynénjét (vagy nagyanyját) látogatja meg tanácsért, az javasolja neki a Piros Kígyó meg­keresését. A leány annak is és a Piros Kígyónak is azt hazudja, hogy a méreg megunt szeretője „megétetéséhez” kell, mert másképp nem tud tőle megszabadulni.

Cuza Vodă-ban, az egyik legarchaikusabb romá­niai sátoros cigány közösségben, amely csak az őszvégi hideg idők beálltával tér vissza vándor­lásából „szálláshelyére”, valószínűleg az alapvál­tozatot sikerült rögzítenem (9/18).

Válogatásomban a balladának több felvételét közlöm, hogy az esetleges összehasonlító vizsgáló­dásokhoz a későbbi kutatóknak anyagot szolgáltas­sak.

Érdekesnek tartom, hogy a Duna-deltában, Babadagban, egy ott élő lovári asszonytól, a magyarországi változatokhoz hasonló szöveget és dallamot is találtam (9/15). Elképzelhető, hogy két érvényes főszöveg van, és mindkét történet diffúzionálódik; elterjedésüket törzsi és nyelvi tényezők befolyásolhatják.

Több változatát közlöm, az előbbiekben említett meggondolás jegyében, a Zsikolóról és a fivéréről, Vilánóról szóló balladának is. 1942 és 1944 között az Antonescu-rezsim a sátoros cigányok egy részét a Bug és a Dnyeszter folyók közötti területen létrehozott koncentrációs táborokba gyűjtötte. A cigányok elmondása szerint, a karavánoknak a vezetőik „irányításával” kellett a lágerekbe elvándorolniuk; erre köte­lezték őket a román hatóságok.

A lágerekben igen nagy volt az éhség. A román őrök rendszeresen kiengedték a cigányokat a környező falvakba, hogy ha van pénzük, azért, vagy ha nincs, más módon, szerezzenek maguknak élelmet. Zsikolo, az egyik karaván vezetője, a táborból kijárva lovakat lopott, s azokat eladva, az árukért élelmet vásárolt karavánja tagjainak. Az öccsével, Vilánóval közös útjukról visszatérve német járőrökkel akadtak össze, akik egyiküket agyonlőtték. A balladaváltozatok alapján nem egyértelmű, hogy melyiküket. Az esetet egyébként valóságon alapulónak tartják, több túlélő ismerni vélte a megénekelt személyeket.

Fontos lenne kutatásokat indítani a romániai sátoros cigányok folklórjának általános fel­tárására, s ezen belül is megkülönböztetett figyel­met kellene fordítani a holocaust folklórjának rögzítésére és vizsgálatára. A lágerek létrehozásá­val és működtetésével kapcsolatos kutatások ugyancsak fontosak lennének. És fontos lenne utá­nanézni a cigányok által megénekelt / elbeszélt „táborokból való kijárás” hihetetlennek tűnő gyakorlatának is.

A táborokban történteket elbeszélő énekeket a khelderash cigányok bugo -knak nevezik. Ebbe a terminológiába beletartoznak az epikus cselek­mények is és a személyes élményeket megfogal­mazó, minden előadás során változó szövegű, improvizatív lágerénekek is. A sátoros cigányok lágerénekei eltérnek az ismert cigány lágerénekek­től. Több bennük a személyes elem.

A sátoros khelderash cigányok a „gyere, rajta, no” jelentésű haj vagy hajde szóval indítják bal­ladáikat. Katona Imre az archaikus albán epikus énekek előadásánál ugyanezt a szokást figyelte meg. [38] A haj, hajde szavak mellett indításkor találkozhatunk a („hé te” jelentésű) bré szóval is. A bre egyébként a khelderash-ok nyelvében nem csak indulatszó. A közbeszédben (a mo szóval együtt) használatos még, mint férfiakat megszólító szó. A nők („hé te”) megszólítására külön szó van, a še. Ezek a szavak sorvégeken is nagyon gyako­riak. Ilyenkor jelentésbeli funkciójukat is betöltik, de ornamentális szerepük is van.

A balladák általában négy sorosak, a sorok 8 szótagosak. A ritka három soros strófáknál a refrénszerűen ismétlődő harmadik sor 5 szótagos. A sorok végén jelentéssel nem rendelkező, rit­muslefedő és díszítő funkciójú, oj szócska van. Ez a sor közepén és a sor végén egyszerre is jelen­tkezhet (pl. „ ta me khančOJ či keravOJ - és én semmit nem csinálok”). Sor közben is, főleg személynevek előtt, találkozunk az oj szócskával, ilyenkor bővülve, egy d hanggal kezdődően (d’oj). Ezekben az esetekben a sort mindig a ritmushoz igazodóan egészítik ki a jelentés nélküli pótszóval.

Ezek a nyelvi megnyilatkozások az élőbeszéd­ben sohasem fordulnak elő: csak az éneket, a min­dennapi fölé emelkedő ünnepélyes kifejezési módot hívatottak jelezni.

A balladákban az idő múlását, s azoknak a cselekményeknek a haladását, amelyeket nem akarnak részletezni, az énekesek a ritmushoz és a dallamhoz igazodó „lallázó” sorok közbeiktatásá­val adják tudtára, a - gyakorlatot egyébként jól ismerő - hallgatóságnak.

Amikor a balladákban nem-cigányok beszélnek, a dialógus átvált román nyelvre.

A balladák egyik szembetűnő nyelvi jellemzője, hogy mindig jövő időben adják elő őket, mint ezután bekövetkező történéseket, s így a hall­gatóság az előadással párhuzamosan válhat részesévé a legkisebb mozzanatnak is. A figyelmet az epikus sorok menetébe közbeiktatott, a román balladákat idéző cselekmény-továbbvivő kér­désekkel próbálják fokozni (pl. „kaj teljarela - hová indul majd”, som kerela — mit fog csinálni”, stb.). A romániai sátoros khelderash-oknál az egyéni sors múltbéli eseményeinek elmondása ugyanezzel a jövő idővel történik. Egyébként, más archaikus csoportoknál is (pl. a magyarországi szintoknál).

A folklórszövegekben rendkívül nagy az igeidők következetlensége. Előfordul, hogy egy mondaton belül találkozunk jelen, múlt és jövő idővel. Rend­ellenes nyelvtani jelenségeket észlelhetünk a névmások, birtokos névmások használatával kap­csolatosan és észlelhetjük ez utóbbiak hangalak­jának átalakulását.

Az énekelt történetet gyakran magyarázzák prózában, menet közben is, a végén is.

A letelepedett khelderash cigányok folklórja, ugyanúgy ahogy minden cigány csoporté, autochton jegyekkel rendelkezik. A formai sajá­tosságok közül kiemelendő, hogy a lassú énekek és az improvizált énekelt epikumok sorvégeit jelentés nélküli, díszítő végződésekkel (-u, -ju, - eju, -oju, -je, -ije) látják el, s hogy a magánhangzó­val kezdődő szavak elé, ahol a hangsúlyszempon­tok megkívánják, egy d hangot tesznek. Ezek a jegyek csak az énekelt szövegekben fordulnak elő, a hétköznapi beszédben sohasem.

Balladáik, epikus énekeik nem csak formailag, tematikailag is csak rájuk jellemzőek. Válogatá­somba két énekelt epikumot emeltem be a közöt­tük rögzítettekből. A „Dermenka” című ballada egyik felvételét és az „Arono és Barono” című epikus éneket. Mindkét folklóralkotás jól példáz­za az erdélyi khelderash-ok énekköltésének sajá­tosságait.

A „Dermenka” név egy erdélyi magyar népme­sében szereplő főhősnő nevének, „Örményké”- nek, a cigány nyelv hangkészletéhez és a női nevek képzési szabályához igazított, az előzőekben említett d hanggal megtoldott, cigány változata. Magyar balladai háttere van a gyertyaként való elégés motívumának is: más helyzetből fakadó, eltérő gyökerét a „Barcsai” című balladában talál­hatjuk a beengedés késleltetésének és a látogató letagadásának motívumával együtt.

Eredeti cigány motívumok a hűtlenkedni induló kedves megátkozásának körülményei és a réz­kohóban való életre támasztás.

Az „Arono és Barono” című epikus ének is mesei cselekményű epikus mag köré szerveződik és ez is több rétegű. A kezdés, a sanyarú sorsú árva leánv felajánlása a sárkánynak, több európai nép meséjében előfordul. A vándorút során megtalált, a hét napjait megszemélyesítő segítő személyek a szláv és a román folklórban ismeretesek. Autochton cigány fejezetnek tekinthető az elbeszélő ének második fele, amely a kisebbik fivér megházasodását írja le. Valószínűleg egyegykor önállóan élő énekelt történet (tartalomhoz igazított változatának) hozzáforrasztásáról van szó.

A letelepedett khelderash-ok, zenei kíséret nélkül előadott, énekelt történeteinek csak na­gyon ritkán vannak állandósult szövegei. Minden éneklés rögtönzés, meghatározott dallamra és rit­musban, az archaikus stílushagyományoknak megfelelően. Az összegyűltek átélik a történetet, előfordul, hogy meg is siratják a szereplőket, ha szomorú, tragikus fordulatot vesz a cselekmény.

A lemezeken szereplő folklórfelvételek meg­határozó többségét az „asztali ének” csoportjába sorolható darabok teszik ki. Folklórkutatók jól tudják, hogy a nép nem ismer műfajmeghatározá­sokat (nem lehet pl. „balladát” gyűjteni, csak valakiről vagy valamiről szóló dalt). A népi énekek nép általi osztályozása az elhangzás alkalmának megjelölésével történik.

A magyarországi oláhcigányok a mulatságokon (- asztal mellett -) előadott énekeket „asztali ének”-nek is nevezik. Ezt a terminológiát találom a legalkalmasabbnak arra, hogy vele a lírai műfaj­ba tartozó keservesek és szerelmes énekek fajtáit, valamint a helyzetdalokat és az egyéb tematikájú, mulatságbeli énekeket megnevezzem.

Az asztali énekeket Erdélyben sokszor intonálással kezdik; ez néha a legrégibb stílusú sátoros khelderash balladáknál is megfigyelhető. Általános éneklési sajátosság a befejező szótag előtt tartott lélegzetvételnyi szünet. Az asztali énekek strófáinak verssorai indulatszavakkal, töl­telékszavakkal bővülhetnek. Leggyakoribbak Magyarországon a: jaj, te mérav, mamó, phrala, Dévla; Erdélyben pedig a: mej, váj, lume, Dévla.

Az oláhcigány csoportok folklórjának differen­ciált osztályozásához rendkívül fontos lenne egy szisztematikus kutatási program beindítása. Csak ilyen módon gyűlhetne össze tudományos áttekin­tésre, konklúziók levonására alkalmas etnográfiai anyag, amely lehetővé tenné a műfajok körvona­lainak megrajzolását, bizonyos műfajcsoportokkal kapcsolatos kérdések megválaszolását. Például, hogy mi lehet a magyarázata a gyermekfolklór darabok kevés számának, vagy hogy miért csak ritkán rögzíthető katonaének és sirató. A kollek­cióban közölt folklórpéldák (2/29, 4/10A, 4/10B, 9/1) bizonyítják, hogy léteznek az említettek is, és figyelmeztetnek a minél előbb elvégzendő tenni­valókra.

A magyarországi cigányok között gyűjtött börtöndalok magyar nyelvűek. A börtönt járt személyek a büntetésvégrehajtó intézetekben ma­gyarul hallott és tanult dalokat sohasem ültetik át közösségeik nyelvére. A „hazavitt”, valószínűleg rabok által írt, érzelgős szövegek a terjedés során, érdekes módon, lényegesen nem variálódnak.

A romániai cigányoktól felvett börtöndalok román nyelvűek, de ezeknél esetenként megfigyel­hető, hogy a strófák románról átváltanak cigány nyelvre.

A cigányok nem cigányul énekelt börtöndalait a cigány folklór részének kell tekinteni, már csak azért is, mert a cigányok is „eredeti” dalokként adják elő őket.

Analóg jelenségről van szó a cigányság körébe jutott nemcigány nyelvű műdalok esetében is. És ide sorolható még a cigányok repertoárjának az a rétege, amely magyar népballadák töredékes var­iánsait tartalmazza. Ezeknél a daloknál a hagyo­mányba való beilleszkedés folyamatát figyelhetjük meg. Azt, hogy egy szájhagyományozó műveltségű nép énekes folklórja hogyan fogadja be az új ha­tásokat és saját ízlésének megfelelően hogyan asszimilálja. Az átvett népballadák a cigányok által preferált témák megfogalmazásai, az átvett műdalok tartalmai pedig cigány vonatkozásúak. Köztudott, hogy a cigányok átveszik a környezetük róluk költött népi és nem-népi alkotásait, még akkor is, ha azok rájuk nézve nem a leghízelgőbbek. A mindennapi folklórgyakorlatba be­épült, átemelt dalok, műdalok szövegei a cigánysá­gról romantikus képet festenek, vagy „cigányosak”, vagy cigánykodóak, vagy lekezelőek.

Lemezkollekcióm széles lenyomata annak, hogy egy adott időben mit énekeltek Magyarországon és Romániában a cigányok. A későbbi kutatókra vár, hogy az általam jelzett, most elkezdődött ten­denciákkal kapcsolatosan a következtetéseket levon­ják.

A cigány folklór kívülállók számára legismer­tebb része a jellegzetes táncnóta. A gyors ütemű (pergetéssel, szájbőgőzéssel és alkalmi rit­muskeltő eszközökkel kísért) tánchoz való dalanyag a cigány énekfolklór gazdag fejezetét jelenti.

Használatomban a megnevezés magában foglal­ja a csúfolókat, a tréfás énekeket, a tánckísérő énekként előadott divatdallamokat és a domináns számú kryptádiát is. Ide sorolódnak még az erdé­lyi területeken (főleg Csíkban) rögzített táncszók, amelyek nagyobbrészt a környező magyaroktól átvett magyar nyelvű szövegek.

E körbe vonhatóak a zenére történő „cigány csárdás” és az erdélyi cigányok „szaggatás” (čingeralo) tánca alatt elhangzó énekek is.

Az ünnepekhez kötődő énekek közül legfi­gyelemreméltóbb a karácsonyi énekek csoportja. A szövegeknek három rétegét különböztetem meg. Az előidők mélyére visszamutató elsőbe tar­toznak azok, amelyekben a téli napforduló eljövetelét egymás megköszöntésével, szeren­csekívánásokkal, vagy egymás megvendégelésével ünneplik. Ezek a szövegek nem utalnak arra, hogy a cigányok tudatában az óév elmúlását és az új év közeledtét jelentő ünneplési alkalomnak valami­lyen hiedelmi vagy vallási vonatkozása lenne. Válogatásomban ebből a típusból két példát muta­tok. Az első énekben (2/17), amelyet a khelderash-ok csak karácsonykor adnak elő, egymás ilyenkor szokásos megvendégeléséről és a sátoros cigányok jellegzetes ételének, az ún. „téli étel”- nek az elkészítéséről van szó. A másodikban az idős adatközlő köszöntési formulákat énekel el, néhány közbeiktatott sorral jelezve az elhangzás idejét, a karácsonyt és a telet. Nagyon archaikus mozzanat, hogy előadása végén a nevét is énekelve mondja be. Ez a letelepedett khelderash-oknál is előfordul.

A második típusba azokat a letelepedett khelderash-ok között gyűjthető, sajátos hiedelem­tartalmú énekeket sorolom, amelyek leánykérést beszélnek el vagy a szerencsét hozó mitikus ezüstruca karácsony éjféli megjelenését, illetve annak meglövését. A mai köztudatban a kará­csonyhoz egyáltalán nem kapcsolódik hozzá a leánykérés, a lakodalom, mint „karácsonyi” esemény, bár az e témával foglalkozók előtt ismeretes, hogy a napfordulókkor előadott „kántálók, mint szokások, a házasság szertartásainak a maradványai”.[39]Mezopotámiában már az i.e. III. évezredben „rítusban reprodukálták Dumuzi és Inanna szent nászát, amely a vegetációs ter­mékenység újjászületését fejezte ki jelképesen”. [40] 

A cigány kolindák leánykérése mindig törzsi környezetben történik, üstkészítő vagy más cigányok között, de az énekbe foglalt esemény jelentése mélyebb, jelentése kultikus gyökerű. Feltételezhető, hogy a leánykérés december 25-i megéneklésének szokását a cigányok sok évszáza­dos vándorlásaik alatt, Perzsiában vették át, ahol a napisten lakodalmának december 25-i megének- lése a mitraikus misztériumok része volt.

Az erdélyi üstkészítő khelderash cigányok egyik különös mitikus lénye az ezüstruca. Ez a madár csak a karácsonyi ünnepkör énekeiben jelenik meg. Egy eredetmagyarázó monda szerint, valamikor nagyon régen, a cigányok első bulibasá­ja ezüstből készíttetett egy rucát és a sátra tetejére, a sátortartó rúdra tette, hogy a cigányok az ezüst­ből készített vadmadarat bálványként imádják. Az ezüstruca megelevenedett és fölrepült az égbe. A monda szerint az ezüstruca minden évben egyszer tér vissza az égből, karácsony éjfélkor, és rászáll a kiválasztott cigányok sátortartó rúdjára vagy kará­csonyi asztalára. Megölni nem lehet, mert nem fogja a golyó, de ha valaki a fegyverével eltalálja, az a következő évben szerencsés lesz. A legsajá­tosabb cigány kolindák ezt a mondát éneklik meg különféle változatokban.

A kolinda-strófák utolsó soraiban van egy refrénszerűen alkalmazott szó, az omi (ennek var­iánsai az olmi, d’olmi, d’omi és a d’ome). A szó eredeti jelentését a cigányok már nem ismerik. Azt tartják, hogy ezzel a szóval lehet hívni, megszólí­tani Istent. A szó csak a karácsonyi kolindákban fordul elő.

A harmadik típusba azok a napképzetű karácso­nyi énekek sorolhatóak, amelyek kevert motívu­mokkal rendelkeznek. Ezek közé tartozik az Isten földreszállásának leírása, ami a Nap reggeli elin­dulását jelenti, de az énekben benne van az örök megújulásért életét áldozó, napisteni jegyeket viselő keresztény Megváltó képe is. [41] És azok sorolhatóak ide, amelyekben az ünnepkörhöz kapcsolódó bibliai történetek, vagy azok apokrif változatai, kerülnek megfogalmazásra.

*

A cigány nyelv nagyon archaikus, nagyon bonyo­lult. Elkezdődtek egységesítést célzó törekvések, de még nincsen standard változata, csak dialektális állapotban létezik. A különböző nyelvjárások folklórszövegei igen régies grammatikai és lexikális elemek őrzői, amelyek a köznapi beszéd­ben már nem használatosak, csak az énekekben, mesékben és más népi alkotásokban fordulnak elő. A rendszeres terepmunkát végző kutatók jól tudják, hogy ilyen (esetenként csak egy-egy csalá­dra vagy törzsre korlátozódó) nyelvi zárványoknak a fölfejtése az adatközlők információi nélkül nem lehetséges. Más helységben élő vagy más dialek­tust beszélő cigányokkal magnetofonra vett folk­lórszöveget képtelenség leírni, mert arról, aki nem úgy beszél, mint ők, azonnal kijelentik, hogy az „nem tud cigányul”, és részükről a hangsúly - a lejegyzés helyett - a más cigány csoporthoz tartozó személy „hiányos” nyelvtudásának taglalására tolódik.

A cigány szövegek lejegyzésének módja sem egységes, minden országban más. Van ugyan egy közös ábécé, amelynek, „szabályait” az ún. varsói határozat rögzíti, de az én tapasztalatom szerint (is) teljességgel alkalmatlan a cigány beszéd írásba foglalására, mert a hangjelölési szisztémája zavaros.

Mivel publikációmban néprajzi szempontból elengedhetetlennek tartom az eredeti szövegek közlését, kialakítottam egy saját írásmódot. Jelkulcsát a 53-54. oldalon adom meg.

*

A lemezkollekción prózai folklóralkotásokat is közlök: rövid meséket, eredetmondát, karácsonyi köszöntőket, pohárköszöntőt, könyörgést, és a mindennapi élet eseményeinek elbeszéléseit. Ezeket azért tartom szükségesnek közölni, mert az utóbbi években intenzív érdeklődés tapasztalható a cigány nyelv és kultúra iránt, és az ismeretek továbbítására vállalkozók számára hiteles anyagot akarok biztosítani az oktatáshoz. A különféle dialektusokban elhangzó cigány szövegek nem csak nyelvi, néprajzi tekintetből is rendkívül érdekesek.

A cigány folklórkultúrát az európai folklórra használatos terminológiákkal nem lehet jól leírni, legfeljebb a körvonalait lehet érzékeltetni. (A pon­tos differenciálást ez a rövid, vázlatos bevezető, sajnos, nem teszi lehetővé). A cigány folklór csak a sajátosságaihoz illeszthető külön termino­lógiákkal osztályozható. Az elemző vizsgálat fő szempontjának pedig annak kell lennie, hogy egy autochton, a saját életéhez mérten abszolút teljes, archaikus népi műveltségről van szó - mint valamely amerikai indián vagy afrikai törzs művelt­ségének esetében - s ennek megfelelően kell róla gondolkozni.

Az általam közölt folklórfelvételek - a lefordí­tott, kinyomtatott szövegeikkel együtt - nagyon gazdag, hiteles anyagot biztosítanak az előzőekben említett (reményeim szerint, előítélet nélküli) kor­rekt elemzésekhez.

*

A cigányok folklórja a legarchaikusabb egész Európában, de gyakorlatilag még teljesen ismeret­len. Nagyon kevés kutató vállalkozott eddig ennek a folklórnak a föltárására egyrészt azért, mert fél­nek közéjük menni, hiszen a cigányság életmódja az előítéletre hajlamos környezetben negatív képzeteket kelt, másrészt azért, mert nem ismerik azt a nyelvet (azokat a nyelveket), amellyel ez a kultúra megközelíthető.

Fontos lenne, hogy minél több cigány szár­mazású is kerüljön a kutatók közé, mert a cigányság esetében most még elengedhetetlen egy származásból adódó, bizonyos fokú elkötele­zettséggel párosuló, alaptudás az irányulási pon­tok kijelöléséhez. Az, hogy a cigány kutatók a saját népük kultúráját a téves, előítéletes hiedelmekkel szemben teljességében mutassák meg a világnak, példaként említem, hogy tagadták a cigány tárgyi folklór meglétét, amíg a Gödöllői Galériában 1982 novemberében (előzőleg az ország múzeu­mait hónapokig járva, s az azokban feldolgozat­lanul heverő néprajzi tárgyakat összegyűjtve) meg nem rendeztem az első cigány néprajzi kiállítást Magyarországon. A megtalált anyag tárgylistája, a múzeumi azonosító jelzetszámokkal együtt, egy külön kiadványban megjelent, s a későbbi ilyen kiállítások alapja lehetett. Ez arra példa, hogy egy kitartó elkötelezettségű, cigány származású kutató kellett ahhoz, hogy bizonyítson egy más népek esetében megkérdőjelezhetetlen evidenciát. Szo­morú, hogy az elmúlt évek cigány néprajzi kiállítá­sainak kapcsán még csak meg sem említik ezt a jelentős előzményt, azt sugallva az elhallgatással, hogy az nem történt meg. A személyesnek tűnő eset, sajnos, nem csak személyes vonatkozású. Egy általánosan előforduló gyakorlatról van szó: A nem-cigány kutatók a cigány származású kutatók munkáját elhallgatják, kisajátítják, a nyilvános­ságra hozott folklóradataik alapján azonnal utánuk gyűjtenek, és a közleményeikben már nem hivatkoznak rájuk, vagy ha esetleg hivatkoznak, csak lekezelően. Gyakori az is, hogy a cigányság­ban csak kuriózumot látó, külföldről (Amerikából, Angliából, Franciaországból) idelátogató „kutató" személyek teljes mértékben kihasználják a ren­delkezésükre siető, segítőkész néprajzgyűjtő cigány kalauzaikat. Eredményeiket szabályosan ellopják, és idegen nyelveken a sajátjukként pub­likálják. Ezeknek a kifejezhetetlenül etikátlan jelenségeknek az ellenére úgy vélem: minél több cigány fiatalnak kell egyetemet végeznie, felső­fokú diplomát szereznie, hogy minél előbb kialakulhasson a cigányságnak egy olyan értelmisé­gi rétege, amely más őket érintő egyéb dolgok mellett, a saját kultúrájuk kutatásában és feldolgo­zásában is meghatározóan vehet részt.

*

Azt tapasztaltam, hogy a kisebbségi kultúra támogatását hirdető nemzetközi és magyarországi hivatalok, szervezetek, a gyakorlatban cserben­hagyják hangzatos szólamaikat. A strasbourgi Európa Tanács cigányokkal foglalkozó részlege a lemez kiadásához támogatást kérő levelemre hat hónap! múlva (többszöri fax és telefonálás után) írott válaszában azt közölte, hogy a Sportügyi, Nevelési és Kulturális Osztály megtárgyalta a kérésemet, de nem találnak semmilyen lehe­tőséget a támogatásra. Az Európai Unió Buda­pestre delegált képviselete ugyanígy - több hónap és sokszori telefonálás után - utasított el. A jelen­legi oktatási miniszter még csak nem is válaszolt a levelemre.

Az elutasító, nemtörődő, csak látszatokra adó szervezetek, hivatalok a cigányokkal kapcsolatos „véleményükről” tettek tanúbizonyságot. Egyéb­ként, a sort hosszan folytathatnám.

*

Az évek során a gyűjtéseket nagyon rossz tech­nikai felszereltséggel tudtam csak végezni, mert anyagi lehetőségek hiányában minőségi mag­netofonkészüléket nem vásárolhattam. A fel­vételek a publikálás előtt hosszas hangminőség­javító élőmunkákat kívántak, amint ezt a szemlél­tetésre szándékosan szűrés nélkül hagyott 4/18-as track mutatja. (Ezt a kolindát a „Napszimbolika a cigány karácsonyi énekekben" című néprajzi kisfilmben egy hivatásos népdalénekessel, cigány nyelven, elénekeltettem.) Az előző CD-knél a nem­minőségi felvételből származó hangtechnikai problémákat az MTA Zenetudományi Intézetében Sztanó Pál hangmérnök korrigálta. A jelenlegi 10 CD háttérzajoktól való megtisztítását, alapzajtól való megszűrését is vele kezdtük el, de közbejött sajnálatos halála miatt a Zenetudományi Inté­zetben folyó munka megszakadt.

A 10 CD publikálásra való előkészítését, amely több mint fél évig tartott, a Magyar Rádió Hangrestaurációs Osztályának hangmérnöke, Fényes Péter végezte el.

Egy-egy felvételnél sokszor 40-50 fő is össze­gyűlik egy házban, s ilyenkor a közöttük zajló beszélgetések nem maradnak abba, sőt az előadá­sokat is állandóan kommentálják.

Előfordul, hogy lemarad a felvétel eleje, mert anélkül kezdik meg az előadást, hogy előzőleg jeleznék. Ezekben az esetekben a kinyomtatott szövegnél szögletes zárójelben közlöm a lemaradt/kimaradt részt.

Az általam magyarra átültetett gyűjtéseket a fiam, Máriusz fordította angolra nyersben. Ezek alapján készítette el Benedek Dezső, a Georgia Egyetem kultúrantropológus tanára a folklórszö­vegek végleges angol változatát. A bevezető for­dítása teljes egészében Benedek Dezső munkája.

*

Gyűjtőmunkámat és annak publikálását az évek során több intézmény és személy támogatása tette eredményesebbé: a Budapest Bank, a dombóvári Cigány Önkormányzat, a Nemzeti Kulturális Alap, a Romédia Alapítvány, a Soros Alapítvány, valamint Bíró András, az Autonómia Alapítvány Alternatív Nobel-díjas vezetője, Daróczi Ágnes cigányságkutató, Erdélyi Zsuzsanna folklórkutató, Máté Mihály cigányságkutató, Nyisztor Ilona csángó énekes, Szőcs Géza erdélyi költő, Voigt Vilmos folklórkutató - hálásan köszönök nekik mindent.

Ezúton mondok köszönetét a Soros Alapítvány­nak, amely támogatásával hosszú évek óta (gyakor­latilag magyarországi megjelenésétől) rendszere­sen segítette folklórgyűjtésemet, és amely e gyűj­tőmunka anyagából válogatott lemezkollekciónak a publikálási költségeihez is jelentősen hozzá­járult.

Köszönetét mondok a Nemzeti Kulturális Örök­ség Minisztériuma Kisebbségi Főosztályának, amely meghatározó részét vállalta a kiadás anyagi terheinek. Köszönetét mondok a publikáláshoz nyújtott anyagi támogatásért az Open Society Institute budapesti képviseletének, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Civil Kapcsolatok Fő­osztályának, a Pro Helvetia Alapítványnak, a Nemzeti Kulturális Alapnak, a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapít­ványnak és a Humanitás Civitatis Alapítványnak.

Külön köszönetemet fejezem ki Elekes Bolond­nak, az NKÖM Kisebbségi Főosztálya vezetőjének, valamint Baráth Istvánnak, a székesfehérvári hanglemezsokszorosító VTCD igazgatójának és Gőz Lászlónak, a Budapest Music Center igaz­gatójának: az ő támogató segítségük nélkül ez a lemezkollekció nem jelenhetett volna meg.

*

Az elmúlt évtizedekben végzett folklórkutatá­saim célja a cigány népi hagyományok megmen­tése és megismertetése volt. Az itt közzétett 215 felvétel meggyőzően bizonyítja e hagyományok eredetiségét, szépségét és műfaji gazdagságát.

Följegyeztem és magnetofonra vettem minden elém kerülő folklóralkotást és folklóradatot, mert tudtam, hogy gyűjtésem anyaga a cigány nép kultúraépítésének egyik alapkövét jelenti majd, s úgy éreztem, szükség van a munkámra. Ezért gyűjtöttem össze, s tanultam meg több cigány dialektust is, hogy a fölzárkózáshoz elenged­hetetlen egységes cigány nyelv megtervezésében és megteremtésében fölkészülten részt vehessek.

Sajnos, a dolgok másképp alakultak, mint ahogy elképzeltem.

A hivatalos intézmények részéről (kevés ki­vételtől eltekintve) elutasítást tapasztaltam a cigány népi kultúra egyenrangúságának hirde­tésével szemben, s a cigányság „kiemelkedett" tag­jainak viselkedésében is találkoztam megdöbben­tő hozzáállásokkal. Az elmúlt tíz évben, az önérdekek kedvezőnek tűnő érvényesítési lehetőségei tudás és koncepció nélküli, primitív, helyezkedő cigány csoportokat csaltak elő, akik a koncért való tolongásban éppen a cigány nép ügyét és érdekeit tiporták el. Ebben én nem kíván­tam részt venni.

A cigányság iránti elkötelezettségemnek azon­ban eleget akartam tenni. Úgy gondoltam, akkor szolgálom leginkább a cigány nép érdekeit, ha a föntebbiekben jelzett méltatlan csatározásoktól elhatárolom magamat, s arra összpontosítom az erőmet, hogy az előítéletes „külvilágnak" fölmu­tassam a cigány népi kultúra nagy értékű kincseit, s hogy a származásukat vállaló, tiszta szándékú fiataloknak irányt mutassak egy fontos feladat: az identitás alapfeltételeit megteremtő etnográfiai kutatás felé.

Nagyon örülnék, s az elmúlt évtizedek sok-sok nehézsége és áldozatos tevékenysége értelmet nyerne, ha munkámmal hozzájárulhatnék a cigány népi kultúra elismertetéséhez, az előítéletek eloszlatásához és a cigányok önbecsülésének megerősödéséhez.

Bari Károly