„Sok minden fölszívódott Petri verseiből”

Életmű négy kötetben, válogatott versek, monográfia, tanulmánykötetek – szinte minden adott Petri Györgyéletművének kutatásához és megismeréséhez. A közelmúltbanVárady Szabolcs, költőtárs és barát válogatott a versek közül egy kötetre valót. 

Várady Szabolcs:Rossz helyzetben voltam, mert túl sok személyes közöm van a versekhez, éppen ezért az eredeti válogatás majdnem a duplája volt annak, ami megjelent. Le kellett faragni a felét az első változatnak, és ez nekem nehezen ment. Remélem, tíz év múlva csinál majd valaki egy újabb válogatást, olyan, aki már kívülről és távolabbról látja Petri költészetét. Nagyon kíváncsi vagyok, ha megérem, hogy miben fog ettől különbözni.

Petrinek úgyszólván minden írása hozzáférhetővé vált. Kis Ferenc birtokában van négy nagy doboznyi kézirat, ezt mi felhasználtuk az életműkiadás összeállításakor. Amiről úgy gondoltuk, hogy a nyilvánosságra tartozhat, azt igyekeztünk ebből összegyűjteni. Van még néhány fontos dolog, ezek egyelőre nem nyilvánosak: Pap Mária készített egy nagyon alapos életútinterjút 1990-ben, ez könyvnyi terjedelmű gépelt anyag, csak rövid részlete jelent meg, a moszkvai utazásról szóló. Korábban Szilágyi Sándor is csinált egy életútinterjút 1985–86 táján, ennek úgy tudom, hogy szintén van gépelt és némileg már rendezett anyaga, de nem tudom, hogy hol. Az utolsó ilyen összefüggő anyag életének utolsó hónapjaiban készült. Kamondi Zoltán kiment Petri lakására egy operatőrrel, és ott egy héten keresztül forgattak. Végigmentek a Petri-életművön, Gyuri verseket mondott el, és utána kommentárokat fűzött hozzá, Kamondi pedig kérdezett. Ez egy legalább húszórányi anyag. Szóval ezek az anyagok még nem publikusak, de egy igazán elszánt kutató nyilván hozzájuk tud férni.

2001-ben, Petri György halála után egy évvelNagy Bálintszervezett egy emlékestet: ez kiállítás is volt egyben, a falakon Petriről készült fotók lógtak, a barátok pedig szövegeket olvastak fel.Forgách András a megnyitó beszédben írja: „már Gyuri életében, halála után meg pláne, több ízben tanúja lehettem, hogy társaságban valaki olvasni kezdi a verseit vagy idézi tőle a kedvenc sorait, és ebbe egyre többen belekapcsolódnak”. Így van ez ma is, nyolc évvel Petri halála után? 

V. SZ.: Bevallom, én ritkán szoktam ilyen csoportos összejövetelekre elvetődni, úgyhogy ezt nem tudom pontosan. De azt látom meg olvasom, hogy azok, akik közelebbi kapcsolatban voltak Petrivel és Petri költészetével, azoknak az írott szövegeibe is gyakran beszüremlenek – olykor önkéntelenül, olykor tudatosan – Petri-idézetek. Most éppen Fodor Géza utolsó, még kiadatlan könyvét olvasom. Nála például azt látom, hogy beépít a szövegbe Petri-idézeteket, például Rousseau-nak egy színházról szóló írását elemzi, és ebben Rousseau „metsző eszű rosszhiszeműségét” említi, név nélkül utalva rá („a költővel szólva”). Nagyon sok minden, legalábbis ebben az értelmiségi közegben, fölszívódott Petri verseiből, nagyon sok minden beépült. Az aztán egy külön kérdés, és ezt vetette fel élesen Károlyi Csaba írása az ÉS-ben, hogy ezen a körön kívül, az újabb nemzedékek felől nézve hogyan látszik Petri költészete.

Maradjunk még a körön belül. Az eldönthető, leválasztható, hogy a személyes kapcsolat vagy a Petri költészete iránti rajongás miatt szüremkedtek be a tőle vett verssorok? 

V. SZ.: Petri mondta ki, fogalmazta verssé azt, amit nagyon sokan gondoltak vagy legalábbis éreztek ebben a körben. Egy értelmiségi közeg – aminek a magja a későbbi demokratikus ellenzék – Petriben találta meg a költőjét, aki el is tudta mondani versben azt, amit ők is szerettek volna, ennél fogva természetszerűleg épült be. Nem a közvetlen személyes kontaktusból, hanem ebből a kapcsolatból eredően. De azért ez biztosan nem korlátozódott erre a körre, ennél jóval szélesebb volt. Én emlékszem, bár években mindig bizonytalan vagyok, a hetvenes vagy a nyolcvanas években Fábri Péter szervezett esteket a Belvárosi Művelődési Házban (1977–1981 között, Hétfői Színpad néven – BA) és Vallai Péter adta elő Petri verseit. Én egyszer vagy kétszer voltam ott, annyian voltak, hogy még az utcán is álltak, és ki kellett hangosítani. Máig is bámulom, ez akkor hogyan volt lehetséges, hogy azok a versek ott egyáltalán elhangozhattak, de rengetegen voltak.

Ártott az életműnek, hogy ez a történeti, történelmi kontextus megváltozott? 

V. SZ.: Az életműnek nem árt. Az utókor az életműről nyilván lehántja azokat a rétegeket, amelyek korhoz és alkalomhoz kötöttek. Petri életműve kicsit talán Adyéhoz hasonlítható jellegében: eléggé egyenetlen, sok minden ezen a rostán kihullik belőle, de ami megmarad, az úgy gondolom, még mindig bőven elég. Azok a versek maradnak meg, amik e nélkül a háttér nélkül megállnak a lábukon és tényleg maradandók. Ezt majd ötven év múlva lehet talán pontosan megítélni, de lehet, hogy már a mai húsz-harminc évesek jobban meg tudják mondani.

A Válogatott versek-kötetből kihagytam a politikai versek egy részét. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a politikai vers nem lehet örökérvényű attól, hogy politikai és egy politikai helyzet inspirálja. Az embernek a szerelmei vagy bármilyen más versre ihlető életélményei ugyanúgy elmúlnak mögüle, mint a politikai helyzet. Kinek jutna eszébe emiatt kidobni Petőfinek vagy Adynak a nagy politikai verseit?! De voltak, főleg az Örökhétfő-kötetben olyan versek, amelyekről ma már úgy érzem, hogy inkább az adott helyzethez kötődnek.

Az életmű negyedik kötetéről írt kritikájábanKárolyi Csaba felvetette – Ön is utalt már erre –, hogy véget ért a Petri-mítosz. Erre aztán érkeztek válaszok, főként olyanoktól, akik védelmükbe vették Petrit. Nyolc évvel a költő halála után nem korai még erről beszélni? Elegendő idő telt el ahhoz, hogy eldöntse egy életmű értékét? Az, hogy kimondatott egy provokatív állítás, a Petri-életmű értelmezését előremozdítja? 

V. SZ.: Minden olyan vita hasznos, amely tisztázhatja a dolgokat. Az semmiképp sem baj, hogy ez így kimondatott, mert ez egy lehetséges álláspont, és ezt nyilván nem egyedül Károlyi Csaba gondolja így.

Többféleképpen lehet érteni, hogy véget ért a Petri-mítosz. Ha ezen azt értjük, hogy Petri csak mítosz volt, és emögött nincs valódi, maradandó költői teljesítmény, akkor nem értek vele egyet. Ha úgy értjük, hogy most már a verseket olvassuk és ne mítoszként kezeljük a dolgot, akkor azt mondom, hogy ez nagyon helyes, nagyon rendjén való. Egy költőnek nem mítoszra van szüksége, hanem olvasókra. Megint csak Ady jut eszembe, akinek sokat ártott az a mítosz és a felfokozott rajongás, ami körülvette, Kosztolányi is elsősorban ez ellen dühödött fel annak idején. Aztán valahogy az életmű kitisztul és elhelyeződik.

Petri az a fajta költő volt, aki mindig írt. Durván kétféle költő van: az egyik – például Füst Milán vagy Pilinszky –, aki nagyon ritkán, keveset ír, hosszú időszakok telnek el az életükből vers nélkül, és van a másik típus – Petőfi, Szabó Lőrinc, Tandori, Petri –, akiknek életformájuk a versírás. Petri le is írta, hogy: „Mikor nem írok verset: nem vagyok.” Úgy érezte, hogy igazán ez az, ami életben tartja. Ennélfogva ezek a megnyilatkozások nagyon vegyes színvonalúak. Nyilvánvaló, hogy idő kell hozzá, hogy leülepedjen a felesleg és fönnmaradjon, ami fontos.

Azt szokták mondani, hogy a halott költők a purgatóriumba kerülnek a haláluk után jó pár évtizedre, és majd eldől utólag, hova jutnak tovább. Az elmúlt korszak költői közül Jékely Zoltán, Kálnoky László, Hajnal Anna, Vas István – ma hol vannak az általános olvasói köztudatban, és az irodalom jelenlegi tőzsdéjén hol jegyzik őket? Szerintem messze nem a rangjukon. Miközben van olvasótáboruk, amelyik ragaszkodik hozzájuk, de aki ma kezd ismerkedni a magyar költészettel, annak nemigen kerül a szeme elé, mert azért általában azt látják, ami frissen megjelenik, amiről a lapok írnak, amiről szó van, és ezekről a költőkről nemigen esik szó. Úgy gondolom, hogy előbb-utóbb visszakerülnek a jogos helyükre, nyilván Petri is.

Egyre reménytelenebbnek tűnik annak a meghatározása, hogy pontosan mi a Petri-mítosz. 

V. SZ.: Ezt én sem tudom. Az mondjuk lehet alapja a mítosznak, bár önmagában egy egyszerű tény, hogy ő volt az egyetlen jelentős magyar költő, aki 1981-ben kivonult a hivatalos irodalmi nyilvánosságból. Nem valamilyen elvi megfontolásból, hanem elfogadva a körülmény kényszerét. Tehát ha az állami könyvkiadó nem hajlandó a kötetét kiadni, illetve olyan sok vers kihagyásához köti mint feltételhez a megjelentetést, hogy az már nem az a kötet volna, amit ő meg akar jelentetni, akkor inkább vállalja azt, hogy lemegy szamizdatba, tehát megszűnik költő lenni a hivatalosság számára. Ez, mondom, egy mítosz alapja lehet. Meddig tartott ez? 1981-től 1989-ig. Nem olyan hosszú ideig, nyolc évig, de akkor nyolc éven keresztül nem csak, hogy nem jelent meg verse, de Petriről sem lehetett nagyon írni azokban az években. Viszont ezen keresztül támadt egy olyan közönsége, akiket, kétségtelen, eleve nem tisztán költészeti szempontok választottak ki. Azok olvasták, akik a szamizdat irodalmat olvasták. Bár ennek a közönségnek a határai nagyon elasztikusak voltak, mert akik megvették, akik eljártak mondjuk a Rajk-butikba szamizdat könyveket venni és vállalták a kockázatot, azok aztán továbbadták ezeket a köteteket másoknak. Kézről kézre jártak, tehát lehet, hogy az illetőnek a fia vagy unokája már nem is tudott róla, hogy van egy Rajk-butik, hanem már csak a verseket nézte. Biztos, hogy Petri nem érezte magát hősnek attól, hogy szamizdat költő lett.

Aztán amikor bekövetkezett a rendszerváltás fordulata, akkor éppen az volt a legfőbb gondja, hogy ne engedje magát belekényszeríteni egy olyan szerepbe, hogy ő az, „akit igazolt a történelem”. Épp ellenkezőleg. Onnantól kezdve a hárítás és a félrevonulás gesztusai jellemzik leginkább az utolsó évtizedét, és ez a versekben is jól nyomon követhető.

Én nem tapasztaltam benne hajlamot a pózolásra. Viszont kétségtelen, hogy egy ilyen habitus, mint a Petrié – mindenki tudja, hogy erősen ivott, és a magatartásán az nyilván nyomot hagyott, hogy éppen milyen tudatállapotban volt (megint csak az Ady-párhuzam kínálkozik) –, az eleve olyan képet ad a távolabbról néző közönségnek, ami könnyen mitizálható vagy romantizálható. Az elátkozott költő, aki ír, iszik és alkalomadtán megverik a rendőrök. Kétségtelen, hogy van egy ilyen környezete ennek a képnek, ami hozzátartozik és ami idővel ugyancsak lefoszlik majd róla.

Azt mondja, azt ismerik, ami friss. De a fiatal költőnemzedék tagjai közül meglehetősen sokan utalnak Petrire, nevezik „mesterüknek”. Ez az életmű egyfajta életben tartása lehet, azt persze nem tudom, hogy ez minek az áthagyományozódása: a mítosznak vagy Petri életművének. 

V. SZ.: Éppen az a jó, hogy ők már nem mint mítosszal találkoznak Petrivel, hanem mint olyan költővel, akitől valamiféle ösztönzést nyernek, és ez nagyon egészséges dolog. Én mint versszerkesztő a Holmihoz érkező fiatal költők verseiben nem egyszer találkozom nyílt vagy rejtett Petri-vonatkozásokkal. Nem gondolom, hogy kikerült volna költészet vérkeringéséből.

Bödő Anita

(Az interjú 2008. december 5-én készült.)