Térey János: Életrajz | Digitális Irodalmi Akadémia

Térey János (Debrecen, 1970. szeptember 14. – Budapest, 2019. június 3.)

A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díjas költő, író, drámaíró, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2019. június 21-én posztumusz tagjává választotta.

Térey János 1970 szeptember 14-én született Debrecenben Tóth János néven. Édesapja, a helyi cíviscsaládból származó János gépészmérnök-közgazdász, édesanyja, Pap Borbála belgyógyász volt. Gyermekkori otthonául egy régi cívisház, a Kétmalom utca 17. egyik lakása szolgált.

A Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiző Térey a középiskola elvégzése után Debrecenből Budapestre költözött, és innentől kezdve a fővárosban élt. 1989 és 1991 között az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, majd a Bölcsészettudományi Karon hallgatott magyar irodalmat és történelmet, diplomát azonban nem szerzett. 1989-ben, tizenkilenc évesen elvesztette édesanyját. Vezetéknevét ugyanebben az évben változtatta hivatalosan is Tóthról Téreyre. Súlyos pszichiátriai gondokkal küzdő édesapja 2004-ben hunyt el. A debreceniség identitásának fontos része maradt, a kétezer-tízes években ismét sűrűn látogatott haza szülővárosába. Teljes munkásságáról elmondhatjuk, hogy szorosan kötődik a helyekhez. Életének meghatározó színterei (Debrecen-Szentlászlófalva, Zugló, Újlipótváros, Svábhegy) és a turistautak, külföldi ösztöndíjak során felkeresett épületek, tájak, városrészek fontos szerepet kapnak írásaiban.

Első verseskötete, a Szétszóratás 1991-ben jelent meg, melyet még ugyanebben az évtizedben négy másik követett. Költészetét már az indulásától kezdve élénk kritikai diskurzus övezte, hamarosan generációja egyik legmeghatározóbb alakjaként tartották számon, melyet a neki ítélt díjak (Alföld-díj, József Attila-díj, Füst Milán-díj) is jeleztek. Pályakezdőként a Kemény Istvánhoz fűződő személyes kapcsolat gyakorolta rá a legnagyobb hatást, míg a nemzedéktársak közül elsősorban a Sárkányfű folyóirat szerzőgárdájához kötődött. Poós Zoltánnal és Peer Krisztiánnal együtt Nyelvterület néven rövid életű rapzenekart alapított. 1997 és 1998 között a Cosmopolitan olvasószerkesztőjeként dolgozott, 1998-től viszont már szabadfoglalkozású íróként tartotta fent magát. 2012 és 2014 között a Légkör meteorológiai folyóirat olvasószerkesztője volt.

Az első pályaszakasz betetőzéseként tekinthetünk az irodalomtörténeti jelentőségű Paulus című verses regényre, mely 2001-es megjelenésekor hatalmas kritikai visszhangot váltott ki. Térey érdeklődése a kétezres években fordult a színház világa, a drámaírás és -fordítás felé: darabjait többek között a Krétakör, a Nemzeti Színház, a Katona József Színház és a Radnóti Színház mutatta be, több műve (A Nibelung-lakópark, Asztalizene, Jeremiás) is elnyerte Az Évad Legjobb Magyar Drámája díjat. Miközben lírikusi alkotótevékenysége folyamatos maradt, a kétezer-tízes években verses epikai alkotásokkal (Protokoll, Átkelés Budapesten, A Legkisebb Jégkorszak) jelentkezett. Első prózai formában írott regénye, a Káli holtak 2018-ban látott napvilágot.

Térey János 2011-ben kötött házasságot Harmath Artemisz irodalomtörténésszel. Két fiuk született, Ágoston és Zsigmond. A költő egy váratlanul fellépő szívritmuszavar miatt hunyt el 2019. június 3-án, két nappal debreceni érettségi találkozója után. Utolsó verseskötete, a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba és a Boldogh-ház, Kétmalom utca: Egy cívis vallomásai című emlékirata már csak halála után jelenhetett meg. 2020-ban Budapest posztumusz díszpolgárává avatták.

Térey János lírája

Térey János költészete már az indulástól, azaz az 1991-es Szétszóratástól kezdve intenzív párbeszédet folytatott az irodalmi-történeti hagyománnyal, amely egyaránt megmutatkozott az archaizmusokat, anakronisztikus hatású kifejezéseket magába olvasztó versnyelv rétegzettségében, az elavultnak tűnő költészeti műfajok (helyzetdal, idill, tájleíró költemény stb.) és formák emlékének előhívásában és a szecessziós költészetet idéző díszletezésben. A versek által kiváltott hatás újszerűsége többek között abból fakadt, ahogy Ady versbeszédének önfelnagyító stratégiáihoz nyúltak vissza. A Térey-költészet nyelvhez fűződő viszonyának egy-egy aspektusára világítanak rá maguk a kötetcímek – A természetes arrogancia (1993), Tulajdonosi szemlélet (1997), Térerő (1998) – is. A jog és a tulajdonlás fogalmaival operáló, a beszélőt birtokosként és bitorlóként egyaránt felléptető hatalmi retorika a saját pozíció minél markánsabb kijelölésében érdekelt – „a méltók egyike vagyok.” (A ragaszkodók élete) –, így a megszólított te és az én viszonyát is folytonosan alá-fölérendeltségi viszonyként inszcenírozza. A kifejezetten retorizált, gyakran kérdések, meg- és felszólítások sorozatából szerveződő költemények a versbeli megnyilatkozás – akár erőszakos – beszédtettként kifejtett hatóerejét demonstrálják. (Hogy az Ady-líra mellett a versek énlétesítő eljárásaira a kortárs rapszövegek nyelvi megoldásai is hatást gyakoroltak, azt a Térerő kötet Bonus track ciklusa igazolja.) A versalany környezetét benépesítő, olykor tulajdonnévvel is rendelkező, hol plasztikusan, hol parodisztikusan ábrázolt alakok (Alice, Hedvig), a gyakori párbeszédes forma, a kulisszák leplezetlen idézetszerűsége dramatikus jelleget kölcsönöznek a kilencvenes években kiadott kötetek világának, melyre a színházi metaforákkal élő önreflexiók is felhívják a figyelmet. „Miután – áruló papnő – kimondtam / győzelmes végszavam, ismét a színre / löktek. Nincs jelenésem, partnerem se.” – olvasható például az 1995-ös A valóságos Varsót lezáró Anesztéziában. Ezek a Térey-szövegek olyan imaginárius színtereket építenek ki, melyek egyszerre bírnak valamiféle történeti indexszel (kávéház, sétány, fürdőhely, a világháborús Varsó) és kapcsolódnak a jelenhez (kortárs budapesti szcénákhoz), amit az avítt kifejezéseket kortárs szlenggel vegyítő nyelvhasználat is tükröz. A különféle történeti-földrajzi referenciák szórtsága, rögzíthetetlensége Kemény István lírájának titokszerűségére, kihagyásos-utalásos szerveződésmódjára mutat vissza. A rejtélyesség, az eldönthetetlenség érzetét fokozzák a gyakori modális váltások, a pátosz és az irónia közötti hullámzás is. A költeményeket átszövik az autobiografikus (főként a debreceni múltra vonatkozó) utalások, egyes figurák (a „demonstrátor”, a „védenc”, Termann hadnagy) a költői szubjektum alakmásaként válnak értelmezhetővé. Ugyanakkor azáltal, hogy az én mindig hangsúlyosan szerepből szólal meg, a versek a költői nyelv szereplétesítő (és nem közvetlen önkifejezést biztosító) működését tanúsítják.

A korábbi köteteket is meghatározó, szöveghatárokon átívelő narratív szerkesztésmód teljesedik ki a Drezda februárban című kötetben, mely a német város 1945-ös lebombázásának traumájával, illetve emlékezetpolitikai dilemmáival vet számot, rombolás (mint létesítés) és újraépítés (mint eltörlés) összefüggésrendszerét paradoxonok sorozataként felmutatva. A különféle romok, építészeti maradványok trópusai egyébként az egész életművet behálózzák (legutolsó alakváltozatuk a lebontott, majd újraépített szülőház képe a Boldogh ház, Kétmalom utcában), és a múlthoz fűződő viszonylehetőségek megjelenítésére szolgálnak, melyek egyaránt bírnak privát és közösségi dimenzióval. A romlás és rombolás tapasztalatára reflektáló versnyelv azonban nem válik roncsolttá, töredezetté: a drezdai Frauenkirche leomlását elbeszélő Miasszonyunk olvasója épp a versmondatok retorikai precizitása és szemantikai síkjukat uraló pusztulásképzetek közötti konfliktust észleli. (Térey költészetére egyébként sem gyakorolt számottevő hatást az a hibapoétika, ami például – a számára egyébként kiemelten fontos – Borbély Szilárd lírájában jelenik meg. Mindvégig a grammatikai-szintaktikai szerkezetek és a tipográfiai jelek szabályszerű használata jellemzi verseit.)

A 2006-os Ultra megjelenésével olyan fordulat következett be Térey lírájában, melyre a kritika klasszicizálódásként utalt: ez a hatalmi beszédmód és az én-beszédként inszcenírozódó lírai megszólalás visszaszorulásában volt a legnyilvánvalóbban tetten érhető. A nyelvi-stiláris szempontból egyneműbbé váló szövegekben még inkább előtérbe kerül a költészet tereket leíró – és egyúttal újraalkotó – funkciója: az elsősorban saját múltjuk felől értelmezett helyek atmoszféráját elégikus hangoltságként közvetítik. Az Ultra poétikájához szorosan kapcsolódott a versek hangnemének lágyulását, visszafogottságát címével is jelző 2013-as Moll. Ugyanakkor a kétezer-tízes évek lírája gyakran játékba hoz közéleti utalásokat (a politikai költészetről folyó diskurzus egyik legtöbb idézett darabja a Kemény István Búcsúlevélére reagáló Magyar közöny című Térey-vers lett). A posztumusz Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba úgy mozdul el a Moll és az Ultra költészetétől, hogy többek között éppen a korai kötetek poétikai eszköztárát hasznosítja újra. A kötet legemlékezetesebb darabjai azok az élőbeszédszerű, (ön)megszólító szerkezetű költemények, melyek dinamikája egy-egy erős, önmagát pontenciális szállóigeként prezentáló kijelentést készít elő: „Úgyis az vagy, amire az elalvás előtti utolsó / Negyedórában gondolsz.”

A költő munkamódszerének fontos eleme volt a már megjelent szövegek átdolgozása és újrakontextualizálása. Élete során két gyűjteményes (de új szövegeket is tartalmazó) kötetet adott ki, a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai tériget (2003) és az Őszi hadjáratot (2016), melyek az addigi teljes versanyag szelektálása, új ciklusokba rendezése, bizonyos szöveghelyek átdolgozása révén hozták létre a korábbi pályaszakaszokok erős értelmezését.

Térey műfordítói munkássága is jelentékeny volt, Verlaine teljes Szaturnuszi költemények kötetét először ő ültette át magyar nyelvre.

Térey János epikája

A Térey-epika első darabjait az 1997-es Termann hagyományai című, önéletrajzi utalásokkal átszőtt elbeszéléskötet tartalmazta, melynek átdolgozott változatát a szerző később Termann hagyatéka címen jelentette meg. A költészetében megmutatkozó kísérletező-kockázatvállaló attitűd csúcsosodott ki a 2001-es Paulusban, melynek elsődleges váratlansága abból fakadt, hogy a verses epika 19. századi (a huszadik században búvópatakként létező) műfaji hagyományába lehelt új életet. A Paulus unikális teljesítménye abban rejlik, hogy a késő romantikus verses regényt az irodalmi posztmodernség felől olvasta és alkotta újra: annak szövegalakító eljárásait (önreflexív-ironikus narráció, nyelvi heterogeneitás, töredezettség, nyitott befejezés) integrálta a posztmodern poétika kódjai (magas és popkulturális regiszterek keveredése, metafiktív történelemábrázolás, idézettség-effektus) szerint szerveződő alkotásba. A verses regény a Puskin-műre mint közvetlen előzményre nemcsak az Anyegin-strófák használata, hanem szövegszerű allúziók sorozata révén utal vissza, ugyanakkor a két, párhuzamosan futó történetszál révén – az egyik a Pál nevű informatikus/hacker sorsát követi nyomon, a másik a sztálingrádi csata német tábornokáét – jócskán kitágítja a fikció terét, a bibliai Pál apostol történetét (és áttételesen Mészöly Saulusát) is felidézve. A nyelvi-poétikai-stilisztikai gazdagság, a legkülönfélébb diskurzusok (építészet, informatika, hadtudomány) összeszövődéséből adódó értelemlehetőségek rögzítetlensége, és az epikai imagináció „nagyszabása” az életmű kiemelkedő jelentőségű darabjává avatja a Paulust.

Térey ezt követő epikai művei (Protokoll, Átkelés Budapesten, A Legkisebb Jégkorszak) is verses formájúak, azonban visszaszorul bennük az általa alkotott világtól jól elkülönülő, saját nyelvi tevékenységét folyamatosan kommentáló narrátor szólama, és a verses regény helyett inkább az elbeszélőprózára jellemző narratív megoldásokkal élnek (külső-, belső nézőpont váltogatása, dialógusok, szabad függőbeszéd). Az egymáshoz lazábban-szorosabban kötődő alkotások (az Asztalizene című dráma is bevonódik közéjük) olyan projektté állnak össze, mely a Balzac Emberi színjátékához hasonlóan, valóságanalóg módon épít ki egy, a mai magyar (azaz budapesti) felső-középosztály közegére hajazó fiktív világot. Mint azt az Átkelés Budapesten és A Legkisebb Jégkorszak belső borítóján látható térképek is jelzik, Térey írásművészete a valószerűség hatását többek között a szereplők és a cselekmény pontos (a szövegen kívüli valóságban is lekövethető) térbeli elhelyezésével éri el, a helyleírások funkciója ennél azonban jóval összetettebb. A Térey-epika színterei nemcsak szociológiai szempontból jelentésesek, hanem sajátos atmoszférával rendelkeznek, a múlt érzéki, kézzelfogható nyomait hordozzák: így vetülhet rá újra meg újra a kísértetjárta ház motívuma a svábhegyi villákra, melyekben a vészkorszak borzalmainak elfojtott emléke lappang. A művek egyébként is rendszerint valamilyen válsághelyzetre fókuszálnak, legyen az magánéleti vagy – a privát problémákkal szorosan összefüggve – közéleti. Ahogy a válságdisurzus használatba vétele is mutatja, a Térey-epika folytonosan reflektál saját jelenére, átszövik azok a szellemes, aforizmaszerűen megfogalmazott – hol egy-egy szereplő, hol a narrátor távlatához kötött – megfigyelések, melyek valamilyen aktuális közéleti jelenséget, tendenciát, divatot vesznek górcső alá. A parodisztikus-szatirikus ábrázolásmód eszközei azok a mellékalakok is, akik gyakran – és reflektált módon – egy jellegzetes szerepet, embertípust testesítenek meg (például rosszmájú kritikust vagy giccsrajongó kultúroligarchát). A Térey-projekt darabjainak szemléletmódja egységesnek tűnik abban a tekintetben is, hogy – miközben modalitásuk többnyire rezignált-ironikus, olykor maróan gúnyos – egyik sem viszonylagosítja teljesen az intimitás, a hit, a művészet vagy a természeti fenséges tapasztalatának személyiségformáló, sorsfordító erejét.

A szerző első prózaformában írott regénye a 2018-as Káli holtak. A művészregény és a nevelődési regény műfajait előhívó könyv én-elbeszélője Csáky Alex színész, akinek két, egymástól látszólag radikálisan eltérő médium – az újgenerációs tévésorozat és a kőszínház – közegében kellene helyt állnia. A már ismerős szereplők visszatérésén túl a kortárs művészeti szcénáról és szórakoztatóiparról adott ironikus látlelet, valamint a művészként folytonos kompromisszumokra kényszerülő Alex identitásválságának megjelenítése is Térey-projekt korábbi darabjaihoz kapcsolja a művet.

A korábbi művekhez képest kötetlenebb, asszociatív szerveződésű a posztumusz megjelent Boldogh-ház, Kétmalom utca: Egy cívis vallomásai szövege. A számos elbeszélőprózai műfajból táplálkozó (memoár, családregény, vallomásirodalom) könyv az író debrecen-szentlászlófalvai saroktelken eltöltött gyerek- és kamaszkorára, szocializációjának legkorábbi színtereire fókuszál. Az elbeszélés mindemellett a kötet írása közben végzett levéltári kutatások eredményeiről tudósít, melyekből nem áll össze koherens családtörténet, az önéletrajzi elbeszélő leginkább a közé és ősei közé beékelődő kulturális és időbeli elválasztottsággal szembesül. Az alcímben kiemelt cívis identitás így nem valamiféle természetes, vele született adottságként jelenik meg a műben, hanem a folytonos értelmezői munka eredményeként.

Térey János drámái

Ahogy teljes írásművészetét, Térey János drámaírói munkásságát is a műfaji-műnemi határok folytonos átlépése és újrarendezése határozta meg. Mivel a Térey-drámák intertextuális allúziórendszerének rétegzettsége, nyelvezetük stiláris gazdagsága, metaforikus jelentéspotenciálja az olvasásban tárul fel igazán, erősen kapcsolódnak a könyvdráma hagyományához. A belőlük készült előadások ugyanakkor a szövegek színpadképességét igazolták, és a kortárs magyar színházi szcéna meghatározó alkotójává avatták szerzőjüket, aki többek között Brecht, Schiller, Szophoklész és Euripidész drámáinak újrafordítását is elvégezte.

A 2004-es, először könyv formájában kiadott Nibelung-lakópark (Fantázia Richard Wagner nyomán) négyrészes drámai költemény, mely az ógermán legendakör által ihletett Wagner-operák (elsősorban Az istenek alkonya) szereplőit a kétezres évek nemzetközi pénzvilágának metafizikailag kiüresedett közegébe helyezte át. A mű negyedik részét 2004-ben Mundruczó Kornél rendezésében mutatta be a Krétakör Színház: a színháztörténeti szempontból is kiemelkedő előadást a néző-résztvevők a budai Sziklakórház romos termei között mozogva, testközelből követhették végig.

2006-ban készült el a Papp Andrással közösen írt Kazamaták, mely az 1956-os forradalom leginkább ellentmondásos megítélésű eseményét, a Köztársaság téri pártház ostromát eleveníti fel, az ostromlók és az ostromlottak nézőpontja között oszcillálva. A darab úgy mítosztalanítja az ’56-os eseményeket, hogy a mítosz- és legendaképződés közösségi mozgatórugóira, diskurzív mechanizmusaira világít rá.

2007-ben jelent meg az Asztalizene, melynek Radnóti színházbeli előadásával Térey a legnagyobb közönségsikerét aratta. A polgári színmű eszközrendszeréhez visszanyúló darab értelmiségi középosztályhoz tartozó szereplői a White Box nevű elegáns budai étteremben üldögélve vetnek számot veszteségeikkel, élethazugságaikkal: válsághangulatukat a közéleti utalások a kétezres évek Magyarországának egészére kiterjesztik.

A 2008-as Jeremiás avagy az Isten hidegét a könyvváltozat fülszövege Térey „magyar trilógiájának” harmadik részeként prezentálja, mely a Kazamaták múltja és az Asztalizene jelene után a jövőben, egy futurisztikus Debrecen díszletei között játszódik. Az alcím misztériumjátékként nevezi meg a darabot, melynek szerkezete Az ember tragédiáját idézi, a főszereplő, Nagy Jeremiás országgyűlési képviselő szerepdilemmája mögött pedig felsejlenek a protestáns tradíció számára olyannyira fontos ószövetségi prófétasorsok mintázatai. A számtalan bibliai allúzióval átszőtt, de azoknak gyakran ironikus-groteszk hangoltságot kölcsönző dráma azt a kérdést teszi fel, hogy mi is a hagyomány, és hogy megtartó vagy inkább visszahúzó erőként munkál-e a közösség és annak egyes tagjai életében.

Fontosabb díjak, elismerések:

1995 – Déry Tibor-díj

1996 – A Magyar Rádió Petőfi-díja

2000, 2019 (posztumusz) – Alföld-díj (az Alföld folyóirat nívódíja)

2001 – József Attila-díj

2001 – Palládium díj

2002 – Tiszatáj-díj

2002 – Füst Milán-díj

2003 – Az évad legjobb magyar drámája (A Nibelung-lakópark)

2004 – Az NKÖM „Édes anyanyelvünk” pályázatán, vers kategóriában első díj

2004 – A Szépírók Társaságának díja

2004 – Szép Ernő-jutalom

2005 – Az Év Könyve dráma kategóriában (A Nibelung-lakópark)

2005 – Színikritikusok díja (A Nibelung-lakópark)

2006 – Színikritikusok díja (Kazamaták)

2006 – A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje

2006 – Látó-díj

2006 – Solitude-ösztöndíj

2008 – AEGON művészeti díj (Asztalizene)

2008 – Szép Ernő-jutalom

2008 – Az évad legjobb magyar drámája (Asztalizene)

2009 – Az évad legjobb magyar drámája (Jeremiás avagy Isten hidege)

2009 – Szépirodalmi Figyelő-díj

2010 – Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj

2010 – Székely Bicskarend

2011 – Színikritikusok Díja. A legjobb új magyar dráma (Jeremiás avagy Isten hidege)

2012 – Szabó Magda és Szobotka Tibor emlékére-díj

2018 – Salvatore Quasimodo Költőverseny – különdíj

2020 – Budapest díszpolgára (posztumusz)

Az életrajzot Balajthy Ágnes írta.