Mózes Attila: Életrajz

Mózes Attila (Marosvásárhely, 1952. április 8. – 2017. január 31.)

Márai Sándor-díjas író, irodalomkritikus, szerkesztő. A Digitális Irodalmi Akadémia 2019-ben posztumusz tagjává választotta.

*

Mózes Attila 1952. április 8-án született Marosvásárhelyen. Gyermekéveit egyszerre határozták meg a polgári neveltetés szabályai és a külvárosi csavargások szabályszegései. Zenét tanult és vívott, de a belváros szélén élő tisztviselőcsaládja köréből kijárása nyílt a munkáskolóniák, a peremvárosi területek, különösen az Oncsa-telep felé is. Első írásai ugyanúgy a város és a megye lapjának, a Vörös Zászlónak az irodalmi mellékletében jelentek meg, mint testvérének, a fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt Zoltánnak. 

Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, majd a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia-orosz szakon tanult. 1976-os diplomaszerzése után egy elrománosodott faluban, Székelyhidason tanított. Feleségével, Finta Edit (1945–) képzőművésszel évekig éltek a Székelykő alatt fekvő településen. 1979-ben került a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk szerkesztőségébe. A lap 1990-es névváltása után is maradt a Helikonnál, egészen 2017. január 31-én bekövetkezett haláláig. A kilencvenes évek elején a házaspár elvált, Finta Edit közös gyermekükkel, Balázzsal áttelepült Magyarországra.

Mózes Attila 1968-tól publikált. Korán bekapcsolódott az irodalmi életbe, az írói csoportosulásokba, a közösségi létbe. Egyetemi éveiben a pályakezdés előtt álló szerzőket összefogó Gaál Gábor Kör alelnöke volt Kolozsvárott, Markó Béla (1951–) elnökségének idején. A prózaírás mellett fiatalon nevet szerzett kritikusként is. Már első kötete megjelentése előtt tagja volt az év legjobb erdélyi magyar könyvének kijáró Pezsgő-díj zsűrijének. Pályája során esszéket, az irodalmi mellett zenei tárgyú kritikákat is írt, de az Utunk minden más rovatához illeszkedő cikkeket is jegyzett az évek során. 

Első önálló kötete 1978-ban jelent meg Átmenetek. Szövegek különböző hangulatokra címmel a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában. Mózest a „harmadik Forrás-nemzedék” legjelentékenyebb prózaírójaként tartjuk számon. E nemzedék, melynek jelentkezése a Varázslataink című költészeti antológiától (1974), illetve Szőcs Géza első verseskötetétől számítható, egy urbanizálódó irodalom képét villantotta fel az erdélyi regionális kánonban, nem mellesleg esszéírói (Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, valamint a Szövegek és körülmények című antológia [1974] további szerzői és az ott nem szereplő – mert náluk fiatalabb – Egyed Péter) révén a kortárs bölcseleti és teoretikai kérdések iránti fogékonysága sem kerülhető meg. Ez a nemzedék azonban a diktatúra egyre erőteljesebb nemzetiségellenes politikája, elnyomása alatt nem teljesedhetett ki: szerzői egy része (mint Sütő István vagy Palotás Dezső) fiatalon meghaltak, mások elhagyták Romániát, esetleg az anyanyelvű kultúra egészével is meggyengült a kapcsolatuk, és felhagytak az írással. Mózes Attila baráti kapcsolatai – talán ezért is – elsősorban a nálánál idősebbek, a Forrás második generációjába tartozó írókhoz és költőkhöz (pl. Vásárhelyi Gézához, Király Lászlóhoz vagy Bogdán Lászlóhoz) fűződtek.

Pályája elején nagy munkabírású, rendkívül termékeny szerzőnek bizonyult. 1985-ig további öt kötete jelent meg – amire élete hátralévő harminckét évében, a válogatásokat és újrakiadásokat nem számolva, négy próza- és egy kritikakötet következett.

Első nagyobb epikai kísérlete, az 1980-ban megjelent Egyidejűségek. Rendhagyó falumonográfia évszakokban című kisregény, s a szorosan utána publikált Fény, árnyék átdereng című novelláskötet első pályaszakasza törekvéseit tükrözik. E kötetek lapjain a konkrét cselekmények körvonalai gyakran elmosódnak a realista elbeszélést oldó lírai betétekben, melyek révén a szövegek hangulatisága, atmoszférikus töltöttsége felerősödik, ami egyfajta lebegősséget teremt a helyenként sűrű szövésű kompozíciókban. Témái bár inkább sötétek (talajvesztés, céltalanság, vagy mint az Egyidejűségekben: az elöregedés, a kirekesztettség, az idegenség, vagy az értékrendek közötti megrekedés), prózanyelve a ritmusváltásoknak köszönhetően mégis helyenként könnyed, máshol pedig poétikusan emelkedett, ezzel is árnyalva az alapvetően komor tónust. Az események maguk sokszor eredet nélküliek és céltalanok, inkább az alakteremtésre fordít nagyobb figyelmet az elbeszélő.

Az ok- és célnélküliség révén Mózes írásmódja sok szálon kapcsolódik az abszurd prózához, mely a regionális kánon törekvéseit a hatvanas-hetvenes évek fordulóján erősen áthatotta, sőt valósággal át is alakította, egy sor, a transzilvánizmus értékalakzataival diskurzusba állítható, azokra keserűen rácáfoló tapasztalat jegyében. Nem mellesleg e prózahullám elmosta a klasszikusan értett szépirodalom határait, termékenyen vonva be narratív eszköztárába a zsánerek alakzatait is, ami helyenként Mózesre is jellemző, különösen a következő pályaszakaszában.

Az 1982-ben megjelent Üvegcsendélet és az 1984-es Füstkorom. Történetek ellenfényben című elbeszéléskötetekben született meg a jellegzetes, védjegyszerű mózesi hang. E pályaszakaszának zárása az A Gonosz színeváltozásai. Három kamaradarab címmel 1985-ben megjelent három, metaforikusan összetartozó kisregényt (A krampusz halála, A Gonosz színeváltozása, Megváltás) tartalmazó kompozíciója. E kötetekben a szikár mondanivaló eszköztelen, sokszor a minimalizmus felé mutató elbeszélésmóddal párosul. Rövid, díszítetlen mondataikban a belső beszéd, a gondolati-tudati tartalom visszaszorul a cselekedetekkel való jellemzés rovására. Leginkább erőszakos eseményeket és/vagy erőszakos alakokat állít középpontba Mózes, a nyers stílus magát a pusztítás folyamatát mutatja meg – akár az emberen belül, akár azon kívül. Jellegzetes helyszínei a külvárosok, vagy a városokat övező elhagyatott, pusztuló vagy lepusztult helyek. Alakjai kisstílű gonosztevők, vagy egyszerűen rossz helyre keveredett, peremlétbe kényszerült külvárosi figurák. Jellemző az otthontalanság élménye: a központi szereplők egy életforma keretei közül kiszorulnak, de mivel magukban még annak normáit őrzik, új élethelyzetükben idegenek maradnak, nem tudnak beilleszkedni, vagy azonnal kihasználják őket. Ez már az Egyidejűségekben is így volt, ám annak főszereplője, a falusi tanár még próbálja megérteni a sorsát, az okokat – a második pályaszakasz írásaiban már kísérlet sincs a magyarázat keresésére. A komor elbeszélő tónust sötét irónia hatja át. 

Bár következő nagyobb lélegzetű munkája, az akkor még a Meder címet viselő regény az Utunkban hamarosan  megjelent folytatásokban, s elbeszéléseit is rendre publikálta saját lapja mellett az Igaz Szóban és a Korunkban, kötetet csak 1990-ben tudott újra megjelentetni. A diktatúra legszigorúbb időszakában nemhogy könyveinek, hanem még rövidebb írásainak is alig volt lehetőségük magyarországi szerkesztőségekbe eljutniuk. Végül papírhiányra és más okokra hivatkozva Románián belül is lecsökkentek a közlés lehetőségei, persze nemcsak az ő, de minden más nemzetiségi szerző számára is.

1990-ben és ’91-ben aztán mindjárt három könyve is megjelent: elsőnek a Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek című kötetben kisprózái, harmadiknak A vénasszonyok nyara címmel fanyar hangvételű kisregénye, a kettő között pedig e harmadik pályaszakasz legjelentősebb teljesítménye, az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket végső címet kapott regény. Korábbi két pályaszakaszának tapasztalatait mintegy összegzik ekkor kötetbe került írásai: egyrészt a sötét, erőszakos tematika mellé visszatér a költőiség, másrészt itt már leginkább az erőszak és a pusztítás következményeit, az utána maradó „elpusztult” embert (és világot) helyezi középpontba a szöveg. Ekként kiemelkedő a Meder lehangolt zongorán komponáló zeneszerzőjével, Szilveszterrel, aki a saját magában rejtőző vadállatokkal, s meghasadó, vagy már meghasadt elméjének olykor taszító, olykor csábító alakjaival küzd. Bár az abszurd ezekben a munkákban is érezhető, az irónia visszaszorul.

A romániai forradalom után, amikor az irodalmi intézmények terei immár zavartalanul összenyíltak, Mózes Attila elhallgatott. Előbb szépíróként, utóbb kritikusként is. Eztán leginkább csak alkalmi felkérésekre írt szövegeket, azt is leginkább Erdélyben. Közben az Utunk, majd a Helikon prózarovatának szerkesztőjeként, nem mellesleg az 1986-ban megjelent Ajtók című fiatal prózaírókat bemutató antológia összeállítójaként az újabb nemzedékek útra bocsátásában is fontos szerepet játszott – de a búcsúzók pályaösszegzésében is: ő rendezte sajtó alá Vásárhelyi Géza hátrahagyott verseit (Ne félj, az álom úgyis szertehordoz, 1993), akivel székelyhidasi éveiben került igazán közeli kapcsolatba, ahol a költő körzeti orvosként praktizált. Mózes tehát az irodalmi közéletben még aktív maradt, az 1990 után indult fiatal nemzedékek nagy tisztelettel tekintettek rá Erdélyben. Szerteágazó (bár folyamatosan szűkölő) tevékenységei mellett a magyarországi könyvkiadás azonban nem fedezte fel. Ugyan az Árvízkor… hivatalosan társkiadásban jelent meg a Szépirodalmi és a Kriterion közös gondozásában, tényleges magyarországi könyvpiaci jelenléte csak egy válogatott novelláskötetre korlátozódott – a kis kiadónál megjelent kiadvány javarészt észrevétlen maradt.

Két fontos munkát kell még feltétlen megemlíteni az 1990 utáni évtizedekből, bár egyik sem teljesen friss írásokat tartalmazott. 2004-ben a Mentor Kiadó nagy merítést adott közre irodalomkritikáiból és esszéiből Céda korok történelme címen, majd Zsibvásár. Szövegek egyetlen hangulatra címmel jelent meg legutolsó, korábban kötetbe nem gyűjtött írásokat tartalmazó kötete 2010-ben, Kolozsvárott. Ebben 1990 utáni újabb kisprózai kísérletei mellett életútinterjúja, esszéi, alkalmi írásai is helyet kaptak – alcíme jól láthatóan párbeszédbe állítja első, 1978-as kötetével, bár éppen a műfaji sokféleség cáfolja meg ezen írások egyszólamúságának vélelmét. A Céda korok történelme a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar irodalomtörténései, a regionális kánon iránt érdeklődők számára – például Egyed Péter Irodalmi rosta című, ugyancsak válogatott kritikákat és esszéket közlő kötete mellett – megkerülhetetlen kötet, a kánon egyik legjelentősebb kortárs kritikusának valóságos magán-irodalomtörténete.

Mózes többféle írásformával kísérletezett. A prózafordulat kortársaként, de a magyarországi pályatársaktól kényszerűen elszeparálva új kezdeményezések elindítója volt maga is, hangja egyedi az erdélyi regionális kánon prózájában urbanitásában, illúziók nélküli erőszak-tematikáiban, az általános humánum iránti bizalomvesztésében. Általában cselekményközpontúak az írásai, de a cselekedetek hiábavalóságának belátásával sokszor meg is kérdőjelezi a cselekményelvűséget. Két legjelentősebb nagyobb epikai művében, az Egyidejűségek, illetve az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című kisregényekben az egyén identitásának legsúlyosabb problémáit állítja középpontba – a talajvesztéstől a végső széthullásig.

Mózes Attila gyorsan élt, önpusztítóan, önsorsrontóan – hirtelen, rövid kórházi kezelés után hunyt el Kolozsváron. Földi maradványait szülővárosában, Marosvásárhelyen helyezték örök nyugalomra.

Az életrajzot Antal Balázs írta.