Marsall László: Életrajz

Marsall László (Szeged, 1933. november 3. – Budapest, 2013. június 25.)

Kossuth- és József Attila-díjas költő. 2005-től haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

*

Szegeden született, 1933. november 3-án. Apja Marsall Ferenc (1894–1970) a jog- és államtudományok doktora, főszolgabíró Orosházán, Békésen, majd vállalati tisztviselő Budapesten. Anyja Hoznek Katalin (1901–1976), felvidéki evangélikus esperes lánya, tanítóképzőt végzett; a mindenkori Marsall-háztartás háziasszonya.

László szüleinek egyetlen gyermeke. 1934 májusától a család Békésen él, ide helyezték át édesapját Orosházáról. Korai élményei a főbírói kúria zegzugos kertjéhez, az ott kapirgáló tyúkokhoz és kakasokhoz, a közeli Körös-parthoz fűződnek. Kisiskolásként írja első verseit, melyek a magányos gyerek környezetét már sajátos módon tükrözik.

Mikor szüleit lekötötték a főbírói háznál gyakorta rendezett nagy vendégségek, gyereklányok vigyáztak rá, akik a tájék régi rémmeséivel altatgatták. Barátai voltak: Hégely bácsi, gyepmester és orvhalász, akivel a Körös-parton horgászott; Bagdi bácsi, a kocsis, a Dermény úrnak nevezett vércsederes csődör gondozója az istállóban.

Mindent elolvasott, amit otthon talált, lexikontól a ponyvaregényig. Kedvet kapott arra, hogy maga is ponyvaregényt írjon. „Cowboy- és detektív”-történeteit tíz irkában rögzítette. Országokat talált ki, nevet adott nekik, térképet rajzolt róluk. Kialakított egy saját nyelvet is, ennek szavait komoly szótárba foglalta. Játékai szinte létformává lettek. Hallotta a háborús híreket a rádióban, országai védelmére tizenkét motoros Kupla bombázórepülőket tervezett, gondosan lerajzolva.

1944 tavaszán, a német megszállás után, jelentős átszervezés kezdődött az ország közigazgatásában. Marsall Ferencet ’44 júliusában visszahelyezték Orosházára. Mikor a szovjet csapatok rohamosan közeledtek, Marsallék egy budapesti rokonnál kerestek menedéket. Az ostromot egy Margit körúti bérház pincéjében élték át. László látta, amint a ház kapujában cigarettázó őrt találat éri és az holtan esik össze. Emlékezetében megőrizte a környező utcákon heverő, megfagyott tetemeknek, az utcai harcok temetetlen áldozatainak látványát.

A háború befejeztével a család visszatért Orosházára. A kialakuló új hatalom szigorú igazoló eljárást indított az előző rendszerben vezető állást betöltő személyek ellen, háborús bűnösöket keresve köztük. Édesapját is letartóztatták és népbíróság elé állították. A tárgyaláson békési zsidó polgárok, akiknek a nyilas hatalomátvétel után hamis okmányokat, menleveleket adott és ezzel életüket megmentette, mellette tanúskodtak. Egy évi közmunkára ítélték, ami akkoriban enyhe büntetésnek számított. A büntetés letöltése után a család, a vidéki otthont felszámolva, végleg Budapestre költözött, László anyai nagynénjének, Hoznek Olgának budai lakásába.

László 1946-tól a Werbőczy (a későbbi Petőfi) gimnáziumban folytatta tanulmányait. Álmodozó gyerek volt, 16 éves koráig gyenge-közepes tanuló. Ekkor „megjött az esze”, érdeklődése egyre nyíltabbá vált. Egy osztálytársa közvetítésével megismerkedett Felvinczi Takács Zoltánnal, aki ezidőben a Kelet-Ázsiai Múzeum igazgatója volt. Gyakori vendég lett Felvinczi közeli lakásában, mely tele volt érdekes tárggyal, keleti relikviával. A házigazda a brahmanizmussal és a buddhizmussal is foglalkozott, védikus verseket fordított. Jónéhányat felolvasott Lászlónak azzal a megjegyzéssel, hogy ezek a versek „így is, úgy is értelmezhetők”, csak értő magyarázat után derül ki, hogy tulajdonképp mit jelentenek. Később László felfedezte, hogy „Mallarmé írt ilyen szonetteket”.

Jelesen érettségizett 1952-ben. A gimnáziumban kezdett sportolni: atletizált, majd tornatanára tanácsára röplabdázott. Rövid ideig az országos válogatott keretnek is tagja volt. A röplabdázást másodosztályú csapatban még 10 éven át folytatta.

Filozófiai érdeklődése az ELTE BTK felé vonzotta, de a Rákosi-korszakban az egyetemeken a felvételi keret legnagyobb részét munkás–paraszt származású hallgatóknak tartották fenn. Az „egyéb” minősítésű hallgató, mint osztályidegen, legfeljebb a politikától távol eső matematika–fizika szakra kerülhetett be.

Rengeteget olvasott. Gyerekkora óta írt, most kezdett rendszeresen verseket írni. Ezeknek a korai, főként szerelmes verseknek a kéziratát későbbi első felesége, Barth Márta őrizte meg.

Barth Márta (1934–2018) 1953-ban, kapcsolatuk kezdetének idején, a Zeneiskolai Tanárképző Intézet zongora szakos hallgatója lett. 1956 tavaszán megmutatta László verseit egyik tanárának, Spitz Verának. Spitz Vera férjéhez, Ligeti György zeneszerzőhöz fordult. Ligeti elolvasta a verseket és azt javasolta, hogy az ifjú költő lépjen kapcsolatba Weöres Sándorral. László különös levelet írt a nála 20 évvel idősebb Weöresnek. Családját és az iskolát is elhagyó, kalandos életű vagányként mutatkozott be, aki épphogy megúszta a teljes elzüllést azzal, hogy szerencséjére felvették az egyetemre. Mint később kiderült, azért tódított, mert úgy gondolta: senki sem hiszi, hogy egy jó családból való jeles tanuló költő lehet.

Weörest a furcsa történet valóban meglepte, verseket kért. A versek elolvasása után Lászlót személyes találkozóra hívta. 1956 júniusában kelt levele László verseinek első értékelését és bírálatát tartalmazza:

„…Tud látni és láttatni (…) de nemcsak részleteket, egészet is jól érzékeltet (...) Verseiben félelmetes kritika, sőt vád van; talán nem is tud róla, mennyire moralista, tán akaratlanul. Juvenalis rokona, a várost ostorozóé, s még inkább rokon Martialisszal, aki maga is együtt vonaglik az egész nyüzsgéssel…” Így vette kezdetét barátságuk. Egy későbbi levelében Weöres „megfelelő magyar nyelvű szakkönyv hiányában” elküldte neki a metrika sűrített vázlatát. Ezt féltett kincsként őrizte egész életében. Kapcsolatuk Weöres élete végéig megmaradt. Őt tartotta első számú mesterének.

Érezve, hogy a tanári pályára alkalmatlan, az utolsó egyetemi évben már fel sem vette a pedagógiai tárgyakat, kizárólag az őt érdeklő professzorok előadásait hallgatta. Tanulmányait 1956-ban abbahagyta, mert akkor már a költészet érdekelte.

A forradalomban tevékenyen nem vett részt, de annak szellemiségét magáénak érezte és egész életében képviselte.

Barth Mártával 1956 decemberében kötött házasságot. Állása nem volt. Megélhetésüket részben Márta tanári fizetéséből, részben abból a csekély összegből fedezték, amit László avval keresett, hogy a környék lift nélküli házaiban felhordta a tüzelőt az emeletre, vagy vagont rakott ki a józsefvárosi teherpályaudvaron. Dolgozott az akkori metróépítés műszakilag rendkívül veszélyes körülményei közt is.

Filozófiai érdeklődése közelben lakó ismerőse, később atyai barátja, Boér Jenő természetfilozófiájához vezette. „Az ember vallása” c. könyvecskét, melyben Boér összefoglalja tanait, élete végéig őrizte. Mint mondta, a könyvben foglaltak képezték világnézetének alapjait.

Megismerkedett Hamvas Béla néhány művével is.

A gyerekkorban kezdett rajzolást sokáig folytatta, akvarellfestéssel kiegészítve. Apja régebben csellózgatott; még a békési főbírói házban rendezett vendégségekre gyakran meghívott cigánybanda egyik tagjától vásárolt hangszert. László a csellózást is kipróbálta: 6 évig tanult a Zeneakadémia egyik ismert művésztanáránál. Gyakran járt az Operába, koncertekre, házi lemezhangversenyekre. Szívesen hallgatta Bartók és Sibelius műveit. A 20. századi kortárs zene különösen érdekelte.

Költészete az 1957–60 közti időben, részben Weöres, részben a modern francia költők magyar fordításban megjelent verseinek hatására, drámai gyorsasággal teljesen megváltozott. Ekkortájt a Jelenkor folyóiratban közölték néhány versét és a Tellér Gyulával közösen írt tanulmányt: Formai vizsgálódások a modern költészet területén. Kéziratait egy kockás füzetben őrizte. Ennek tartalma posztumusz kötetben került a nyilvánosság elé.

Házassága 1960-ban felbomlott; a közös emlékek hozzájárultak a jó emberi kapcsolat megőrzéséhez.1963-ban újra nősült. Második felesége Borlói Katalin (1939–1988) lett, régi gyermekkori ismerőse. Katalin, aki a Zeneakadémián végzett mint középiskolai énektanár és karvezető, a Kodály-módszer kiváló közvetítőjeként működött. Két fiuk született: Balázs (1965–1983) és az ifjú László (1967–).

A költő ekkor a Magyar Rádió irodalmi osztályának munkatársa, műsor-lehallgató és dramaturg. Tagja a Belvárosi Kávéház emlékezetes írótársaságának. Ott köt barátságot Orbán Ottóval, Tornai Józseffel, Fodor Andrással, Hernádi Gyulával és más hasonló gondolkodású írókkal. Csoóri Sándor is a társaság tagja, vele László már korábban megismerkedett. A rádiós kollégák közt legközelebbi barátai Puskás Károly dramaturg, Parancs János költő és Papp Zoltán műfordító.

Ekkoriban ébredt fel érdeklődése a hangjátékok iránt. Egyetlen női hangra felépített, Beszélj! című újszerű alkotása, Domján Editnek, a kor neves színésznőjének előadásában, külföldi fesztiválra is elkerült, ahol díjat nyert. 1967-ben, mindössze 8 példányban, gépírásos, vászonkötéses magángyűjteményben, melyet egy baráti társaság állított össze, megjelenik Rózsa-örvény és Fehér folyó című két hosszúverse Albert Gábor író és Fekete Géza grafikus szerkesztésében. A versek keletkezési ideje ismeretlen.

1956 és 1970 között gyakorlatilag nem volt jelen a magyar irodalomban; mivel’56 előtt nem publikált, még csak le sem kellett tiltani. Első „hivatalos” kötete, a Vízjelek 1970-ben jelent meg. Sokáig az a téves hiedelem uralkodott, hogy ez a kötet korai verseit tartalmazza.

A rádiós munka és a barátok társaságában folytatott mulatozás nem kedvezett a családi életnek. 1974-ben második házassága is felbomlott. Állását felmondta, hogy kizárólag saját költői munkásságával foglalkozhasson. Egyre közelebbi kapcsolatba került Vasas Ágnessel (1951–), aki azidőben titkárnő volt a Rádiónál. 1976-ban összeházasodtak.

1977-ben jelent meg a Szerelem alfapont című kötet, melynek témája és annak merészen erotikus jellegű, szuggesztív megfogalmazása nagy feltűnést keltett. A költő írja kötete fülszövegében: „Úgy vélem, az ember végül is szeretné megközelíteni az abszolút képességek és lehetőségek birtoklásának s a teljes biztonságnak aranyörömpontját, azt az állapotot, amelyben a befogadás és kiáradás energiái harmonikusan működnek… ezt az állapotot nevezem én a szerelem alfa-pontjának…”

Az 1980-ban megjelent Portáncfigurák című kötetben elsősorban a költő játékos énje, a „mi lenne, ha… mi lett volna, ha”-gondolattal eljátszadozás mint a személyiség átalakításának előfeltétele jelenik meg.

1983 júliusában tragikus esemény történt: nagyobbik fia, Balázs, a piarista gimnázium végzős diákja, egy éjszakai balatoni hajótúrán hirtelen kitörő vihar áldozata lett. László soha nem tudta feldolgozni 18 éves fia „brutális és érvénytelennek tetsző” halálát.

Harmadik házassága sem volt tartós. Újra találkozott Domokos Kingával (1936–), akit még első felesége barátnőjeként ismert meg jóval régebben és aki ezidőben a Bartók Béla Konzervatórium és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora művésztanára volt. 1986-ban Kingához költözött, 1995-ben összeházasodtak. Sokat utaztak. Gyakran vendégeskedtek az ország alkotóházaiban. 53 éves korában lépte át először az országhatárt, Nagyváradra látogattak, Szent László városába. Utazgattak Ausztriában, Bécsben többször megfordultak. Németországban is jártak, Tübingenben Hölderlin nyomait keresték. Párizsban két ízben töltöttek pár hetet. Végre eljutottak a Louvre-ba. Sorba látogatták a jelentős múzeumokat. Megtekintették Salvador Dalí, Picasso és a francia impresszionisták műveit. Ezután került sor magával a várossal való ismerkedésre. Párizst akkortájt az európai kultúra fővárosának tekintették. Nagy élmény volt a Boulevard Saint-Michel-en sétálni, látni a Szajna-parti könyvárusokat, az utcai bohócokat a Montmartre-on és a zenészeket a metró föld alatti folyosóin, vagy üldögélni a Luxembourg park közkedvelt padjain, párizsiak közt.

A 80-as évek közepétől egymás után jelentek meg kötetei: Egy világ mintája (1987), Negyvenegy öregek (1988), Holdraforgó (válogatott versek, 1989), Város papírmadárból (1993), Tatus és szörnyei (színművek, 1999), Pókhálófüggvények (1998), A megpördített orsó (2001). A Szélketrec című kötet (2002) összes korábban publikált és nyomtatásban meg nem jelent verseit is tartalmazza. Ebben a kötetben találhatók korai művei, a következő ciklusokra osztva: „Első” versek 1940–41, 1953–56, Weöres Sándor tanodája 1956–1960, 1957–66. Ezután még két önálló verskötete jelent meg: Holnapután? (2005), Szikrák és tövisek (2008).

Közéleti szerepet nem vállalt. Nem voltak külföldi kiküldetései. Nem járt író-olvasó találkozókra. Költészete is magán-költészet, minden korabeli áramlaton, stíluson alapvetően kívül álló. A Magyar Művészeti Akadémia volt az egyetlen társulás, melyhez valaha is csatlakozott, mint az alapító Makovecz Imre volt iskolatársa és régi barátja.

Komplex költészetének megértését elősegíti a hagyatékban különböző forrásokból, különböző időpontokban előkerült, korábban kiadatlan verseinek ismerete. Ezek a versek a költő halála után, 2015-ben jelentek meg A világba ágazó ember című kötetben, Domokos Kinga szerkesztésében.

A díjak lassan érték utol. 1984-ben, 51 évesen kapta az ifjú költőknek szánt József Attila-díjat. Az év könyve jutalmat 1987-ben, mintegy szimbolikusan hozta az Egy világ mintája. A rendszerváltozás után jött a Déry Tibor-jutalom (1991), a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje (1997), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete díja (2000), ismét Az év könyve díj (2000). A Kossuth-díj is csatlakozott (2002), jött a Kortárs-díj (2003), végül az Arany János-díj (2008).

Élete utolsó két évében alattomos szívbetegség támadta meg, melyre orvosai csak akkor figyeltek fel, amikor az már visszafordíthatatlan volt. Budapesten hunyt el 2013. június 25-én. A Farkasréti temetőben nyugszik, mely életében egyik kedvelt sétahelye volt. Urnasírján Orosz János műve, repülő férfialakot ábrázoló, süttői mészkőből faragott síremlék áll, latin felirattal: Eadem mutata resurgo (ha megváltozva is, mégis önmagam ébredek fel).

Fontosabb díjak, elismerések:

1984 – József Attila-díj

1987 – Az Év Könyve-jutalom

1991 – Déry Tibor-jutalom

1994 – a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje

2000 – a Magyar Alkotók Országos Egyesülete nagydíja

2000 – Az Év Könyve-jutalom

2002 – Kossuth-díj

2003 – Kortárs-díj

2008 – Arany János-díj

Az életrajzot Domokos Kinga írta.