Kertész Imre: Életrajz

Kertész Imre (Budapest, 1929. november 9. – Budapest, 2016. március 31.)

Nobel-díjas és Kossuth-díjas író, műfordító. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

1929. november 9-én született Budapesten Kertész László kereskedő és Jakab Aranka fiaként. Tizennégy évesen, 1944-ben Auschwitzba deportálják, ahonnan a buchenwaldi, majd a zeitzi munkatáborba kerül. A táborok felszabadítását követően, 1945-ben tér vissza Budapestre, ahol a gimnázium befejezésével újságíróként és gyári munkásként is dolgozik, illetve katonai szolgálatatot teljesít. Ez idő alatt élénk társasági életet él, megismerkedik Vas Albinával, akivel később, 1960-ban házasodik össze. Az ötvenes évek közepén találja meg hivatását és határozza el, hogy regényíró lesz. Ekkortól változtat életmódján is és kezdi meg „belső emigrációját”, amelynek során igyekszik minden idejét az írásra fordítani és kivonni magát a pártállami hétköznapok alól. 1963-ig még megélhetési okokból zenés vígjátékok szövegkönyvének írójaként keresi kenyerét (Csacsifogat, Bekopog a szerelem, Doktorkisasszony, Cyrano házassága), ám naplói tanúsága szerint állandó lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy a komolytalannak és felületesnek érzett munka nem hagyott elég időt a prózaírásra, amelyet valódi feladatának tekintett.

Az ötvenes évek második felétől több regényterv is foglalkoztatja. Ezek közül a Szodomai magányos, illetve az Én, a hóhér című tervezeteknek maradtak fent a legrészletesebb kidolgozásai. Ezekhez a regénytervekhez élete végéig visszanyúl; előbbi egy kései változata A végső kocsma című napló, utóbbi egy átirata A kudarc című regény fejezeteként jelent meg. A különböző verziók magukban hordozzák a későbbi, befejezett művek fontos jellemzőit: a hatalmi működéseknek kiszolgáltatott, ezzel a kiszolgáltatottsággal szembeszegülő, vagy arra az írás médiumán keresztül reflektáló figurák a későbbi Kertész-hősöket előlegezik. Alkotói működését már ekkortól magában foglalja munkanaplói gondos vezetése. Ezekből a naplókból tudható többek között, hogy 1960 március 18-án fogalmazódott meg benne a kezdetben Vakáció a táborban, majd Muzulmán munkacímű, végül Sorstalanság címen 1975-ben megjelenő, önéletrajzi ihletésű regényének tervezete: „Most azonban hirtelen – bár nem teljesen váratlanul – mégis úgy határoztam, hogy most félreteszem az egész »Én a hóhér«-komplexumot és helyette megírom a saját mitológiámat – a deportálásom történetét.”

A Sorstalanság körülbelül 13 évnyi munkálatai a folyamatos újrakezdés, a lelkesültség és a kiábrándulás váltakozásának az időszaka, ahogyan arról a munkanaplóiból válogató, utólagosan átszerkesztett Gályanapló című könyvből (1992) is értesülhetünk. Hosszú évek munkái eredményeképpen jön létre a megrázó erejű alkotás, amely egy olyan, saját irodalmi nyelvet hoz létre, amely egyszerre képes közvetíteni a Holokauszt eseményeinek hétköznapiságát és mellbevágó abszurditását. A regényre jellemző stiláris következetesség részletes társadalom- és művészetelméleti koncepcióval párosul, amelyre nagy hatással volt Albert Camus Közöny című regényének Gyergyai Albert-féle fordítása. Ez az irodalmi hatás már a Sorstalanság híres kezdőmondatában is érzékelhető („Ma nem mentem iskolába”), amely Camus regényének nem kevésbé híres nyitósorát idézheti („Ma halt meg anyám”). Kertész az ehhez kapcsolódó, a társadalom működésére és az irodalom céljára vonatkozó elképzeléseit 1963 decemberében Az első vázlat a funkcionális ember portréjához című, a kéziratos hagyatékban fennmaradt esszéjében rögzíti. Ebben a francia egzisztencializmus gondolatvilágát idéző szövegben dolgozza ki a funkcionális ember, azaz a modern társadalmakban saját személyiségét elvesztő, a társadalmi működések logikájához a végletekig alkalmazkodó ember koncepcióját. Az irodalom célját ennek az alkalmazkodásnak a színrevitelében, egyszersmind felszámolásában jelöli ki. Ez a koncepció egész életművét meghatározza: „az egész munkásságom a huszadik század elidegenedett, funkcionális emberéről szólt” – nyilatkozta 2013-ban a német Die Zeitnak. Ennek megfelelően a Sorstalanság elbeszélőjét, Köves Györgyöt is az motiválja története elmesélésekor, hogy személyiségét visszaszerezze az őt a puszta dolog szintjére degradálni akaró hatalmi erőktől. Ennek érdekében utasítja el az utólagos, szükségképpen tárgyiasító nézőpontokat és az azok által felkínált újabb szerepeket (pl. az ártatlan áldozat szerepét), ehelyett inkább sajátjaként vállalja a korábbi szerepekhez való alkalmazkodásának történetét, és bemutatja, hogy miként igyekezett ő maga is „jó rab” lenni a megsemmisítésére irányuló folyamat során. Ahhoz, hogy történetét az utólagosság távlata nélkül legyen képes elmondani, Kertész a Közönyből megismert, szenvtelen, a külvilágot affirmáló és ezáltal az olvasóból megütközést kiváltó megfogalmazásmódot dolgoz ki. Ennek leginkább szembetűnő jellegzetességei a gyakran használt, hitelesítő funkciójú diskurzusjelölők pl.: „természetesen”, „hogy úgy mondjam”, „bizonyára”.

A több, mint egy évtizedig készülő regényt 1973-ban visszautasítja a Magvető Kiadó és csak 1975-ben jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. A könyv, ugyan születnek róla elismerő kritikák is, komolyabb visszhang nélkül marad. Ekkor szembesül Kertész azzal, hogy az irodalmi tevékenység nem csupán a személyiség „visszahódításának” és a rákényszerített szerepek alól való kibújásnak a lehetősége, hanem egy egyszerű könyvtárgy és a benne szereplő fiktív karakterek létrehozásának, valamint az irodalmi nyilvánosságban résztvevő szerző-szerep megteremtésének ellenirányú folyamata is. Többek között ezt a tapasztalatot dolgozza fel második regénye, A kudarc (1988). Ebben az írói működés ellentmondásos és lezárhatatlan tevékenységként jelenik meg, megidézve Camus Sziszüphosz mítosza című esszéjének címszereplőjét: ahogyan Sziszüphosz is a kudarc tudatával, de mindig újra nekiveselkedik a szikla görgetésének, úgy kezd A kudarc író-alteregója is új regényeibe.

Az irodalmi sikert Kertész számára a rendszerváltást követő időszak hozza el. Ennek oka egyrészt, hogy az ekkor megjelent művei (Kaddis a meg nem született gyermekért, Az angol lobogó, Jegyzőkönyv, Gályanapló) élénkebb reakciót váltottak ki a szakmai és a tágabb olvasóközönség részéről is. Ekkori szövegeinek legfontosabb előképe Thomas Bernhard osztrák író prózapoétikája. A Kaddis… hosszú monológja a gyermekvállalás elutasításából kiindulva a fennálló rend radikális elutasításáig jut el, elbeszélője és főszereplője ezúttal is író. Regényeinek sikere másrészt annak köszönhető, hogy a kilencvenes évektől kezdődik meg műveinek fordítása és külföldi kiadása – ezek közül is kiemelkedik németországi recepciója, amelynek hatására Európa-szerte ismert és elismert íróvá válik. A Kaddis 1992-es, valamint a Sorstalanság 1996-os német nyelvű megjelenése a Rowohlt kiadónál egyaránt nagy sikert arat. 1995-ben a Brandenburgi Irodalmi Díjban, 1996-ban Márai Sándor-díjban, 1997-ben Kossuth-díjban és a lipcsei könyvvásár nagydíjában, 2000-ben Herder-díjban és a Die Welt irodalmi díjában részesül. Az irodalmi siker és az azzal járó anyagi támogatások idősebb korára alapjaiban változtatják meg életét, hiszen a Kádár-rendszer „belső emigrációja” a nélkülözés évtizedeit jelentették számára. 1995-ben meghal első felesége, Albina; 1996-ban házasodik össze Sas Magdával, akivel 2003-ban együtt költöznek Berlinbe. 2002 október 10-én első magyar íróként irodalmi Nobel-díjjal tüntetik ki Sorstalanság című regényéért. A Svéd Akadémia nyilatkozata szerint „Kertész álláspontjának hajthatatlansága világosan felismerhető stílusában, amely olyan, mint a szépnövésű galagonya sövény: tömör és tüskés a könnyelmű látogató előtt. Ezzel azonban feloldja az olvasót a kötelező érzelmek terhe alól, és egy különleges gondolati szabadságra csábít.” Sikerét nehezen éli meg, újabb rá kényszerített szerepet lát a világhírű író funkciójában: „Nem győzöm követni a Kertész-márkanévvel jelzett írói vállalkozás állandó futólépést követelő működési iramát” – olvasható a Mentés másként című, 2001 és 2003 között keletkezett feljegyzéseit tartalmazó könyvében.

Habár a rendszerváltással életmódja jelentősen átalakul és nemzetközi hírű író lesz, mégsem jellemzi másképpen ezt az időszakot szövegeiben, mint a korábbiakat. Jegyzőkönyv című elbeszélése egy sikertelen bécsi utazás történetét meséli el, amely során az elbeszélőt leszállítják az országot elhagyó vonatról – aki ebben az eseményben látja annak visszavonhatatlan bizonyítékát, hogy csak látszólag változott meg körülötte a világ, az azt működtető logika továbbra is érvényben maradt: a múltat nem fogjuk magunk mögött hagyni. Regényei tulajdonképpen a társadalom hasonló működését tárják fel különböző történeti helyzetekben: a Sorstalanság a Holokauszt, A kudarc az ötvenes évek, Az angol lobogó 1956, a Kaddis… a Kádár-korszak, a Jegyzőkönyv és a Felszámolás a rendszerváltás és az azt követő időszak kontextusában számol be erről a működésről. A német recepció ezért is kezelhette először trilógiaként Kertész első három regényét (Sorstalanság–A kudarc–Kaddis…), amely konstrukció a Felszámolás megjelenését (2003) követően tetralógiává bővül ki.

Elsősorban regényíróként ismert, de más műfajokban is jelentős teljesítményt mutatott fel. A 90-es évektől kezdve több előadást tart, valamint esszéket is ír a Holokauszt jegyében szemlélt európai kultúráról. Úgy véli, hogy a totalitarianizmus tapasztalatai továbbra is érvényesnek a világ működésének leírásakor, és az emberi szabadság csak az elnyomó mechanizmusok ellenében vívható ki. Az ezekben megfogalmazott társdalom- és kultúrkritikáját az európai 20. századra vonatkozó fontos elemzések között tarthatjuk számon. Előadásait és esszéit összegyűjtő kötetei: A holocaust mint kultúra. Három előadás (1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok (1998), A száműzött nyelv (2001), Európa nyomasztó öröksége (2008), A megfogalmazás kalandja (2009). Esszéírói tevékenysége mellett folytatja naplóinak szerkesztett kiadását is, 1997-ben megjelenik a Valaki más, 2011-ben a Mentés másként, 2014-ben A végső kocsma, 2016-ban A néző című naplókönyve. Ezekből egy egyre több betegséggel küszködő, neves író figurája rajzolódik ki, aki határozott és lesújtó véleményt alkot környezetéről – a Gályanaplóhoz képest kevésbé nagyszabású gondolatmenetekben, és egyre többször leegyszerűsítő és kirekesztő gondolatok formájában. 2005-ben kerül bemutatásra a Sorstalanság filmadaptációja Koltai Lajos rendezésében, amelynek forgatókönyvírójaként dolgozott. Fordítói életműve is számottevő, többek között Sigmund Freud, Hugo von Hofmannsthal, Friedrich Nietzsche, Friedrich Dürrenmatt, Arthur Schnitzler, Tankred Dorst és Ludwig Wittgenstein műveit ültette át németből magyar nyelvre.

Élete utolsó éveiben Parkinson-kórtól szenved, betegsége miatt hazaköltözik Budapestre feleségével, Magdával. 2016 március 31-én halt meg, temetésén Esterházy Péter és Spiró György mondott beszédet.

 

Fontosabb díjak, elismerések:

1983 – Füst Milán-jutalom

1986 – Forintos Díj

1989 – Aszu-díj

1988 – Artisjus Irodalmi Díj

1989 – József Attila-díj

1989 – Déry Tibor-jutalom

1990 – Az Év Könyve-jutalom

1990 – Örley-díj

1992 – a Soros Alapítvány Életműdíja

1995 – a Soros Alapítvány Díja

1995 – Brandenburgi Irodalmi Díj

1996 – Márai Sándor-díj

1997 – a lipcsei könyvvásár nagydíja (Literaturpreis für die europäische Verständigung)

1997 – Friedrich Gundolf-díj (a Német Nyelvészeti és Költészeti Akadémia fődíja)

1997 – Kossuth-díj

1997 – Jeanette Schocken-díj

1997 – a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Budapest Nagydíja

2000 – Herder-díj

2000 – a Die Welt irodalmi díja

2002 – irodalmi Nobel-díj

2002 – Hans Sahl-díj

2002 – YIVO életműdíj

2003 – a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje (polgári tagozat)

2004 – Corine-díj

2004 – Goethe-érem

2009 – Jean Améry-díj

2011 – Grande médaille de Vermeil (Vermeil-nagyérem, Párizs)

 

Az életrajzot Szemes Botond írta.