Ember Mária: Életrajz

Ember Mária (Abádszalók, 1931. április 19. – Budapest, 2001. december 30.)

Író, újságíró, kritikus, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Lexikontömörséggel

1931. április 19-én született Abádszalókon, s 2001. december 30-án halt meg Budapesten. Több szakmában – újságíróként, szerkesztőként, íróként, műfordítóként, műkritikusként és történészként – is magasan jegyezték. Élete két legfontosabb szerkesztősége a Magyar Nemzet (ahonnan történelmi kataklizmák miatt kétszer is távozni kényszerült) és az 1994-ben általa alapított Barátság. Harmincnál több önálló kötetének legismertebbje a Hajtűkanyar című regény, a legolvasottabbak viszont alighanem a két Németországba, illetve Bécsbe és Londonba kalauzoló, máig jól használható útikönyvei. Raoul Wallenbergről szóló kötetei, írásai pedig megkerülhetetlen történeti alapművek.

 

Bővebben, tárgyszerű elfogultsággal

„Ennek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.” Legismertebb regénye, a Hajtűkanyar mottóját Ember Mária olyannyira fontosnak tartotta, hogy ezt az aforizmatömörségű két mondatot könyvének valamennyi kiadásában a kézírásával jelentette meg. Írói ars poeticáját több oldalról és többen is félreértették, s ezért rosszul is idézték, majd a kiforgatott mondaton háborogtak: „Micsoda?! A holocaust nem egyenlő a magyar történelemmel!” Csakhát, a citált szöveg nem ezt mondja, hanem azt, hogy – didaktikusan – bizony, a magyar történelemnek szerves, leválaszthatatlan része a magyarországi holocaust is. Az író üzenetét pontosan értve az olvasó univerzális kulcsot kap az író szerteágazó, több műfajú életművéhez – és sorsához is.

Ember Mária 1931. április 19-én született Abádszalókon, ahol Elsner Mária Julianna néven anyakönyvezték. Édesapja, dr. Elsner Henrik, édesanyja Grosinger Erzsébet. Vezetéknevét az író 1951 júliusában belügyminiszteri jóváhagyással változtatta meg. A fáma szerint, amikor a Magyar Nemzet szerkesztőségébe felvették gyakornoknak, az akkori főszerkesztő, Boldizsár Iván kijelentette, hogy ilyen – értsd: zsidós – névvel nem lehet újságot írni, s ő javasolta a szerző emberségére utaló nevet. (Megjegyzendő, hogy hivatalos neve 1952. januárjától – mikor is férjhez ment – Hegedűs Andrásné Ember Mária lett.)

Az asszimilálódás útját járó Elsner-család a XX. század első évtizedeiben Felvidékről került a Jász-Nagykun-Szolnok megyei faluba. Ember Mária édesapja, dr. Elsner Henrik ügyvéd még Lőcsén született 1887-ben, s a szepességi iskolavárosban, Iglón, az Evangélikus Főgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, jogi diplomáját viszont már Budapesten, a Jogtudományi Egyetemen szerezte. A Magyar Ügyvédi Kamara 1926-ban fogadta tagjai közé az Abádszalókon jurátusként tevékenykedő férfiút, aki két évvel később, Törökszentmiklósról választott magának feleséget (Grosinger Jakab rőföskereskedő lányát), a nála 14 évvel ifjabb, mindenre kiterjedő polgári neveltetésben részesült Grosinger Erzsébet személyében.

A három nyelven (magyarul, németül és szlovákul) beszélő, vagyoni ügyekre specializálódott ügyvéd néhány év alatt biztos egzisztenciát teremtett családjának. Két lányát – Máriát és a négy évvel később született Juditot – az abádszalóki római katolikus elemi iskolába íratta be. Más választása nem is volt, Abádszalókon sem zsidó felekezeti, sem állami fenntartású elemi iskola nem működött. Ha lett volna, a két lány gyaníthatón ott kezdte volna meg tanulmányait, mivel az Elsner-család feje ateistának nevelte gyermekeit. Környezetéből, a falusi értelmiségiek köréből azzal is kitűnt, hogy a település központjában az egyik legszebb, noha nem hivalkodó házat építtette meg, viszont a lányoknak külön, osztrák illetőségű nevelőnője volt. A „salzburgi vénkisasszony” – aki német nyelv anyanyelvi szintű elsajátításában főszerepet játszott Ember Mária életében – az író több elbeszélésében, regényében is felbukkan.

Ennek az idillikusnak nevezhető gyermekkornak fellegzett be az 1930-as évek végére, az 1940-es évekre elejére: az asszimilálódott zsidó származású családot lassan-lassan körbefonták a kirekesztő, jogfosztó törvények: a kitűnően tanuló diáklányt csak apja maradék kapcsolatrendszerének köszönhetően vették fel a miskolci leánynevelő intézet gimnáziumába, ám ott már csak magántanuló lehetett. 1944 áprilisában a magyar csendőrök Elsner Henriket a sárvári internálótáborba hurcolták. Útja onnan – Ember Mária évtizedekkel későbbi kutatása szerint – valószínűleg az auschwitzi gázkamrába vezetett. Feleségét, anyósát a két leánygyermekkel együtt szűk egy hónappal később a kunhegyesi gettóba költöztették, majd a deportálás előtti utolsó magyarországi gyűjtőhelyre, a szolnoki cukorgyárba szállították. Itt a család tovább fogyatkozott: a zsidó vagyon után kutakodó csendőrnyomozók agyonverték Grosinger Jakabné Ungár Rezsinát.

Auschwitztól a véletlen szerencse mentette meg az életben maradottakat, a deportáló vonatot az utolsó pillanatban, a célállomást megváltoztatva Strashoff felé irányították, s 1944 júliusától anyát és két lányát a bécsi (stadlaui) Waagner–Biró Vas- és Acélművekben dolgoztatták. A hadiüzemben az édesanya takarítónőként, az idősebb lány, Mária betanított (kényszer)munkásként dolgozott a kovácsműhelyben, az esztergában és a fúrodában 1945 tavaszáig, amikor is a Vörös Hadsereg felszabadította Strasshofot. Anya és két lánya a szerencsés véletlenek összjátékaként, életre szóló élményekkel „gazdagodva” tért vissza az őket kitagadó országba. Az 1945-ben kikerülhetetlen dilemmára – hová is menjünk „haza”? – a reménykedő-praktikus anyai válasz az volt: Abádszalókra, mert különben „hogy találna meg bennünket az apátok?” A csonka Elsner-család a hazautat Budapestig gyalog tette meg, az abádszalóki, csupasz falig kifosztott házba április végén tértek vissza. Az elrablott holmik – bútorok, ágyneműk, ruhák – töredékét az anya többnyire megalázó procedúrák árán tudta csak visszaszerezni. A családfő visszaszolgáltatott zakója azonban hiába várta egykori tulajdonosát. Az első tizennégy esztendő Ember Máriának nem csak további sorsára, hanem szakmai és írói életműre is kitörölhetetlen hatással volt.

1945 nyarán összevont vizsgát tett a (még régi) gimnáziumi rendszerben a harmadik és negyedik osztályos tananyagból. Szeptemberben azonban a napi megélhetési gondok miatt az idősebb Elsner lány Pestre, a félárva és árva lányok számára szervezett Szenes Anna Leányotthonba került, kitanulta a női szabó szakmát. 1947-ben a segédlevelet is megszerezte, s ezzel párhuzamosan, a fővárosban a gimnázium hatodik osztályának anyagából is magánvizsgát tett. A hetedik és nyolcadik osztályt – leányotthoni támogatással – nyilvános rendes tanulóként végezte el, 1950-ben érettségizett, s ugyanezen év szeptemberétől a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán – nappali tagozaton – magyar-német szakos hallgató lett. Tanulását, szűkös megélhetését előbb az Athenaeum Kiadónál elnyert lektorgyakornoki állásból fedezte, 1951-től a Magyar Nemzet munkatársi fizetéséből. Középiskolai tanári képesítést 1954-ben szerzett újságíró-magyar szakon, (a német államvizsgát csak 1957-ben, kényszerű pályaváltásakor tette le).

Amikor 1951 elején a napilap kulturális újságírója lett, hívő, ám rettentően naiv lelkesedéssel azt gondolta, amit egyik legelső cikke címének is adott, hogy „a nyílt elvi vitákért, a szabad elvi bírálatokért” érdemes írni. Cikkei, riportjai az első néhány esztendőben jószerével belesimultak a korszellembe, legfeljebb értékközpontúbb témaválasztására és írásainak nyelvileg szabatos megformálására figyelhetett fel az olvasó. No meg arra, hogy a fiatal zsurnaliszta már az első évben hirtelenjében témakört váltott. Tudósítóként ott volt a hírhedt – a kor szavát úgymond nem értő írókat, elsősorban Déry Tibort és Örkény Istvánt pellengérre állító – Felelet-vitán. Egy folyosói, Zelk Zoltántól hallott odavetett félmondat („Ez irodalmi kivégzés”) nyomán rögvest átkérte magát egy kevésbé rázósnak vélt területre, a gazdasági rovatba. Vidéki riportjai során viszont alkalomról alkalomra szembesült a hirdetett szólamok és a mindennapi élet között feszülő feloldhatatlan ellentmondásokkal. „Nagy Imre beszéde bizonyos tekintetben készen talált” – mondta Jenei Gyulának abban az életútinterjúban, amely a halála előtti hónapokban jelent meg az Eső című folyóiratban.

Minden bizonnyal a tapasztaltak meg nem írhatósága is közrejátszott első szépirodalmi kísérletezéseiben. Valós élményeit 1954-ben a szerkesztőségi éjszakai ügyeletek üresjárataiban kezdte feljegyezni – 14 év múltán ezekből formálódott első regénye, a Magamnak mesélem. Az ifjú, a húszas évei elején járó pályakezdő szemléleti fordulatát a felsőbb pártszervek úgy értékelték, hogy Ember Mária „egyre inkább a revizionisták uszályába kerül”. Miután 1952 januárjában házasságot kötött a vele egyidős tanársegéddel, Hegedűs B. Andrással, az ifjú pár sajátos tanfolyamon szerzett eszméltető, kijózanító történelmi tudást azoktól az ötvenes években internáltaktól és bebörtönzöttektől, akik baráti társaságukba visszatérve saját kálváriájukon keresztül mutatták meg a Rákosi-rendszer valódi arcát. A vérlázító históriák mozgósító erővé, valóban revizionista törekvésekké álltak össze, melynek egyik fóruma az 1955-ben – a Demokratikus Ifjúsági Szövetség égisze alatt – megalakított Petőfi Kör lett. Az utóbb, a kádári történetírásban az ellenforradalom legfőbb szellemi előkészítőjeként megbélyegzett szervezet főtitkárának, Tánczos Gábornak a helyettese Hegedűs B. András volt. Ember Máriának pedig oroszlánrésze volt abban, hogy a Petőfi Kör ülésein elhangzottakról ne csak a Budapesten terjengő szóbeszédekből értesülhessenek az olvasók. Akkortájt óriási súlya volt egy-egy becsempészett mondatnak, információnak. (1956 áprilisában például Ember Mária a szerkesztőbizottságnak címzett éleshangú feljegyzésében írásban tiltakozott az ellen, hogy a „Tito a láncos kutya”-korszakot követő magyar-jugoszláv irodalmi találkozóról írt tudósításából kicenzúrázták azt az önértékén messze túlmutató félmondatot, mely szerint „az est a magyar-jugoszláv barátság éltetésével zárult.”)

„Ellenforradalmi” bűnlajstromában előkelő helyre került az 1956 júniusában, a Magyar Nemzetben valóságos konspirációval megjelentetett cikke: A Sántha-ügy. A riport a világhírű magyar idegsebész, Sántha Kálmán négy évvel korábbi „boszorkányüldözésének” históriáját tárta a nyilvánosság elé, és teljes elégtételt követelt a rangjától, címétől, klinikai igazgatói állásától megfosztott, s legfőképp az életmentő operációitól eltiltott professzornak. Ember Mária írása a maga idejében példátlanul nagyot robbant. A több mint száz olvasói levél – köztük az irodalom élő, ám mogorva klasszikusának levélkártyája („Asszonyom, fogadja kérem a Sántha-ügybe írt cikkéért szeretetteljes, könnyes üdvözletemet. Mindenkor híve: Füst Milán.”) – a bizonyíték arra, mennyire szokatlan is volt az, hogy a párttal szemben valaki egy pártonkívüli igazságát hirdesse.

A forradalom napjaiban Ember Mária – akit a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságánál, a saját megfogalmazása szerint, mindössze küldöncként hasznosítottak – a krónikás szerepét osztotta magára. 1956-os naplójegyzetei – melyek könyvalakban, Mindent késve címmel csak a halála után, 2006-ban jutottak nyomdafestékhez – fontos, csak tőle tudható adalékok a forradalom mindennapjaihoz csakúgy, mint lapjának, a hányatott sorsú Magyar Nemzetnek a már akkor is eseménydús históriájához.

A rendszerváltás után lassan-lassan kutatható állambiztonsági és belügyi iratok azt bizonyítják, hogy a kádári megtorló gépezet tervezett egy, „az ellenforradalom kirobbantásában bűnös Magyar Nemzet” ellen indítandó pert. Ennek a példát statuáló eljárásnak az egyik vádlottja Ember Mária lett volna. Aztán változott a koncepció: az újságíróknak (is) felajánlották a bűnbocsánatot. A betiltott – a korabeli farizeus megfogalmazással: „jelenleg lapengedéllyel nem rendelkező” – napilap valamennyi munkatársának felmondtak, s ha az újságírói igazoló bizottság elé citáltak hitet tettek a Kádár János vezette bábkormány mellett, vállalták a tőlük (ismét) megkövetelt rendszerpropagandista szerepét, akár még „bűnös múltjukat” is feledtethették.

Ebből az alkuból Ember Mária nem kért, így Mária hónapokra állás nélkül maradt, s csak 1957 szeptemberében sikerült elhelyezkednie – hat hónapos terhesként – egy zuglói általános iskolában. Rövid idő múltán ő lett a családfenntartó, mivel közgazdász férjét 1958 nyarán elbocsátották munkahelyéről, a Statisztikai Hivatalból, majd letartóztatták és 1959 tavaszán két évi börtönre ítélték. (A házaspár fia, Hegedűs István 1957. decemberében született, 1988-ban végzett szociológusként lett az akkor még liberális elveket valló Fidesz alapító tagja, majd a rendszerváltást követően parlamenti képviselője. E pártból a nevezetes székház-ügyet követően távozott 1993-ban. Az ezredforduló óta a Magyarországi Európa Társaság elnöke.)

Az „ellenforradalmár”-társ megtagadásának lehetőségét Ember Máriának is felajánlották – maradt a parkolópályán, tanári fizetését műfordításokkal igyekezett kiegészíteni. Noha 1961 őszétől a Neue Zeitung című, a magyarországi németek kis példányszámú hetilapjának kulturális rovatát szerkeszthette, majd 1972-től a Pesti Műsor című programújság olvasószerkesztője volt, a sajtótól való távoltartása jószerével 1976-ig tartott, amikor is két évtized múltán – időközben írói tekintélyt szerezve – ismét a Magyar Nemzet munkatársa lehetett.

Noha novellák írásával Ember Mária már 1956 előtt is próbálkozott, azok döntő többségét az írói önkontroll kéziratba rekesztette. A sajtóból való száműzetés éveiben viszont regényírásba kezdett. Első, nem is oly bujtatottan önéletrajzi könyve 1968-ban jelent meg, Magamnak mesélem címmel, a folytatás – a Véletlenek – három évvel később. S mindeközben, többszöri nekifutással, újraírással formálódott az eredetileg Egy boldog láger című regénye, amely 1974-ben „Hajtűkanyar”-ként robbant. Az olvasói sikernek nem kis részben az volt az oka, hogy az 1949-re az egyeduralmat megszerző kommunista párt bő két évtizedre tabusította a „zsidó tematikát”. A szépirodalmat történeti dokumentumokkal szervesítő Hajtűkanyar viszont áttörte a hallgatás falát. A regény lapjain visszafogottan, ám perzselő pontossággal elevenedett meg a magyar deportálás és a német koncentrációs (munka)tábor világa. (A felkavaró regény és annak olvasói visszhangja alighanem abból a szempontból is úttörő szerepet töltött be, hogy megjelenése után egy esztendővel nyomdafestékhez jutott Kertész Imre utóbb ikonikussá lett regénye, a Sorstalanság.)

Megjelenése idején Ember Mária műve a kibeszélhetőség reményével kecsegtetett, más kérdés, hogy éppen ez terelte el a figyelmet a regény regény voltáról, arról, hogy az irodalom nyelvén szólalt meg. Bármennyire puhult is a kádári diktatúra, a hatalomnak már ez a két említett regény is sok volt. 1975 márciusában a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusán – a könyvkiadóknak és a folyóiratoknak szánt útmutatásként – „legmagasabb szintű” határozat bélyegezte meg „a múlt felé fordulás feltűnő jelenségét”.

A Magyar Nemzethez olvasószerkesztőként visszatérő Ember Mária miközben egyre szorgosabb újságíróvá „vedlett vissza”, s folytatta az útikönyv-írást, szépíróként krimiparódiákkal és humoreszkekkel szórakoztatta a nagyérdeműt, ám a múlt felé fordulással sem hagyott fel. Ennek bizonysága Az aktavers és egyéb történetek című novellás könyve, no meg az 1986-ra megjelenésre vergődött Egy boldog nő című regénye, amelynek „nyersanyaga” egy hosszú életútinterjú volt egy úri középosztálybeli, a történelmi megpróbáltatásokat csupán elviselő asszonnyal, aki sorsa ellen tevőlegesen sosem lázadt.

Ezen irodalmi főhősével ellentétben az író 1979 októberében ismét szót emelt, férjével együtt aláírta azt a tiltakozást, amely a csehszlovák ellenzéki Václav Havel és a Charta ’77 több más aktivistája ellen indított per miatt született. Ma már jól ismert, hogy a 250 renitenst egyenként győzködték aláírásuk visszavonására, az erre nem hajlókra pedig ilyen-olyan retorziók vártak. Az igazoló jelentésre kötelezett Ember Mária így indokolt: „Aláírásomat olyan ügyben adtam, amely ügy mellett – és ettől féltem – lassan már szó nélkül megy el mindenki. És úgy véltem, hazánk arculatán sem »szeplő« a lelkiismereti szabadságnak eme szerény (a jövőből nézve, bizony szerény) megnyilatkozása.” Az alkotói szabadságra küldött Ember Máriát végül nem bocsátották el, csupán leváltották „bizalmi” állásából. Magánéletében is ez idő tájt is történt változás: férjével – a politikai szolidaritást és munkakapcsolatot megtartva – külön költöztek, majd elváltak.

Az újabb kényszerpályára kerülésnek hozadékai azok az érzékenyen visszajelző képzőművészeti kritikák lettek, melyeket a Magyar Nemzet olvasói közérthetőségük és olvasmányosságuk miatt kedveltek meg. S ennek a képzőművészeti kanyarnak köszönhető Herman Lipót festőművész ismeretlen színes rajzainak felfedezése, melyeket az író a Jár-kel, mint zsidóban a fájdalom című „széljegyzetelt” kötetben publikált. A kivételes munkabírású Ember Mária közben folytat(hat)ta a pártközpontilag kárhoztatott múltba fordulását. Ezek pedig újabb irodalmi és történeti műveket eredményeztek. Még a rendszerváltás előtt jelent meg a 100 kép című – az auschwitzi albumból Magyarországon elsőként fotókat közlő – történelmi értelmezőkönyve és A halálvonat artistái és más történelmi interjúk című munkája.

Az 1980-as évek második felében – noha 1987-ben formailag nyugdíjba vonult – ismét mind meghatározóbb tagja lett újra kinevezett olvasószerkesztőként és cikkíróként is a második fénykorát élő, a szellemi horizontját napról napra tágító Magyar Nemzetnek. A rendszerváltást követően a lap függetlenségéért a szerkesztőség többsége még sztrájkolt is, azonban a francia Hersant-cégen keresztül az Antall-kormány döntő befolyásra tett szert, az ezt el nem fogadók, köztük Ember Mária távozásra kényszerültek.

Jó ideig úgy tűnt, hogy Ember Mária történészi, szerkesztői és újságírói énje elnyomta, de legalábbis szunnyadásra késztette a szépírót. Miközben – az alcíme szerint – Magyarország népei kölcsönös megismerkedését szolgáló havi folyóiratot indított Barátság címmel, Raoul Wallenberg-szakértővé lépett elő. 1992-ben ő rendezte meg az első nagyszabású Wallenberg kiállítást a Budavári Palotában, majd részletekbe menően tárta fel a második világháború legvégén a Szovjetunióba hurcolt és ott nyoma veszett zsidómentő svéd diplomata 1944-es magyarországi tevékenységét. Az ezredfordulón megjelent Wallenberg Budapesten című opusa máig megkerülhetetlen forrása az ezirányú kutatásoknak.

Hatvannyolc éves volt, amikor kiderült, a rákkal szemben legfeljebb időhúzásra van esélye. „Másodszor ítéltek halálra” – mondta legközelebbi barátainak, s kizárólag nekik. A kívülállók csak azt tapasztalhatták, hogy Ember Mária iszonyatos munkatempót kezdett magának diktálni. Félbehagyott tanulmányokat fejezett be és jelentetett meg, s ráállt arra az életút-interjúra, amelyet „földije”, a szintén abádszalóki születésű Jenei Gyula költő, a szolnoki Eső című folyóirat szerkesztője addig mindhiába szorgalmazott. E beszélgetés – amelyben egyetlen szó sem utalt a betegségre – az önmagával szemben rigorózusan szigorú, ám ugyanezért talán igazságtalannak is nevezhető számvetés: „Egyre többször kérdezem magamtól, hogyan gazdálkodtunk azzal a tehetséggel, ami a bölcsőnkbe volt rakva. Kicsit keserű a válasz, mert talán több és jobb telt volna tőlünk, ha a szabadság körülményei között dolgozunk.”

S mintha csak ezt akarta volna bizonyságul hagyni, élete utolsó hónapjaiban a múló idővel versenyt futva megírt két kisregényt, két, az életművet megkoronázó gyöngyszemet. A kézbe simuló könyvecskékből az elsőt, a 2000-ben fogunk még élni? címűt még nagybetegen kézbe vehette 2001 decemberében. Az El a faluból című remeklése viszont már posztumusszá késett. Csakúgy, mint a Naplónak indult című regény és az 1956-os naplójegyzeteket és feljegyzéseket közreadó kötet (Mindent késve), amelyek már a 2005-ben biztatóan indult (majd elakadt) életműkiadás darabjaiként jutottak nyomdafestékhez.

 

Az életrajzot Murányi Gábor írta.