Cseres Tibor: Életrajz

Cseres Tibor (Budapest, 1915. április 1. – Budapest, 1993. május 23.)

Kossuth-díjas prózaíró, esszéista. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Budapesten született 1915. április 1-jén Portik Tibor néven, szülőföldjének mégis Gyergyóremetét, szülei otthonát tekintette. Itt tölti élete első hat évét. Apja, Portik Cseres Péter favágó Moldvában, majd testőr Bécsben, 1916-ig, Ferenc József haláláig. A világháború végén csatlakozik az akkor létrehozott Székely Hadosztályhoz, román fogságba kerül Brassóban. Innen Magyarországra szökik, ahová felesége, György Anna és két fiuk csak 1922-ben követhetik. Cseres nagybeteg édesanyja, György Anna négy év múlva visszakívánkozik Gyergyóremetére meghalni, ide csak nagyobbik fia, a 11 éves Tibor kísérheti.

Elemi iskoláit Erdélyben kezdi, aztán Medgyesbodzáson folytatja, Budapesten a Kölcsey Gimnázium reáltagozatán érettségizik, diplomát pedig a második világháború idején a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem közgazdasági karán szerez, katonai szolgálatával egy időben. 1938-ban vonul be először, hogy kisebb megszakításokkal ötvenhat hónapon át szolgáljon, az ukrán fronton is.

1937-ban jelenik meg Pálos Tibor néven az első verseskötete, a szociális töltetű, motívumaiban a természeti világ gazdagságát kifejező Tájkép, elöl guggolva én Békéscsabán, ahol a Békésmegyei Közlöny újságírója-szerkesztője. Második kötete az 1942-ben megjelenő, a katonaéletet a maga folyamatában megjelenítő Zöld levél árnyéka. Háborús verseit különböző folyóiratok közlik, legtöbbjüket a kolozsvári Termés. A versek többnyire a magyar hadsereg tagjainak „legmélyebb közös érzéseként” a félelmet és a szorongást szólaltatják meg, a halálnak nincs hősi jellege, tán nem is lehet, hisz az ellenségnek sincs neve, nemzete. A kritika elmarasztalóan állítja, hogy a költő nem találja a társadalmi érvényű felháborodása, tiltakozása módját. A későbbi prózaírónak majd ugyancsak a szemére hányják, hogy magatartása „nem megy túl az általános humanizmuson”, „nem kötődik konkrét politikai eszmékhez”.

Néhány esztendeig parasztpárti kötődés jellemzi, elsősorban a publicisztikáját. 1945–1946-ban Békéscsabán a Viharsarok című lap alapító-főszerkesztője, majd 1947-ben az építés- és közmunkaügyi miniszter, Veres Péter sajtófőnöke lesz, tanácsosi rangban. Innen a Földműves-szövetkezetek Országos Központjába vezet az útja, a lapjukat írja és szerkeszti, majd a Szabad Nép munkatársa lesz. 1950-ben lesz a Magyar Írók Szövetsége tagja, 1950–1953 között tisztségviselője. Rövid ideig az Irodalmi Újság rovatvezetőjeként dolgozik.

Már Cseres Tiborként jegyzi az Ének a termelő-szövetkezetekrőlt (1950), a parasztság iránti elkötelezettségét egyértelműen tanúsító művet. Ám ekkor is megróják, hogy elfeledkezik a „forradalmi romantikáról” és hogy fennáll a „kívülálló objektivitásának veszélye”. Több mint tíz év termését – novelláit, regényeit – utóbb „érvénytelennek” tekinti, elfogadja, hogy dogmatikusak, sematikus absztrakciókkal, tételekkel terheltek, holott az első regénye, a Tűz Hódréten (1950) merész kísérletként is felfogható. Egyrészt mert az úgynevezett mozgalmi nyelvnek, a „kitárgyaljuk a problémákat”, „odahatunk” és hasonló fordulatokat használó pártzsargonnak az erőszakos terjesztésén ironizál. Másrészt mert a cselekménye egy koncepciós perrel – egy ártatlan kulák elítélésével – zárul. Ugyanezt a pert (is) tárgyalja jogbölcseleti szempontból a Játékosok és szeretők című regény (1970). A Rákosi-diktatúra peres eljárási gyakorlata lényegét a Tűz Hódrétenben abban látja, hogy a bíróságnak „a jogilag mérlegelhető tényezők maximális valószínűségének megállapítása s nem az abszolút igazság kiderítése a feladata”. Az elbeszélő nyelve alkalmatlan az optimizmus felkeltésére.

Cseres a Here-bárót (1956) tartja első vállalható regényének. Anekdotikus-játékos modorban, groteszk elemeket is használva egy „Nagy-Alföldi Casanova” kalandjait írja meg, hasonló társadalmi háttérrel, mint barátja, Sarkadi Imre a „gömbfejűek” társaságában a Dúvadban.

Akárcsak a pálya egészét, a következő szakaszt is a kísérletezés jellemzi, nem annyira az elbeszélésmódok, nézőpontok változatossá tétele, mint inkább a tematika bővítése tekintetében. Az ekkoriban „parasztírónak” tekintett Cseres a szocializmus útjára lépett falu képe helyett a babonák begyöpösödött világáét festi (Az utolsó bűbájos meg a tanítványa, 1959), a munkásélet egy különleges szeletére s a galerikhez vonzódó ifjúságra is vet egy pillantást (Pesti háztetők, 1961). S ami a korábbi regényben az epizód szerepét töltötte be, a háború eseményeinek, kimenetelének tárgyalása (Térdigérő tenger, 1954), az az ún. „ellenállási trilógiában” a cselekmény alapeleme lesz (Búcsú nélkül, 1964; Fenn az égen száll egy sas, 1964; Bizonytalan század,1968).

Ezekkel egy időben jelenik meg, noha korábban íródott a pályán az új időszámítás kezdetét jelentő Hideg napok (1964), a korszak óriási visszhangot kiváltott oknyomozó kisregényeinek (például Sánta Ferenc: Húsz óra, Fejes Endre: Rozsdatemető) kiemelkedő darabja. A Kovács András rendezte filmváltozattal együtt a klasszikus alkotások sorába emelkedő művet a maga idejében elsősorban ideológiai-politikai alapon, a magyarság háborús szerepe, a nemzeti felelősség szempontjából elemzik, utóbb jobbára az emberi együttélés mindenkor érvényes törvényei betartásának, a lelkiismeret követésének „etikai szintje” alapján. Cseres szerint ha a Hideg napok egy érme egyik oldala, akkor a másik a kiadók által hosszú éveken át cenzúrázott Parázna szobrok (1979), amely ugyancsak a „szolgáló kiszolgáltatottak regénye”. Formájában ikerregény: egyszerre tényregény, had- és diplomáciatörténeti esszé Közép-Európa népeinek egymás ellen elkövetett bűneiről, a „reánk kényszerített” történelemről, a doni katasztrófáról és a tordai határvédő harcok kudarcáról. Ezen időszak terméséhez tartozik a bűnügyi történetnek álcázott falurajz, a Fekete rózsa (1966), valamint az a két publicisztikai kötet (Hol a kódex?,1971; Elveszett és megőrzött képek, 1978), amely vallomásokat, esszéket, portrékat, útirajzokat foglal magába, többnyire az Élet és Irodalomban közölt cikkeiből, ahol Cseres 1963-tól 1976-ig szerződéses munkatársként dolgozott.

Az életmű a nyolcvanas években a történelmi regényekkel teljesedik ki. Cseres értelmiségi kézikönyvnek szánja az aggkorában a saját és a nemzet sorsával számot vető Kossuth fiktív emlékiratát (Én, Kossuth Lajos,1981). A Foksányi szoros (1985) központi cselekményeleme, az 1877–78-as orosz–török háborúban az oroszok elleni magyar légió szervezése alkalmat kínál valóságos személyek (Orbán Balázs, Petrás Ince) szerepeltetésére, valamint annak a tragikus konfliktusnak a megjelenítésére, amikor a székelyek és a moldvai csángók egymás ellen kényszerültek volna harcolni. Rokon szemléletű a Vízaknai csaták (1988), amelynek „kettős kötődésű”, a magyar és a román érdekeket egyaránt latolgató, s a közös érdeküket egyedül Erdély autonómiájának megteremtésében látó, a második bécsi döntésig élő kilencven éves főhőse józan tárgyilagossággal szemléli csaknem egy évszázad nemzeti-nemzetiségi törekvéseit, magyarok, szászok, románok harcait. Az Őseink kertje, Erdély (1990) a trianoni békediktátum következményeit méri föl egy család hányattatásainak ábrázolásával, amelyben a kényszerű lakhelyváltoztatások sorozatán a települések emléknyomai vezetik át az elbeszélőt. A kulcsregény mutatja számos akkori magyar család sorsirányát, de a mű attól különleges, hogy Stürmer Nóra – az egykori egyetemi évfolyamtárs, majd 1944-től Cseres Tiborné – részletes naplófeljegyzésein vezeti végig az olvasót. A szerző pedig a történeti-társadalmi körülmények taglalásával emeli ezt a családsorsot az egyik jellemzően általánossá.

Az 1980-as években intenzívebb lesz közéleti szerepvállalása. Megjelenik például Duray Miklós pozsonyi tárgyalásán (Csurka István és Mészöly Miklós társaságában), 1986 decemberétől 1989 novemberéig pedig az Írószövetség elnökeként dolgozik.

Az utolsó történelmi mű, a Vérbosszú Bácskában (1991) azt az „iszonyú dokumentumgyűjteményt” regényesíti, zárja epikus keretbe, amelyik az 1944 őszén a szerb partizánok bácskai magyarok elleni kegyetlenkedéseiről ad számot, mintegy válaszul az újvidéki „hideg napok” rémtetteire. Az utolsó két kötet az író halála évében, 1993-ban jelenik meg. A Kentaurok és kentaurnők „tragiko-szatírája” műfaji játéknak is felfogható lenne, ha nem egy, a magyar hadsereg 1968-as csehszlovákiai „segítségnyújtása” ellen tiltakozó pártembernek, KB-tagnak a meghurcolása állna a kulcsregény középpontjában. A legutolsó könyv, a Felhők fölött száll a sas katonai témájú írások válogatása, emlékek idézése, méltó összegzés, öntudatlanul is: búcsú.

Arra már nem marad ideje, hogy kötetbe rendezze, s újra értelmezze sok éven át vezetett naplóját, szembesítve ugyancsak gazdag levelezésével. Mintegy feladatként hagyja hátra, hogy életének az a szakasza, amely egybeesett a társadalmi rendszer lassú változtatásával, s ezzel párhuzamosan a művelődés szerkezetének és az irodalom szerepének átalakulásával, a dokumentumok hitelességével mutatkozzék meg.

Fontosabb díjak, elismerések

1951, 1955, 1965 – József Attila-díj

1975 – Kossuth-díj

1981 – Munka Érdemrend, arany fokozat

1985, 1988, 1991 – Az Év Könyve jutalom

1985 – A Magyar Népköztársaság Zászlórendje

1988 – Fitz József-díj

1988 – SZOT-díj

1990 – Kortárs-díj

1990 – A Magyar Köztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendje

1991 – A Magyar Művészetért Alapítvány Díja

Az életrajzot Márkus Béla írta.