Csalog Zsolt: Életrajz

Csalog Zsolt (Szekszárd, 1935. november 30. – Budapest, 1997. július 18.)

József Attila-díjas író, szociográfus, szociológus. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Csalog Zsolt 1935. november 30-án, Csalogovits Zsolt András István néven született Szekszárdon. Apja, Csalog József rövidítette le vezetéknevüket, melyet – úgy is, mint neves régész – túlontúl szlávosnak ítélt. Édesanyja, Gaskó Márta Stuttgartban énekesnőnek készült, végül azonban lemondott leánykori álmáról, s a férjéről és gyermekeiről való gondoskodásban találta meg életre szóló hivatását. A régész-múzeumigazgató családja a kisvárosi középosztály krémjéhez tartozott, s a szárnyait próbálgató gyermek természetszerűleg nem érezte jól magát ebben a kissé sznob, nyárspolgári közegben. Zavarták a társadalmi hovatartozással járó esztelen formulák és korlátozások – a családi séták során viselendő fehér cérnakesztyű, a társasági élet üressége, tartalmatlansága –, ugyanakkor tekintélytisztelő volt, és betartotta a játékszabályokat. A második világháború s az azt követő évek nyitották ki számára a világot. Apja B-listázása miatt Baranyába költöztek, téglagyári és fűrésztelepi munkások között élt, idős emberek tanították a természet rendjére. Ettől kezdve szabálytisztelete már csak az általa értelmesnek ítélt szabályokra vonatkozott.

Godisán, majd Oroszlón járt iskolába, 1947-ben pedig Pécsre, a jezsuiták internátusába került, s ez alapvetően meghatározta későbbi értékrendjét. Az egyházi iskolák 1948-as államosítását követően egy külvárosi gimnáziumba került, ahol kiállt a szakmai és emberi minőséget képviselő tanárai mellett. Ekkor, 12–13 évesen, 1947–48 fordulóján határozta el, hogy a föléje tornyosuló, egzisztenciáját emésztő antidemokratikus „rend”-nek mindenkor ellen fog állni. Középiskolás diákként a nyarakat az illegális katolikus ifjúsági mozgalomban és a cserkészeknél töltötte – elsősorban Keszthelyen, édesapja újabb állomáshelyén –, 1949-ben pedig krétával írta a falakra: „Éljen Mindszenty!” 1951-ben családostul Jászberénybe költöztek, itt érettségizett 1954 tavaszán, s innen került fel az ötvenes évek közepén a budapesti egyetem bölcsészkarára.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején, még egyetemistaként, fegyverrel harcolt, többek között a Magyar Rádió épületénél. Ez elkerülte az akkori hatóságok figyelmét, így részvétele a forradalmi eseményekben nem járt közvetlen következményekkel. 1960-ban diplomázott történelem–néprajz–régészet szakon. Az egyetemen ismerte meg feleségét, gyermekei anyját, Pócs Éva néprajzkutatót. Még ugyanebben az évben elsőszülött gyermekükkel, a későbbi világhírű zongoraművésszel, Csalog Gáborral Szolnokra költöztek, s azonnal nekiláttak a majdhogynem üres Damjanich Múzeum feltöltésének. Padlásokra másztak, interjúztak, ismeretterjesztő előadásokat tartottak – szinte állandó szereplői voltak a helyi újság kulturális rovatának. Bár a régészet szakot csupán édesapja kedvéért vette fel, Csalog számos ásatáson részt vett, s kutatásainak tárgyáról rendszeresen közölt szakcikkeket. Tudományos publikációiban tanulmányozta a X–XI. századi sírok tájolásának éves változásait, a háncsfonatok lenyomataiból kiindulva rekonstruálta az ősi fonástechnikát, tipizálta a Szentes-környéki szekereket, kocsikat. Második gyermekük, Anna 1964-ben meghalt, harmadik gyereküket várva 1965-ben Budapestre költöztek; Pócs Éva Ortutay Gyula aspiránsa, Csalog pedig a Néprajzi Múzeum munkatársa lett. A hatvanas évek közepén kezdett el novellákat írni. Elbeszélései kezdetben a Baranyi Gyula és Váci Mihály szerkesztette Új Írás hasábjain jelentek meg. Az első pesti években még részt vett a készülő Magyar néprajzi atlasz gyűjtőmunkájában, a Néprajzi Múzeum kiállítás-rendezéseiben (mint szerződéses munkatárs), valamint bérmunkákat vállalt a Központi Statisztikai Hivatalnak (nem egy esetben kérdezőbiztosként is), mielőtt végleg áttért – írói jövedelmeit kiegészítendő, sokszor helyettesítendő – a szakkönyv-illusztrációk rajzolására. Ez utóbbit élete végéig folytatta.

Még 1964 augusztusában a Szolnok Megyei Rendőr Főkapitányság – felsőbb utasításra – megkezdte Csalog Zsolt „operatív feldolgozását”. Következő év júniusában két ismeretlen férfi jelent meg azon a tiszafüredi ásatáson, amelyen Mikluszkó Lajossal, később számos nyelvre lefordított kisregénye, az M. Lajos, 42 éves adatközlőjével megismerkedett, s a szolnoki rendőrkapitányságra szállították. Mint utóbbi kiderült, a házaspár 1963-as európai útja miatt vette kezdetét az éveken át húzódó vegzatúra. Pócs Éva belgiumi rokonait meglátogatva ugyanis kapcsolatba kerültek a leuveni egyetemen tevékenykedő Muzslay István atyával, aki politikai okokból hátráltatott (elsősorban ’56-os) magyarországi fiatalok ösztöndíjhoz juttatását és taníttatását igyekezett megszervezni, elősegíteni. Megígérték, hogy hazatérésük után is levélkapcsolatban maradnak, és személyi javaslataikkal segítik az ösztöndíjprogramot. Az első kihallgatást hamarosan újabbak követték, jelentéseket írattak a sarokba szorított családapával. A házaspár ekkor várta harmadik gyermekét, Benedeket – Csalog tehát tudta, mit kockáztat. Előbb egyedül, majd miután feleségét is beavatta a nyomasztó titokba, vállvetve küzdöttek tisztességük és megélhetésük megőrzéséért. Pócs Éva visszaemlékezései szerint férjében soha fel sem merült, hogy az általa adott jelentéseket tartalmazó „András(i) Péter”-dosszié alapján a BM ügynöke lett volna. S ha az ügy végeredményét nézzük, nyugodt szívvel azt mondhatjuk: túljárt a III/III eszén, mert a „vizsgamunka” gyanánt rábízott, „Nádas” fedőnevű Neuwelt Róbertet szabályosan kijuttatta az országból, mégpedig úgy, hogy a fiatalember végképp eltűnt a szervek látóköréből. 1968 áprilisában egy újabb kihallgatás során Csalog bejelentette: nem jelenik meg több találkozón, s készséggel aláírta az elébe tett formanyomtatványt, melyben elismerte, hogy „a Magyar Népköztársaság ellensége” lett.

1970 decemberében, 9 hónappal Eszter leánya születése után, mint saját maga fogalmazott: „szép dolog történt vele”. Kemény István szociológus csengetett lakása ajtaján, s baráti ajánlások alapján fölkérte, csatlakozzék az akkoriban szerveződő országos cigánykutatás munkacsoportjához. Csalog másnap felmondott a Néprajzi Múzeumban, és elszegődött Kemény mellé. „Okosabbat életemben nem tettem” – mondta a Jávor István és a Fekete Doboz Alapítvány által készített portréfilmjében. A szociológia tudományát – elsősorban azt a sajátos gondolkodásmódot, amely későbbi szépirodalmi műveinek mélyén is ott sugárzik –, menet közben, Kemény István empirikus műhelyében sajátította el. Közben 1971-ben, hosszas huzavona eredményeként megjelent első, Tavaszra minden rendben lesz című novelláskötete a Magvető Kiadó gondozásában, amelyből azonban, legnagyobb fájdalmára, kivetették az M. Lajos, 42 éves című írást. A Gulágot járt Mikluszkó Lajos doku-portréja innentől egészen 1989-ig, első legális megjelenéséig kéziratban, szamizdatban és tamizdatban terjedt.

A cigánykutatást – az első eredmények szemrevételezését követően – a Belügyminisztérium hamarosan leállította, a résztvevőket szélnek eresztette, Keményt előbb publikációs tilalomra ítélte, majd disszidálásra kényszerítette. Csalog 1976-ban publikálta első cigánytémájú szociográfiáját, a Kilenc cigányt. ’77 januárjában – több mint harminc magyar értelmiségivel együtt – aláírta a Kenedi János kezdeményezte Charta ’77 nyilatkozatot. Ezután egzisztenciálisan még lehetetlenebb helyzetbe került; innentől őt is publikációs tilalom sújtotta. Ugyanakkor szabad embernek érezte magát, sokakkal ellentétben emelt fővel járt, jó lelkiismerettel élt – mondta utóbb életének erről a korszakáról. 1975-ben elvált feleségétől, rövid ideig szociológus munkatársával, Matolay Mária Magdolnával élt, majd a szakítást követően ismét megnősült: Károlyi Anna színésznőt vette el.

1971 nyarán – egy terepmunka során – ismerkedett meg későbbi főműve, a Parasztregény adatközlőjével, Mohácsi Bálintné Muka Eszterrel, aki, amellett, hogy három és fél polgári osztályt végzett, sőt – külföldön elhunyt fiának sírját, valamint ott született unokáját meglátogatandó – még Angliába is eljutott, életmódját tekintve „hamisítatlan parasztasszony” volt. Hamar kiderült, hogy éppen egymásra van szükségük: az egész életében sorsregényének megírására készülő tiszaroffi parasztasszony vágyai szerencsésen találkoztak a regénytéma után kutató novellista terveivel. Írónk rögvest meglátta Eszter néni története(i) mögött a potenciális regényhőst és viszont: Eszter néni is megtalálta Csalogban a belőle fájdalmasan hiányzó írót – s ezzel a munkastáb máris összeállt. Az eredmény pedig önmagáért beszél: „1971 nyarától 1974 tavaszáig több mint kilencven óra magnós szövegfelvételt készítettem Eszter néniről” – olvasható a regény második, 1985-ös kiadásának Jegyzetek a Parasztregényhez című záró fejezetében.

Művei kiadása ugyanakkor nehézkes és lassú volt, könyveinek példányszámát mesterségesen alacsonyan tartották, a hivatalos kritika pedig elutasítóan fogadta őket. Csalog szerint művei már megjelenésükkor elfelejtett könyvek voltak, az Aczél György-féle kultúrpolitika rendszerében legföljebb is a megtűrt írók kategóriájába tartozott. Egzisztenciális gondjai változatlanok és állandóak voltak ebben az időben is. Nagy öröm volt tehát, amikor 1981-ben, a Corvina Kiadó gondozásában megjelent, Törzsi művészet című reprezentatív kiadvány grafikai munkáival őt bízták meg. Ponttechnikával készített tusrajzainak honoráriumából vásárolta meg azt a vértesacsai parasztportát, amely később legkedvesebb tartózkodási helye lett.

1982-ben, az évtizedes kutatásokon alapuló munkásportré-kötet, A tengert akartam látni ellen indított kíméletlen sajtóhadjárattól elgyötörten, egy utolsó szalmaszélként megítélt Soros-ösztöndíjjal az USA-ba utazott. 1985 és 1989 között New Yorkban élt harmadik feleségével, Agi Clarkkal. Egyezségük értelmében azonban minden évben pár hónapot itthon töltött, hogy kazettás magnójával anyagot gyűjtsön készülő könyveihez. A Zsil völgyi bányászsztrájk hőséről, Hosszú Istvánról írott portré (Börtön volt a hazám), a káder- és ’56-os portrék (Egy téglát én is letettem; Doku 56), valamint az állami gondozottakból lett stricik, kurvák, rendőrök és bűnözők sorsát felvillantó Fel a kezekkel! csupán 1989-ban jelenhettek meg legálisan Magyarországon.

A rendszerváltás azután végleg hazahozta az írót. „Most Kelet-Európában folyik az élet, látnom kell” – mondta. Közben, 1988-ban részt vett a Szabad Demokraták Szövetsége megalakításában. 1989 decemberében, a Demszky Gábor vezette segélykonvojjal Romániába ment. ’89–90-ben a Magyar Napló és az Igazság munkatársa, de rendszeresen publikált a Hiány, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Kritika hasábjain is. 1992-ben a Raoul Wallenberg Egyesület ügyvivője, majd 1993–94-ben elnöke lett. 1993. július 11-én, az egri antifasiszta demonstráció szónokaként – a korábbi marosvásárhelyi eseményekre utalva – azt üzente roma testvéreinek: „Ne féljetek, cigányok, megjöttek a magyarok!”

1993-ban, még mielőtt realizálódott volna, hogy Csalog Szolnok megyében képviselőként indul, kilépett a Szabad Demokraták Szövetségéből. Több fontos kérdésben is ellentmondásba került a párt vezetőségével. A róla készült portréfilmben egyetlen momentumot emelt ki. Véleménye szerint a kamaszkori tradíciók és a professzionális pártként való működés nem ellentétes fogalmak, ám ha mégis ekként kezelik őket, a Szabad Demokraták rövid úton elvesztik szavazótáborukat. Számára azonban ennél sokkalta fontosabb kérdés volt, hogy a párt akkori vezetése válaszút elé állította: vagy a képviselőség, vagy a cigányügy. Ez Csalog Zsolt számára morális okból nem volt választás kérdése: felállt, és elhagyta a pártot, melynek megalakulását egykor maga kezdeményezte. A történtek lelkileg rendkívül megviselték.

1993-tól az Iványi Gábor által irányított Fővárosi Szociális Szolgáltató Központ és Intézményei munkatársaként dolgozott, jól megérdemelt kutatói állásban. Ekkor készítette a hajléktalan emberekkel azokat az interjúkat, amelyek később Én győzni akarok! című posztumusz kötetében jelentek meg. Ebben az időben egy kocsmai beszélgetés során – többek között Horváth Aladárral és Derdák Tiborral – kidolgozták a Roma Polgárjogi Alapítvány tervét, amit később a Soros Alapítvány támogatásával meg is valósítottak. Már ekkor felmerült az 1995-ben megalapított Roma Sajtóközpont terve, melynek Csalog első vezetője és egyszemélyes motorja lett. E fárasztó munkát mindazonáltal szívből szerette, hiszen a katedrától való elzárás évtizedeit követően végre taníthatott: fiatal romákból professzionális újságírókat nevelhetett. Ebben az időben született meg a későbbi Rádió C ötlete, s ekkoriban érte az a megtiszteltetés is, hogy – Lengyel Péter közbenjárására, vele karöltve – írói műhelyszemináriumot vezethetett az ELTE bölcsészkarán. Tanítványai közül kiemelkedik a tragikus sorsú Hazai Attila, akinek műveit olvasva örömmel fedezzük fel a kései Csalog személyiségének és írástechnikájának inspiráló hatását.

Élete végén ismét előtérbe került a vidék iránti szeretete; legszívesebben vértesacsai házában tartózkodott. 1995-ben feleségül vette Bognár Évát, és dolgozott tovább, mit sem törődve romló egészségével, majd az 1996 májusában diagnosztizált tüdőrákkal. Utolsó feleségének feladata volt a kezelések, a gyógyszeradagok figyelemmel kísérése, a leletek összegyűjtése. Még megélte ’96 októberében a Csendet akarok! című hajléktalanportré dramatizált változatának premierjét a pályakezdő Fullajtár Andreával, s kórházi ágyán átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Életművének szerves egységét tükrözi, hogy halála előtt két héttel, a Balaton Tévének adott utolsó interjújában legelső, Tavaszra minden rendben lesz című kötetének Orbis Sensualium Pictus című írásából idézett: „Test vagy Lélek Egészségének végső meg-bomlása meg-szegi az Életet. A’ leg-szükségesebb dolgoknak hiányával az Ember nem élhet. Az Élet vége a Halál. Ha nem nyavalyától vagy erő-szaktól, el-ér a’ Halál az aggságtól is: száznál több telet kevesen érnek, kikről a’ Históriákat tanulod, mind Földbe tértek már. Kinek-kinek az Élete ajándék és hosszát előre nem számolhatod. Ezt e’képpen vegyed. A’ Hóltat el-ássák.”

1997. július 18-án, Budapesten érte a halál.

Fontosabb díjak, elismerések:

1976, 1982 – Aszú-díj (Mozgó Világ)

1989 – Év könyve jutalom

1989 – IRAT-nívódíj

1990 – A Művészeti Alap Irodalmi Díja

1991 – Déry Tibor-díj

1992 – József Attila-díj

1993 – Nagy Imre-emlékplakett

1993 – Toleranciadíj

1995 – Joseph Pulitzer-emlékdíj

1996 – Pro Humanitate et Libertate díj

1997 – A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje

Az életrajzot Soltész Márton írta.