Balla Zsófia: Életrajz | Digitális Irodalmi Akadémia

Balla Zsófia (Kolozsvár, 1949. január 15. –)

Költő, író, újságíró. 2016-tól a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

1949. január 15-én, Kolozsváron született, asszimilált zsidó családban. Nagyszüleit nem ismerte, a család mintegy száz tagját ölték meg különféle lágerekben. Édesapja Balla Károly író, újságíró, édesanyja, szül. Taub Berta a Babeș-Bolyai Egyetem tanára.

1956-1968:

Szülővárosa Zeneiskolájának hegedűszakos diákja.

1965:

Megjelennek első versei az Igaz Szó irodalmi folyóiratban

1968:

Napvilágot lát első verseskötete A dolgok emlékezete címmel.

1972:

Megkapja tanári diplomáját a Zeneakadémián.

1975:

A Romániai Írók Szövetségének tagja.

1972-1985:

A Kolozsvári Rádióstúdió magyar adásának zenei és irodalmi szerkesztője.

1978-1982:

A kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetője. Désen magyar népzenét és zenei írás-olvasást tanít. 1982-ben kitiltják a városból.

1985:

Egyik napról a másikra minden vidéki rádióstúdiót bezárnak.

1985-1990:

Az Előre című központi napilap agrár-ipari tudósítója.

1980-1990:

Nem hagyhatja el az országot, részleges publikálási tilalommal sújtják, lakását, telefonját lehallgatják.

1990-1994:

A Családi Tükör és A Hét című családi-, illetve hetilap irodalmi szerkesztője.

1984, 1991:

Megkapja a Román Írószövetség Költészeti Díját.

1990:

A Magyar Írószövetség rendes tagja, 1994-től választmányi tagja.

1992:

Meghívják a pécsi Jelenkor szerkesztőbizottságába.

1993:

Ez évtől Magyarországon él.

1997:

A Szépírók Társaságának alapító tagja, egy év múlva kilép a Magyar Írószövetségből.

2005-2011:

A Borostyán-estek – A Költő Színháza sorozat házigazdája a Stúdió K Színházban.

2005:

A Scolar Kiadó világirodalmi sorozatának szerkesztője Báthori Csabával együtt (7 kötetet adtak ki).

2010-2016:

A Versközelítés-sorozat házigazdája a Stúdió K Színházban (Báthori Csabával).

2013:

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.

2016:

A Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

2017:

Szerzői est a Kolozsvári Magyar Színházban. (Beszélgetőtárs: Tompa Gábor, Visky András, közreműködött: Bíró József, Dimény Áron, Tordai Tekla.)

Báthori Csaba

Balla Zsófia költészete

Pályakép

Balla Zsófia költészete kettős – és sokszoros – gyökerű: a kolozsvári indulás évei és évtizedei után Magyarországon válik egyetemes érvényűvé, itt magasodik a magyar líra legszebb teljesítményei közé. A költő mintegy ötven esztendős munkásságában az átfogó, párhuzamosan érvényesülő, állandóan meg-megnyilvánuló jegyekre összpontosítunk, s megpróbáljuk kitapogatni azt a költői területet, amelyet Balla Zsófia teljesítménye immár maradandóan betölt.
         Ez a költészet – keletkezési körülményeit tekintve – az időben két eltérő részre bomlik: az első rész Romániában, magyar kisebbségi sorban születik, és megközelítőleg a költő 1993-as magyarországi áttelepüléséig tart. Ebben a szakaszban a költőnek nyolc verseskötete jelenik meg (1968 és 1993 között), és – Aurel Şorobetea fordításában, 1983-ban – egy román nyelvű válogatott verskötet is napvilágot lát. 1991-ben jelenik meg a Magvetőnél Eleven tér címmel egy válogatott verseskönyv; az áttelepülés évében pedig (1993) a Jelenkornál lát napvilágot az Egy pohár fű című kötet; és két év múlva, 1995-ben egy válogatott és új versekből álló könyvet kaptunk kézbe, Ahogyan élsz címmel. E három kötet a két korszak mezsgyéjén áll: anyagukban zömmel az első alkotói periódushoz kötődnek, de már megjelenik bennük a változás hangja és tematikája. Ezeket követi az a három verseskötet, amely az érett pályaívet a mai napig kiteljesíti: A harmadik történet, A nyár barlangja és a Más ünnepek.

         Balla Zsófia 1949-ben született Kolozsváron. Még szinte meg sem kezdte szülővárosában felsőfokú zenei tanulmányait, máris publikálta első verseskötetét, az 1968-as A dolgok emlékezetét. Itt rögtön érdemes rögzíteni négy olyan adottságot, amely e művészetet eredetében, folyamatában s későbbi kiteljesedésében meghatározza.
         1. Kisebbségi sorban, tehát az anyaország határain kívül születik, s ez azt jelenti: jegyeit egy részlegesen különálló, egy másik hatalmas többség állandó és egyidejű szorításában kibontó korpuszban jeleníti meg, amely szellemi-nyelvi alakzataiban a homogén anyaországi versterméssel csupán laza összefüggésben áll, és az egyre mostohább romániai körülményekkel szemben főleg makacs ellenszegülések közben fejlődhet.
         2. A kisebbségi sor ebben az esetben nem csak etnikai állapotot jelöl, hanem a családi eredetből fakadó sorstörténetet is: Balla Zsófia költői-szellemi attitűdjét kezdettől fogva döntően meghatározza a holocaustnak és következményeinek tragikus, egy életen át gyötrő tudata. A költő rokonságának mintegy száz tagja pusztul el a náci népirtás következtében. Maguk a szülők is német haláltáborokból térnek haza 1945-46-ban, s noha a család a magyar kisebbség tagjaként próbálja megújítani erdélyi gyökereit, a visszailleszkedést, a magyarság melletti döntést akkor és a későbbiekben is hátráltatja a benső megcsúfoltsága ténye, a protestáns-katolikus (tágabban: a kisebbségi) környezet viszonylagos zártsága, többnyire kirekesztő alapállása s a kortársi állami-polgári történelmi felelősség sokáig szóba sem hozott ténye, hallgatással súlyosbított takargatása. Mindezt fokozza a romániai diktatúra hétköznapjainak egyre elviselhetetlenebb politikai (és a sokféle nélkülözésből összeadódó) nyomása.
          3. Nem rejthető véka alá, hogy a patriarchális erdélyi társadalom adottságaival összefüggő férfiuralmi szemlélet ugyancsak hangsúlyosan gyarapítja e sokrétegű terhelések közt alakuló művészi erőfeszítés szenvedésátlagát. Balla Zsófia eredetileg derűs hanghordozását, életszeretetét és eleven lendületét e három tudati szorítópánt együttesen befolyásolja. Ami a pálya harmadik harmadában egyre töményebb formában megjelenő hangütést, az egyetemes szemlélet uralomra jutását, a keresztény-zsidó képzettartalmak kölcsönös átitatódását, a klasszikus forma végleges áttörését és a súlyos személyes élettapasztalatok szüredékeit remekművek formájában kitünteti, az az életmű felívelő első harmadában, a versek derékhadában (a még mindig kereső második harmadban) szenvedélyes, zilált és a gazdag „omladékosság” jelzeteivel tör utat magának.
         4. A művek olvasásakor ajánlatos folyamatosan szem előtt tartani, hogy a szövegegyüttes javarésze (1993-ig, a költő magyarországi áttelepüléséig közvetlenül, később pedig átvitt szellemi értelemben) mindig egy részlegesen ellenséges, de okvetlenül egzisztenciálisan gátló körülményrendszer szorításában jön létre, és ez a körülmény legmélyebb rétegeiben meghatározza a lírai megszólalás jegyeit. A költő hosszú évtizedekig valami ellenében valósítja meg életművét, a nyelvi kívülállás, az életfogytiglaninak tűnő „eltérítettség” rezervátumában, a fel-nem-lelhető önazonosság esélytelenségének tudatában. A diktatúra kisebbségi présében foganó korpusz mélyén eleve ott lappang a személyes tragédiák és a depresszió árnyéka, a kisebbrendűség állandó kísérő-érzete, a kiteljesedés csonkaságának lidérce, a tartalmi kötelezvények és parancsoló közösségi elvárások igényrendszere. Az életműnek ezt a szakaszát mélyen jellemzi a „sorok-közt-írásnak”, az összetett elhallgatásoknak, a kimondhatatlan dolgok elcsukló megjelenítésének, a kényszerű közvetettségnek a technikája. Itt nem a kimondhatatlannal küzd a költő, hanem a kimondandónak oltalmazó rejtegetésével, gátlásosan merész takargatásával.
         Balla Zsófia első köteteit rögtön jelentős személyiségek figyelme övezte. A dolgok emlékezetéhez (1968) Bajor Andor írt előszót, s a könyvet nem kisebb kortárs mutatta be a budapesti Népszabadságban, mint Vas István. A második és harmadik kötetről is (Apokrif ének, 1971; Vízláng, 1975) fajsúlyos recenziók jelentek meg. Az első három könyv egy személyes hangú, a parányi dolgok sorsát is észlelő, a Biblia és a görög-római mitológia (nő)alakjait ébresztgető, egyre erősödő zenei hatáselemeket használó, a családtörténet tragikus emlékezetét óvatosan nyitogató-faggató lírai hangütés mozgóképeit villogtatta. A költő akkori nyelvhasználata még kissé darabosnak tűnhet, nem takargatja a közvetlen költői hatásokat, és valamilyen archaikus-naiv későnépiesség szókincsét modellálja. Nem tévednek azok a recenziók, amelyek e lírai szóhasználat mögött főleg József Attila fordulatait – és etikáját – vették észre. Ezt kiegészíthetnénk azzal, hogy a hangütésben a népdal, a balladákra emlékeztető tónus és a népi szürrealizmus (talán a népdalokkal való elmélyült foglalkozás, talán a bűbájoló Szilágyi Domokos vagy Horváth Imre kámeaszerűen zárt négysorosai) verbális emlékei, a forradalmas (ifjúi, majd hatvannyolcas) messianizmus fel-felforrósodó betétei, a zenei képzettség és szövegformálási szándékok, és a bontakozó női igazságérzet csírái is felsejlenek.
         Érdekes vonás még – s ez rögtön a pálya elején már szembeszökő –, hogy a költői tudat egyre lázasabb érdeklődéssel bányássza elő mélytárnáiból (korunkat szinte megelőlegezve) az egymásnak feszülő képzetpárokat (pl. Jézus-Josua), a keresztény és a zsidó mitológia közös alapelemeit és tartalmi ösztönzőit, miközben a „magán-hangzók” alján mindinkább felgyülemlik a közösségi megszólalásmód gyúanyaga. A dolgok iránti fokozott együttérzést, a fogalmazás személyes ízű, zaklatott metaforákkal bonyolított képzeteit a harmadik-negyedik kötet táján váltani kezdi a múltra éber gondolkodó attitűdje. Ahogy a korai rajongás hangjai alól kisejlik az anya, az apa sorsának mélyebb fürkészése, ahogy a pusztán egyszemélyi nyugtalanság mögül elő-elővillannak a közösségi szorongások és fenyegetések fekete csóvái, ahogy a régebbi, itt-ott esetlegesnek rémlő panaszok fokonként egyenesen történelmi jelentőségűvé súlyosodnak, ahogy a meztelenül artisztikus táncos darabok egy türelmetlenül követelt „változás” csatadalává keményednek, – jelzik a tágulást: Balla Zsófia művészetének felmagasodását.
         Érdekes és nem köztudomású adat, hogy Balla Zsófia lírájának máig legismertebb, emblematikus – mondhatnánk: világhírű – darabja, az Ahogyan élek című vers első ízben az 1971-es Apokrif ének-kötet záróverseként jelent meg. (Ekkor a költő huszonkét éves.) Ott a költemény még kilenc sor – később néggyel rövidül –, s mivel ott még a bibliai-görög mitológiai nőalakok sorstapasztalatát összegezi, kevésbé sugározza a végleges (az 1991-es Eleven tér-kötetben megjelenő) ötsoros elvont, egyetemes érvényű, axiomatikus erejét, az emlékezetes, sokszor idézett és elemzett zárósorral. (Lásd: Demény Péter: Ahogyan élek (2010), illetve uő.:Balla Zsófia költészete, Doktori disszertáció, 2009.)
                                      Újra, csak újra megtérek,
                                      nem akarok más lenni
                                      (félek),
                                      mint ami lenni szeretnék.

Ahogyan élek, az a hazám.

Balla Zsófia puritánsága azonban – ezt ma már világosan látni – az egész későbbi életműre rávetíti fényét, és jelez két fontos, az évtizedek során kiküzdött belátást: 1. a művészet önazonosságot megalapozó delejét (Friedrich Hölderlin: Andenken /Emlékezet/; Was bleibet aber, stiften die Dichter; De ami megmarad, azt költők teremtik), valamint 2. az életgyakorlatnak a magasrendű művészet létrehozásában játszott döntő szerepét. Létezik, semmi kétség, más poétika és etika is a művészetben. Ennek a költőnek szemlélete mégis arról ismerszik meg, hogy egyidejűleg hangoztatja élet és művészet összefonódó, egymásban gyökerező, egymást nélkülözni képtelen hatástörvényeit. Az alkotó szemében nincsen érvényes művészet etikai hitelesség nélkül, és az etika része művészi szempontból az is, hogy egyre általánosabb jelentésű, minden határt meghaladó tartalmú korpuszt kell létrehozni.                                                                      A Második személy című kötettel (1980) új szakasz kezdődik. A cím szimbolikus nyitány, költői program: a szokványos lírai első személy (én) és a személytelen, közömbös harmadik személy (ő) közül a második személyt, az odafordulás, a személyesség névmását, a Te-t emeli központi funkcióba. Itt jelennek meg először Balla Zsófia költészetében azok a nagy tablószerű, az avantgarde eszméletét és technikáit is alkalmazó, párhuzamos építkezésű költemények, amelyek egyfajta (személyes és történelmi, egyedi és etnikai, elvont és konkrét) múlt-találás egyidejűségeit teremtik meg. A forma azt sugallja, hogy múlt és jelen egyidejűleg fejti ki hatását a tudatban.
         A kötet két legmarkánsabb hosszúverse: a PaterNoster és a Dániel könyvéből című poéma. A szövegek komoly tudati mélyfúrás, egyidejű süllyedés-emelkedés képzeleti egységeit sorakoztatják, és már-már érdes metaforáik körtáncában szinte megmártják az olvasót a – helyenként hermetikus és a magántapasztalat okán talányos – írói tudásrétegekben. A PaterNoster az erdélyi múltat és jelent egy emelkedő-süllyedő körfelvonó mozgásával érzékelteti, ugyanakkor az imádságra is utal, s közben a hitbe kapaszkodó létmód töredékes megidézésével az idő eseményeit személyes történetek közé feszíti ki. A Dániel könyvéből vers-sorozatában egy gyermek születésének és halálának, anyának és gyermeknek közös verembe zárt idejéről olvasunk. A gyermek verme az anya teste, az anya verme a szülés élet-halál-veszélye. Ugyanakkor: az anya verme a gyermek. Mindkettőjüket csak a bibliai veremben megjelenő Harmadik mentheti meg. Hasonlati anyaguk, lázas képhalmozásuk, személyes emlékekkel átitatott epikus rejtélyeik ellenére ezek a versek mai érvénnyel is kifejezik a mindenkori és többszörös kisebbségi lét őrjítő, bénító tébolyát, a bizonyosságok égető szükségét és hiányát, még az emelkedésnek is a zuhanás szédületét közvetítő szégyenét. Balla Zsófia újítása itt abban áll, hogy mintegy a verbális gyorsítás síkján kifejezi a közösségi kaloda tragikumát, jelenből a múltat is mérgező mételyét, ugyanakkor sugallja a tisztázó múlt-tudat és a feddhetetlen jelen fontosságát. A PaterNoster a személyes és történelmi léptékű szellemi talajforgatás nagy verse a magyar irodalomban. A tragikusan elhunyt irodalomtörténész, Cs. Gyimesi Éva nagyszerű elemzést írt róla. (Változatok az iróniára, Utunk, 1981)
         Megemlítendő még, hogy a Második személy nemcsak a klasszikus technika jó két évtizedet átfogó megújítását, hanem a tematika bővülését, az árnyaltan finom ironikus hangnem megjelenését, a személyes sorsesemények (gyermek születése, szerelmek, veszteségek) hangsúlyos feltűnését is megelőlegezte. A Dániel könyvéből című nagyfutamban jelenik meg először, itt szélesül nagy motívummá a szül(et)és, a veszítés, a holtak emlékezetének témaköre, a bent-kint, a külvilág-otthon, a halál-újjászületés, a távozás-maradás képzetvilága, – mondhatnánk: Balla Zsófia itt találja meg saját szavait, itt szerkeszti meg öntudatának maradandó szellemi hegy- és vízrajzi térképét.
         A költőt Romániában 1980-tól 1990-ig a részleges közlés és az ország elhagyásának tilalmával sújtotta az államhatalom. A Kolozsvári táncok 1980 előtt leadott anyaga ugyan még megjelent 1983-ban, de aztán a következő kötet, A páncél nyomai már csak a diktatúra bukása után, 1991-ben láthatott nyomdafestéket. Ezekben a művekben erősödik a kisebbségi szorongatásokból, személyes traumákból, sokrétű veszítésekből és veszteségekből, a többszörös sebekből fakadó tragikus létérzet uralma, ugyanakkor úgy tűnik: a korábbi kisebbségi sors egyre inkább csak színezi és közvetett motivikus kísérettel gazdagítja e költészet egyetemes emberi kérdések felé forduló szemléletét.
         Időközben két német nyelvű kötet is napvilágot lát. Az első 1998-ban a német Suhrkamp kiadónál Schönes, trauriges Land címmel, Hans Henning Paetzke átültetésében, a második pedig, a Schwerkraft und Mitte 2001-ben, a berlini DAAD kiadásában, Daniel Muth fordításaival.
         Balla Zsófia nem könnyen mozduló, nem könnyelműen „hon-elhagyó” alkat: ő – más kortársaival ellentétben – szülőföldjén élte át és szenvedte el a Ceauşescu-korszak legsúlyosabb, a nélkülözések és az üldöztetés számos formában (például lakásának lehallgatása) eldurvult éveit, a zsarnokság dühöngő utolsó évtizedét, és csak négy évvel az 1989-es fordulat után települt át Magyarországra. 1993-től fogva immár nem csak az önkényuralom démonaival birkózik, hanem a szabadság kísérteteivel is. Ezt költészetének kiszélesedő tematikája, elmélyedő szemlélete, a mindenkor és mindenkire kötelező emberi imperativusok felmutatása tükrözi. A szabadság feltoluló kihívásaival való, költői formában megfogalmazható tapasztalat, úgy tűnik, váratlanul nehezebb és kockázatosabb megpróbáltatás volt, mint azt feltételezhetnénk. A romániai elnyomás nyomorúságos, a komoly tartalmak egyenes kimondását gátló, néha csupán gesztusértékű, de rejtjelezett tiltakozás hevességét mutató és a sorok között olvasható, sokféle képzettársítást megengedő beszédmód megváltozik: az érettség kora ez, az átlátható formák síkja, a tömörítések és elemelések kiteljesedő világa, amelyben a merészen áradó, de sokszorosan befüggönyözött tablókat felváltja a létkérdésekre összpontosító, felmagasodni merész, formák gazdagságát kibontó és megrendítő nyíltsággal beszélő, szinte a bibliai időkig visszanyúló, a nagy emberi-isteni eseménymintákat faggató „létértelmező költészet”. A költő összetett életérzését végtelen fegyelemmel szorítja a klasszikus-modern hangnem kereteibe, de – miközben semmiképp nem kíván lemondani a költői hagyomány legkisebb hasznáról sem – a kilencvenes évek derekán kisebb lépéseket tesz a posztmodern kötelezvény nélküliség divatja felé. Közlendőinek súlyosságát, hitelességét ez az intermezzo nem szegényíti, sőt az ősi-biblikus képanyag, a filozófiai háttér és a világirodalmi tájékozódás ízlésbeli szilárdsága (Rilke, Eliot stb.) bizonyos ingerlő mellékhatást, friss lendületet kölcsönöz e középső korszak hullámainak.
         Láttuk, Balla Zsófia kezdettől fogva érzékenyen és együttérzően ragadta meg a kicsiny dolgok és a szemérmes elevenek létvilágát, – ez a figyelem most ugyanilyen erővel fordul a magasabb-mélyebb dolgok, a láthatatlan szférájának anyagai felé. Ő is elmondhatja Rilkével: „Ich habe es von vornherein nicht mit den Menschen, sondern mit den Dingen gehalten”. („Kezdettől fogva nem az emberekkel, hanem a dolgokkal tartottam”). Ez a transzcendens, a világ szakrális vonatkozásait mind elmélyültebb igyekezettel megragadó öntudat a nyolcvanas évek második felében, a kilencvenes évek első felében eljut az egész veszélyeztetett emberi és természeti teremtés felméréséig, az axiomatikus belátások és végső filozófiai állítások küszöbéig.
         Balla Zsófia költészetének a hatvanas évektől a kilencvenes évek közepéig terjedő íveit tükrözi az 1995-ben megjelent Ahogyan élsz című válogatott verseskötet. A könyv A dolgok emlékezetétől az Egy pohár fűig fogja át az anyagot, de új és kettős villogású keretbe is zárja. Elöl áll a Holmi felkérésére írott – és Rilke egykori Kappus-leveleire emlékeztető – Levél egy ifjú költőhöz c. didaktikus, de egyúttal ars poetica-jellegű hosszúvers, a szerző első kötetének első versével szembesítve. Záróanyagként pedig megjelenik – a posztmodernnel történt rövid, ideiglenes kacérkodás emlékeként – a Budatest-ciklus huszonegy darabja. Amennyire lényegi és Balla Zsófia eszméletének legrokonabb rokona az első vers, annyira szokatlanul idegen test a könyvben (két évtized távolából visszatekintve) az utóbbi ciklus jónéhány darabja. Semmi kétség, ez a költő képes szavakba foglalni a lét termékeny, zárt formákba átszűrt derűjét, mi több, humorát is, – de ez az igyekezet nem kölcsönözhette tartósan egy merőben korban gyökerező, nyelvjátékokban szétolvadó, a magasságtól megfosztott, efemer szórakozást kínáló beszédmód technikáit. Úgy tűnik, ez az új élethely-szította szorongásból és szeszélyes stiláris lelkesedésből megnyitott ösvény nem vezetett gazdagabb forrásokhoz: csupán a felhőtlen-felelőtlen fesztelenség átmeneti kitérőjét, rövidke szűkmenetét jelzi ebben a magasköltészetben.
         A kilencvenes évek második felében lényeges fordulat következik: Balla Zsófia költészete – mint egy tengerjáró hajó (a költő maga használja ezt a képet) – lassan irányt vált, mondhatni: visszatalál eredeti eszméleti medréhez, a klasszikus formákban elmondható tartalmakhoz, és kialakítja azt a megemelt, komoly, erkölcsi üzenetekkel dúsított stílust, amely eddigi három legutóbbi kötetében ölt új alakzatot (A harmadik történet, 2002; A nyár barlangja, 2009; Más ünnepek, 2016). A költő immár Magyarországon él, 1997-ben házasságot köt, sűrűn látogat külföldre, egyre inkább felidézi magában az európai kultúra nagy emlékeit, mondhatni: elmélyíti az időben azt, amit a korban közvetlenül megtapasztal. Verseiben látható és láthatatlan körvonalakban megjelennek élő és holt barátok, felmagasodik az idősödő anya alakja, létet fenyegetően lobognak a megsemmisítő táborokban odaveszett felmenők árnyai, művészi és etikai sugallatokkal közelítenek a világköltészetben fellelt nagy elődök (Villon, Donne, Shakespeare, Goethe, Emily Dickinson vagy éppen Ted Hughes, Wisława Szymborska). Témakörének gazdagságát költői erő, plasztikus modellálás és magasságigény jellemzi, és a véglegesen érvényes kifejezési lehetőségek keresése.
         Amit mond, körülírható és talán örök: legfontosabb feladatának, életfogytiglan tartó kihívásnak tekinti, hogy művészetében megjelenítse a százezrek, a szülők és rokonok holocaust-drámáját és saját másodgenerációs traumáját, saját szavakkal ábrázolja a hontalanság és begyökerezetlenség sebeit, költői „ajánlatokat” tegyen a baráti-irodalmi szférában bekövetkezett csalódások, a választott hazában is sűrűn megtapasztalt kirekesztettség és általában a kelet-európai sors elviselésére. Magányát immár nem csupán a személyes veszteség tónusa tükrözi, hanem igyekszik a teremtmény egyedülségét a világállapot koordinátáival összefüggésbe hozni. A versek meghökkentő nyíltsággal és nyitottsággal rögzítik a hitbéli döntések feltételes érzelmi hozadékait, a megszüntetések és megőrzések verbális dialektikáját, az egyértelmű beszédmód ingerlő hiányosságait, az élet-értelem örök keresésének és az ideiglenes találásoknak rítusát. Balla Zsófia költészete alapvetően tragikus vonulatokban jelenik meg előttünk, de széles világ-karolása mégis mély és átható derűvel tölt fel. Életszeretete áradó és vívódó, rejtőzködő és érzéki szerelmes verseiben s általában egész versvilágának érzéki anyagszerűségében is megmutatkozik. Ehhez járul – csak kevesek által észlelt – humora, öniróniája, sokszor gunyoros játékossága. Szellemi-érzelmi mérlegkészítései közben – művészetének alján – többnyire felóvakodik valamely lágy, gyermeki, a remény elvére esküdött hang, életgyakorlatának talán legrejtettebb, mégis legtáplálóbb meggyőződése. Külsőleg sötétnek tetsző, érdesebb lírai menetei mögött többnyire érzékelhető egyfajta archaikus harmónia ígérete, egy mélységes létderű, helyenként feltoluló humor, a jóság teljesedésének lehetősége. Balla Zsófia művészetének számtalan pontján felfénylik ez a reménytelenségen túli remény.
         Ez itt nem a mélyebb elemzés helye, úgyhogy csupán egy rövid részletet idéznék a költő Fű című megrázó esszéjéből. Miután meglátogatta a haláltábort, kilép a kapun, és miközben tenyerében szorongatja-gyűrögeti – nagyszüleinek hamvai helyett – a pár szál kitépett füvet, az örök meg-megéledésnek ezt a pusztíthatatlan szimbólumát, így szól: A szemem ugrálva kapaszkodni próbált: ezek a fák nem lehettek akkor itt, túl vékonyak még. Nem látni, nem szagolni. Aztán, már a tábor kívül, minden kapun túl, egy gyepágy láttán öntött el a zokogás: ez a fű! nem lehet, hogy ez a fű él, Ők meg itt, szerteszórva, por és kavics! És hol vannak, hol van-nak... térdeltem, tépdestem a földdel keveredett zöld szálacskákat, gyűrtem a zsebembe: elviszem Őket, elviszem, az enyém. Ez a gyógyíthatatlan zöld fű az enyém. /…/ Majd, most már Brahms Német Requiem-jére is utalvaEz a mélyből sarjadó hang tudatja, húsba itatja semmiségünket. De a hangtest, amely ezt mondja, a zenekar és a kórus tömött muzsikája fölszárnyaltatja a füvet és virágját. A pillanatnyi lét, a megszólaltatás gyönyörűsége örök lenyomatként virít és lobog ebben az áradatban. Buborék a zene borostyángyantájában: fű.
         E költészet számos darabjában érzékeljük egyrészt a szigorú benső kötelezvényt, hogy mindent, ami a múltban történt, részleteiben és összességében is meg kell őrizni, meg kell szentelni az emlékezetben, de másrészt felfogjuk azt a fáradhatatlan törekvést is, hogy meg kell találnunk – teremtenünk! – életünkben a Jót, ki kell tapintanunk a párbeszédnek, emberi érintkezésnek azokat a törékeny köztes tereit, amelyek a lét folytatását elősegítik. Balla Zsófia költészete újra és újra meggyőz arról a nem mai keletű belátásról, hogy a művészet minden tapasztalatot képes a szépség síkján megváltani, vagy ahogy a nagy francia költő, René Char írta: „A költő – ha már minden bizonyíték csődöt mondott – a kétségbeesésre egy lövetnyi jövővel válaszol”. Ha Balla Zsófiát olvassuk, úgy vélhetjük: az ember, a történelem – minden csalatkozás ellenére – nem fejeződött be, ma is nyitott. Minden sorának mélyén ott sustorog egy eleven, nehezen hallható hang, mely azt mondja: Merj lenni.

Fontosabb díjak, elismerések

1980 – A Kolozsvári Írótársaság Költészeti Díja

1984, 1991 – A Román Írószövetség Költészeti Díja

1991 – Az I. Román Könyvszalon Költészeti Díja

1992 – Déry-jutalom

1992 – Magyar Napló-díj

1995 – A Soros Alapítvány életműdíja

1996 – József Attila-díj

2002 – Bodor Ádám: A börtön szaga című kötetének kérdezőjeként a Magyar Irodalmi Díj egyik díjazottja

2002 – A Salvatore Quasimodo-verseny Különdíja

2003 – Palladium-díj

2003 – Üveggolyó-díj (Írók Boltja)

2008 – a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj

2010 – Artisjus Irodalmi Nagydíj

2012 – A Látó folyóirat Nívódíja

2022 – Budapest XIII. kerületének díszpolgára

Ösztöndíjak

1994 – Német Kulturfonds

1999 – DAAD Berliner Künstlerprogramm

2001 – Herrenhaus Edenkoben

2002 – Landeshauptstadt München – Willa Waldberta, Feldafing

2003–2004 – Künstlerdorf Schöppingen Alapítvány, Heinrich Böll-Haus, Langenbroich

2006 – Graz város

2012 – Literaturhaus Aargau (Lenzburg, Svájc)

2014 – Stiftung Landes & Gyr (Zug, Svájc)