Fellinger Károly: Életrajz

Fellinger Károly (Pozsony, 1963. november 20.)

Forbáth Imre-díjas költő, író, helytörténész. 2025 óta Térey János-ösztöndíjas.

*

„Gyerekkorom óta Jókán élek, de Pozsonyban születtem 1963-ban. Úgy került anyám az ottani szülészetre, mint Pilátus a hiszekegybe. Sokáig bosszantott, fel(l)ingerelt a dolog, de most már elfogadom, hiszen a lányom és unokáim is ott jöttek a világra.

Fellinger felmenőim bajorok voltak, a 18. század derekán települtek Dénesdre, üknagyapám, Fellinger János pedig Újhelyjókára. 1867-ben nősült meg, s az évek múlásával úgy tűnt, fiú örökös nélkül marad, hisz csak a négy lánya érte meg a felnőttkort. Erkölcsös, vallásos életet élt nejével, Szalai Zsófiával, de mégis egy erkölcstelen dolognak köszönheti, hogy vezetékneve Jókán fennmaradt. Etelka lánya Bécs mellett szolgált, és a családi hagyomány szerint felkoppintotta egy Széchenyi-legényke. Az uraság hazaküldte a lányt a szolgálatból; a csecsemő pedig az anyja vezetéknevét (Fellinger) kapta a keresztségben.

A Kis-Dunával szemben volt nagyapám háza. Ő a cukorgyárhoz tartozó földeken dolgozott, mint csoportvezető, majd az államosítás után »útkaparóvá lépett elő«. Isonzó, a nagy háború, majd az olasz hadifogság megviselte egészségét. Tőle örököltem a természet, a föld szeretetét. Rögös, de egyenes út vezetett engem az agronómusi székbe. Persze jelentkeztem újságírónak, tanárnak is, mindhiába. A mélyépítészeti szakra felvettek ugyan, de nem indultam el az egyetemre. Messze volt nekem akkor Kassa. Írni már nagyon hamar elkezdtem, hiszen egy jókait a nagy író neve is kötelezi erre.

Valójában jó ideig nem tudtam, mi legyek. Csak amikor már jó néhányszor sikeresen szerepeltem a versmondásban, s verseim is jelentek meg lapokban, döntöttem a galántai gimnázium mellett. Ott mindjárt, elsőévesen szerkesztettem az Alkotó Ifjúságot, s rájöttem, ha nem is én írok a legjobban, de szervezni tudok. Talamon Alfonzot, Szarka Tamást a barátomnak tudhattam. Később az élet úgy hozta, hogy 20 évig Jóka képviselője lehettem, valamint 4 évig a falu alpolgármestere. Verseimre mély hatást tett édesapám Alzheimer-kórja, édesanyám demenciája, unokám Asperger-szindrómája.

Az ellentmondások kötnek a világhoz a legteljesebben. Verseimben gyakran találkozni az oximoronnal – ez a stíluseszköz alkalmas egyfajta iróniára, öniróniára. Ha két, egymásnak ellentmondó fogalmat jelzős szerkezetben összekapcsolunk, erősödik a feszültség, tömörítünk, az is odafigyel rá, aki nem akar. A dolgok mögé való látás kényszerét, akarását eredményezi, akárcsak a paradoxonok, ellentétek alkalmazása. Valamiféle titokzatosság lengi körül így a szöveget, ami a nem jártas olvasóval azt is elhitetheti, hogy a szerző nagy dolgok, titkok tudója. Persze itt csak a versekről van szó, nem szeretnék küldetéstudatos hamis próféta lenni. Ez talán József Attila, Pilinszky János, no meg Celan és Kierkegaard öröksége.

Én olyan ember vagyok, aki belemegy a vitába, van véleményem, még akkor is nevén nevezem a dolgokat, ha ezzel magamnak kárt okozok. Viszont úgy vagyok nyílt, hogy néha még önmagammal is vitatkozom. Ez kiderül a szövegeimből. Nem most lettem ilyen, a kezdetektől ez van. A szabadság szent dolog nekem.

Ha nem dolgoztam volna mezőgazdaságban, sose leszek helytörténész, nem gyűjtöm fel a Csallóköz és Mátyusföld mesevilágát, népi ételeit, csúfolóit. Mindennek megvan a maga miértje. Egyszerre vagyok baloldali, szabadelvű és értékőrző. Mindig az adott szituáció dönti el, mi a lényeges, a legemberségesebb.

Isten számomra egy bumeráng, ha elhajítom, visszatér hozzám, akkor is, ha nem várok egy helyben, és akkor is, ha keresem az igazságot.”

(2026)