Falcsik Mari: Életrajz

Falcsik Mari (1956, Budapest)
Költő, a Salvatore Quasimodo Emlékdíj fődíjasa (2018). 2020-tól Térey János-ösztöndíjas.

SELFIE

1956-ban születettem Budán. Négyéves alig múltam, mikor tollat fogva bal kezembe, írni kezdtem, majd azután az iskolában áterőltettek a jobbra. Ezért csúful írtam, girbegurbán és sután, bár talán szépet – ezt senki meg nem mondja már, mert csinálhattam kivételest, ügyetlent vagy tényleg szépet, később egy szép nap összetéptem az egészet.

Voltam csoda, míg gyerek, Ariel légi szellem, magamnak is befoghatatlan, persona non grata, kíméletlen emberharcos, bezárt néma madár, később hirtelen dalba váltó, voltam vízparti égboltozat papnője, társát gyászoló társ – most már csak egyszerűen költő szeretnék lenni, kíméletes harcos, kevésszer fénybe álló páva, és csak asszony, barlangjában kitelelő nyári lény, ráadás-anya.

Fölsőbb iskoláimban semmit nem tanultam. Viszont ifjúságomat egyetemesen megéltem: hogy tapasztaljanak, hagytam ösztöneimet elvadultan burjánozni – büntetett érte keményen később rossz korom: a szocreál prés alatt alakultam ilyen roncsolt-kevélyre, míg szabaddá verve személyiségem a fölnövés pokla után végre föllélegezhetett újra, valahol az űrben, lakatlan, de élhető határmezsgyékre kihullva.

Aztán sokáig nem írtam semmit, csak figyeltem ott belül, ahogy az ujjaim a kívülállásban elgémberednek. Mert míg a függéstől megmenekültem, nem kevesebbet: pályámat vesztettem el – hogy eretnek vagy, minimum ennyibe kerül: semmi földi pálya, plusz egy lakás ára, meg tíz év egyedül –, míg a kor jege az ezredvégre annyit enged, hogy bolygó űrhajómat ismét a Földre navigáljam, és húszévesen elejtett tollamat újra megtaláljam.

Most itt tart a leltár: nyolc verskötet kiadva, és vagy másik négy kéziratban készen, illetve egy novellásköteten is dolgozom éppen. Azon tehát, hogy legyen minden arra érdemes szöveg kirakva, hogy majd a mindig csonkán lezárt egészben helyet találjon a töredék minden diribdarabja. Addig meg már csak legyen mód írni, és bízni abban, hogy tényleg élet látszik majd azon a képen, és hinni, hogy még megmaradhatok hívő nyári lénynek, és hogy a sors a nehezétől már végig nem kímél meg.

(Falcsik Mari, 2023)