[...]Kolonics főhadnagy volt Emiliának, a legnagyobbik Hoffer leánynak vőlegénye. Mégpedig második vőlegénye, amely körülmény némi foltot ejtett a leány hírnevén. Az első Graf Mihály volt, özvegy Grafné azonban akkoriban szétrobbantotta a kötést, mivel egyszer reggeli hatkor még ágyában találta a fia menyasszonyát.
A gyerekek fölvitték Jani urat a nappaliba. Ott hárman hárfáztak együtt, a középső két Hoffer leány és Zorka. Olyan komolyan vették a leckéjüket, hogy abba se hagyták a játékot, csak mosolyogva bólintottak loknis fejükkel a vendég felé. Jani leült a két gyermekkel, és áhítatos csendben várta a játék végét.
Hofferékat tulajdonképpen mindenki kedvelte a városban, de azért titokban sok pletyka kerengett róluk, mert a viselkedésük, sőt a külsejük is más volt, mint a többi emberfiáé. Valami művészi bátorság, melegség és lendület jellemezte őket. Az öreg Hoffer sok pénzt keresett, de sokat is költött a gyermekeire, akiket úgy járatott, „mintha urasági gyerekek volnának” – mondták a városban. Graf Jani azonban nagyon jól találta magát ebben a házban, és boldog volt, hogy Hofferék nem éreztették vele, mennyire bántotta őket Grafné asszony viselkedése.
A hárfajáték akkor ért véget, mikor az öreg Hofferék és a mátkapár a szobába léptek.
A vőlegény, aki a Blomberg dzsidásainál szolgált, hosszú, kemény, szőke pofaszakállú katona volt.
Kisült, hogy ők is tudnak már a karlócai eseményekről. De nemcsak ők, hanem az egész város.
– A rácok és a horvátok gyülekeznek, Szerbiából is sokan jönnek, hogy elfoglalják a Bánságot – mondta aggodalmas arccal az öreg Hoffer. – Mit fogtok csinálni, ti császári katonák?
A főhadnagy boldog tudatlanságában vállat vont.
– Nem fogjuk a fejünket törni, hanem azt fogjuk csinálni, amit parancsolnak nekünk.
– Az a kérdés, ki parancsol nektek? A bécsi, vagy a pesti hadügyminiszter?
Kolonics könnyedén legyintett a kezével.
– Azt hiszem, az egész pesti svindli hamar véget fog érni… Kossuth és a táblabírák…
Hofferné arca egyszerre vérvörös lett.
– És bennünket ki fog megvédeni? Bennünket és a gyermekeinket?
A főhadnagy csodálkozva nézett az asszonyra.
– Titeket? Nektek semmi közötök az egész dologhoz. Ami lesz, az a magyarok ellen megy. Ti pedig németek vagytok.
– Persze, mi németek vagyunk – hagyta rá Emilia, akit nagyon kínosan érintett ez a vita.
Most megszólalt az öreg úr. Domború szép művészhomloka alatt ragyogott a két szeme. A hangja pedig reszketett a visszafojtott fölindulástól.
– Igen, mi németek vagyunk. Mi németek vagyunk, és úgy fogunk viselkedni, ahogyan a német becsület kívánja. A becsület pedig azt kívánja, ha békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk melléjük a veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem volnánk becsületes németek, hanem szedett-vedett csürhe.
Az öreg úr kiabálni kezdett, és a nők megijedtek.
– De apa! – kérlelték.
De az öreg felbőszülvén a főhadnagy arrogáns mosolyán, még jobban kiabált.
– Öregember vagyok, vén mesterember, de becsületemre mondom, hogy fegyvert fogok, ha hívnak a magyarok. Ez a Gyuri kölyök még csak tizenhárom éves, de ha ő is el akar menni, becsületemre mondom, én adom kezébe a fegyvert.
Kolonics méltatlankodva emelte föl a fejét. A hosszúkás, szigorú és lojális arca erősen emlékeztetett azokra a főhercegi arcokra, amelyeknek képmása ott függött sok Kolonics nemzetség vizitszobájában. (Znajmban minden második embert Kolonicsnak hívnak, és aki nem lesz közülök katona, abból hivatalnok lesz.)
– Én azt hittem, hogy apámuram hű alattvaló – mondta szemrehányóan.
– Az vagyok, vőm uram, az vagyok – kiáltotta Hoffer, miközben mind a tíz ujjával nekiesett a sűrű, ezüst hajának. – Életem és vagyonom a császáré, mert ő az én törvényes uram. De a lelkem nem a császáré, vőm uram, a lelkem Istené, és becstelenséget a császár kedvéért sem követek el! [...]