[...]De aztán Terike már nemcsak magukról mesélt, hanem másokról is a faluból. Mindenkiről mindent tudott, s angyali ártatlansággal részletezte az ismerős családok legintimebb dolgait.
– Hiába, kedvesem, most is csak az az úr, akinek pénze van. Mondhatják énnekem, hogy a szocializmus nem ismer különbséget, itt is van, akinek jól megy, aki nem fér a bőrébe, és van olyan, aki éppen csak eltengődik.
Most egy darab kolbászt dugott a szájába, kicsit abbahagyta a mesét, mert úgy látszik, hiába főzte meg azt a kolbászt, mégis kemény maradt, jobban meg kellett rágnia, mint az omlósra sült pecsenyét. De azért tele volt még a szája, amikor így folytatta:
– Nézze csak ezt a Petriknét! Ez minden héten kétszer bemegy a városba rendbe hozatni a haját. Tele van az ujja briliánsgyűrűkkel, és Párizsból hozatott divatlapok után öltözik. Nagy vacsorákat rendez, és majd kiesik a szeme Mayer Nándiban gyönyörködve.
– Kicsoda az? – kérdezte Anna, mert se Petriknét, se Mayer Nándit nem ismerte, most hallott róluk először.
– Hát az asztalosné! Mikor tíz év előtt önállósította magát az a Petrik, azt mondják, nem volt neki több, csak ami rajta volt. Egy enyves nadrág, abba járt vasárnap is. Gyerekeiket ott lehetett látni mindig az utcán rongyosan és sült tököt nyalogatva, mert másra nem tellett. Aztán egyszerre gépekkel kezdett dolgozni, most meg már hat segéd gyalul a műhelyében, mivel Belegrádba szállítja a bútort. Jönnek a nagy kamionok, és viszik a szebbnél szebb kredenceket, asztalokat, pedig ez igazán egy kis semmi, kehes emberke, ez a Petrik. Szerencséje van, ez az egész. Ha Mayer Nándi ott van náluk, akkor az asztalos tökrészegre issza magát, úgyhogy le kell fektetni, és akkor szabad a vásár. Nándit se ismeri? Dehogynem, biztosan látta már. Szép barna ember, délceg járású, vékony minta bajusszal jár, és hiába van túl a negyvenen, mindég akad valami szeretője. Pár éve került ide tanítónak. Én ki nem állhatom. Már amikor elkezdi mondogatni: „Testvér, énnálam nincs nagyobb magyar ebben a faluban!” – akkor én legszívesebben fölkelnék, és elmennék haza. Fölrántja az egyik szemöldökét, a szája széle csempe lesz, kicsit még a derekát is kificamítja, és úgy mondja azon a csinált bikahangján, hogy ő milyen nagy magyar. Utálatos egy alak. De hát senki se akarja megbántani, mivel ő most a legöregebb tanító. Ha ezek összejönnek, a Markovics szódás, az asztalos meg ez a Nándi, akkor jaj mindenkinek. Ezek még Németh Pétert is lefitymálják, úgy beszélnek róla, mint valami árulóról. Debizisten, a saját fülemmel hallottam egyszer, mikor a szódásék Évájának a névnapja volt.
Annát nem érdekelte Terike meséje, még bosszankodott is, hogy ez az asszony egész úton ilyen pletykákkal traktálja majd, de amikor Pétert említette, eltűnődött. Szegény Péter! A névnapokat és vacsorákat rendező szódások és asztalosok mondják árulónak. Mégiscsak hallatlan! Hát ezt érdemli ez a szegény Péter? Ki van akkor mellette? Ki méltányolja a munkáját, azt, hogy odaállt a falu élére akkor, amikor ez nem jóléttel járt, hanem izgalommal és állandó munkával?
– Lássa, Annácska – hajolt hozzá bizalmasan Terike, miután végre visszarakta a maradék ennivalót a táskába, és nyelvével a szája szélét törölgette –, Péter magának való férj lenne.
– Honnan veszi ezt, Terike? – tiltakozott csodálkozva Anna, és nevetett. – Mi gyerekkori jóbarátok vagyunk, házasságról beszélni közöttünk igazán nevetséges volna.
– Hát éppen azért! – folytatta Terike. – Kit vegyen el ez a szegény fiú? A Farkas Rozikát talán? Nem hozzávaló az! Én ismerem Rozikát, és azt is látom, hogy Péter milyen szemmel néz magára. Ismerem én a férfiakat, nekem nem köll hogy beszéljenek. Én a tekintetükből kiolvasom minden gondolatukat. És mire számíthat magácska itten?
Anna elpirult. Éreznie kellett, hogy ez az asszony az ő korára tesz célzást. Hát igaz, ha az ember Bácsmezőn elmúlt huszonhét éves, akkor nemigen válogathat. S akkor már igyekeznie kell, mert eljárt felette az idő.
– Én nem gondolok a férjhezmenetelre! – tiltakozott még mindig kipirultan. – Tudja, Terike, engem nem feleségnek neveltek. Az én életem célja az, hogy minél szebb képeket fessek.
– Jaj, kedvesem, hiszen attól maga még festhet százegyig! Nem akar talán magában élni, mint Stefike.
Szerencsére az autóbusz már elérte a várost, az utasok készülődni kezdtek a kiszállásra, s így Anna feleslegesnek érezte a választ. Legyintett és nevetett a tanítóné házasságközvetítési buzgalmán, de ez a nevetés nem volt egészen őszinte. Kicsit keserűen gondolt arra, hogy az ő élete is olyan lehet odahaza, mint Stefikéé, akinek tavaly az édesanyja is meghalt, és most már igazán senkije sincs.
Egy forgalmas téren állt meg velük az autóbusz, nem volt nehéz valakit találni, aki elviszi képeit a múzeumba. Egy targoncás öregember állt pipázva az aszfalt szélén. Anna felrakatta vele a képeket kétkerekű tolókocsijára, s aztán elindultak.
Alkalmi kiállítást rendeztek, Anna az újságban olvasta a festőkhöz szóló felhívást, s most elfogta az izgalom, hogy mit szólnak majd a képeihez. Terike folyton beszélt mellette, de ő már nem hallotta, hogy mit mond, hátra-hátrafordult a targoncás öreg felé, mintha attól félne, hogy az valahol lemarad. De az öreg szaporán kocogott utánuk, még a pipát se vette ki a szájából, csak sapkás fejét emelte kicsit az ég felé, hogy ne szálljon szemébe a füst. Behunyt szemmel eltalál ő a múzeumba.
– Majd én itt addig megeszek egy fagylaltot – mondta Terike, amikor közel értek ahhoz a tornyos, vörös téglából épült palotához, a múzeumhoz, ahol a képeket kellett átadni. – Ebben a cukrászdában megvárom. Talán csak nem marad sokáig… [...]