[...]Iduka újra letottyant. Izzadt. Kénsárgába váltott a szeme.
– Minek ez a cirkusz? – sziszegte. – Ha csak színlelsz, mi értelme? Nem röstelled magad? Megfeszülni ennek a bandának, csak azért, hogy egy-két jó szót odavessenek? Hogy te légy a legenda, én meg a rühes?
Zsuzsanna megsimította a vállát.
– Iduka – szólította –, Iduka testvérke, nyugodj meg. A tények ugyanazok. Csak ahogy átéljük, ott a különbség. Olyan szívesen segítenék rajtad…
– Magadon segíts – Iduka mama összeverdeste a strandcipő sarkát; kissé zavarta a hancúrozókat ez a monoton, konok kopogás. – Ilyen szemfényvesztést…! Vágd a képükbe legalább, vágd a képükbe, de ha te nem, én előbb-utóbb megteszem: micsoda szemét dolog a vénség, micsoda kínlódás, igenis döglődés, és akkor még oda se figyelnek, egy csipetnyi érdeklődés, törődés, semmi… Pedig, és ez a döntő adum, tartogatom a markomban: ilyenek lesztek mind, mind, mind… – mintha ítéletet hajtana végre, szaggatott, vízszintes mozdulatokkal, hisztérikusan lefejezte a víz fölött gyanútlanul imbolygó fejeket. – Nincs pardon, nincs kivétel…
Zsuzsanna gyengéden lefogta a kezét.
– Csiiiiss… [...]