[...] PAÁL (felkönyököl az ágyon, az alvó Moór felé fordul) Mégiscsak ő az. Hiába, ez az én sorsom: sehol sem szabadulhatok a politikai helyzettől, végre beutalnak egy ilyen kórházba, és akkor kit találok itt? Ezt a hótt-reakciós alakot, mert ma ez a helyzet: egy ilyen hótt-reakciós alak, aki elvitetett a légópincéből engem negyvenötben a nyilasokkal, akik vittek egyből a Duna-partra, aki feljelentett, aki reszketett az oroszoktól, most itt fekszik ebben a szobában, ebben a kórházban. Hát lehet így élni? (Egyre lassabban beszél, küzd az álommal.) Ezt már réges-rég ki kellett volna nyírni. Ennek féregtakarmány gyanánt se szabadna már létezni. Én vagyok a hibás? Nem értem rá vele foglalkozni. Hál’ istennek, egy drága orosz akna közénk ugrott, amikor vittek a Körös-parton a nyilasok, sebesülten lógtam meg, aztán azonnal a munka, a szervezés. (Felül, maga elé mered, visszadűl, ugyanott folytatja, ahol abbahagyta.) Én azt hittem, kinyírják. Automatikusan, akik ott voltak, akik látták. Úgy látszik, már hat. Pedig látni akartam, amikor kinyitja a szemét, és felismer engem. Kár. Ez is politikai helyzet: én el vagyok altatva – el vagyok. (Lehanyatlik, elalszik. Egy pillanatig csend, mozdulatlanság. Mindketten alusznak. Aztán Moór Jenő lassan ébredezni kezd.)
MOÓR (eleinte félig öntudatlan, és nem veszi észre Paált, azt hiszi, egyedül van, mozog, dörmög, nyújtózik) Dudált Fábián, vége a vásárnak. Vajon mi lesz az ebéd? Milyen jól érzem magam, fantasztikus. Akár haza is mehetnék. Egy szanatóriumi beutalót kellene kiharcolni. Meg is mondom Bélának, ha bejön. Még két hét szanatórium, esetleg három, és Moór Jenő megint kötélidegzetű egyén lesz, mint egy hajóskapitány. Egy vén tengeri medve. (Közben felült, és most veszi észre Paált.) Ni csak. Ide beraktak valakit… Alszik? Halló, alszik ön, kérem?! Alszik. Akkor mindegy, mit mondtam. Vége az aranyéletnek. Három napig magam voltam, s milyen szépen gyógyultam. Most majd visszaesem. (Feláll, odacsoszog Paálhoz, nézi.) Sovány pacák. Nem cigány ez? (Hirtelen felröhög.) Paál elvtárs! Hát Paál elvtárs, ide kerültünk, ide kerültünk? (Idézi Paál szavait.) „Sajnos, Moór elvtárs, kérését ez idő szerint nem áll módunkban teljesíteni.” És most? Ha most kérek lángossütő-iparengedélyt, Paál elvtárs? Most megadná, mi? Hogy a fene esne magába, Paál elvtárs. (Suttog.) Szigorúan osztályszempontok szerint tetszett elbírálni az iparengedély-kérvényeket, ugyebár. Moór Jenő nem érdemelt meg egy kis lángossütőt a déli parton. (Dörzsöli a kezét.) És most? Hát most meglesz a lángossütő! A hétszentségét! Most aztán meglesz! Összemelegszünk. Lekötelezem kendet, Paál elvtárs! Alaphang: ízes-magyaros, elvégre népi káder. Körítés: pártszerű szókapcsolatok. „Elvtársam, kérlek, gyógyuljunk versenyben.” Avagy: „Gyógyulási verseny – a szakszervezeti kongresszus tiszteletére.” És ön győz, Paál elvtárs. Jézus Mária, de jól érzem magam. (Visszabújik az ágyba sebtében.) Erről szó sem lehet. Nem gyógyulhatok meg előbb, mert akkor meggyűlöl. Sokkal betegebb sem lehetek, mert azt is megirigyelheti. Egyensúlyt kell fenntartani. Ahogy ő, úgy én is. Esetleg egy kicsit rosszabbul. Vagy lángossütő, vagy egészség. (Ül az ágyon, dörzsöli a kezét.) Mi lesz már azzal az ebéddel? (Lefekszik. Kisvártatva felül.) Vajon megismer? Nem hiszem. Nem én voltam az egyedüli lángossütő-kérelmező. Ámbár sokat veszekedtünk, valószínűleg engem dobott ki legtöbbször. Mindegy, úgy teszek, mintha én nem ismerném meg. Mit tudom én, hogy ő kicsoda. Egy elvtárs. Én is az vagyok. Itt. Már az maga, hogy én itt fekszem, az eredmény fele. Jól van, Béla, ez nagy húzás volt. (Közben már visszadűlt, most egy darabig hallgat.) „Sajnos, Moór elvtárs, kérését ez idő szerint nem tudjuk teljesíteni.” (Erősen felnevet.)
PAÁL (a vad hahotára felijed, kiugrik az ágyból, és az ajtó felé szalad, de ott összeesik.) [...]
