Egy kis kerek asztalnál két középkorú férfi ült az üres kávéházban. A pincérek már eltűntek, csak a fizető bóbiskolt még a kassza mellett, mert a terem végében a székeket az asztalokra rakták, megkezdődött a takarítás.
– Volt még egy titokzatos pillanat az életemben, muszáj beszélni róla most – mondta a vállas, kopaszodó férfi, s a másik, egy horgas orrú, vékony ember fejét kabátja gallérjába húzva mély hangján dörmögött valamit, mintha készségét fejezte volna ki, hogy hajlandó meghallgatni a vallomást.
Mert ez az idő a néptelen kávéházban, amikor a hajnali utcán már megindult csilingelve a villamos, mindenütt a világon a vallomás ideje. Ilyenkor a szív még hevesen dobog a sok bortól, dohánytól, kávétól és virrasztástól, de már egyenletes gyorsasággal jár, játszi könnyedséggel végzi munkáját, mintha megfiatalodott volna attól, hogy leküzdötte a nem mindennapi teljesítményt.
Valahol kinyitottak egy ablakot, s a betóduló friss levegő szárnyai körüllegyezték őket. [...]