[...] Itt-tartózkodásának második hetében volt ottani első szerelme Mihalovich Frigyesnek négy estén át, a külvárosban, akkor még gyötörték előbbi emlékei, és most beékelt életébe egy újat, a régiek közé, és így megnyugodott, lett valami, ami köti ehhez a városhoz. Eddig nagy vágyai kihajtották a városon kívülre, fel töltésekre, és temetőkbe, hol találkozott futkározó gyerekekkel, és anyai felügyelet mellett sétáló szerelmes párokkal, ide jött ki az előbbi napokban kezében egy darab papírral és ceruzával, leült egy padra, ahonnan el lehetett látni dél felé, ha nézett az ember, a folyót, amint hidakkal, a mezőn folyt, amin átfut az országút, és írt. Jegyzeteket csinált gondolatairól, mintha kezét az emberiség üterén tartotta volna, és fájdalmait, borzalmas kínjait, csonka testének hibás működéséről való észrevételeit jegyezte volna fel. Nézte a másik oldalon elhúzódó töltést vasúti sínekkel, mögötte szőlődombokkal, amint egy-egy vasút rohan a síkság felé, ahonnan ő jött. Vándornak érezte magát, de megvolt egy érzése, hogy tudta, hogy amellett emberileg le nem tagadott, nem egyforma, de ezer színben ragyogó életet élt, gondolkodik, szenved, örül, nélkülöz, szerelmei vannak, és törődik az emberiséggel. Magáévá teszi ügyét, mint aki beléje tartozik, és együtt érez a nyomorgóival.
Ez a szerelem utcán kezdődött. Mihalovich Frigyesnek feltűnt egy fekete hajú leány, ki barátnőjével sétálgatott. Mikor elváltak, Mihalovich Frigyes a leány után ment, beszélgetni kezdett vele széles utcákon, ahogy mentek ki kis utcákra a külvárosban már, és sétáltak együtt a katonai gyakorlótéren, és ugráltak a katonai gyakorlótéren egy kerítésen át, ami annak egy részét körülvette. A leányt Jucikának hívták. Estére a színházban találkoztak, sétáltak, a leány egyedül volt, azt mondta, szülei moziban vannak, és ő elszökött onnan. Egy csapat fiú ült a színház lépcsőjén, kereskedősegédek lehettek, mikor meglátták a leányt, összevigyorogtak, célzásokat tettek rá, és beszéltek valamit Pestről vele kapcsolatban.
Mihalovich Frigyes mondta, hogy sétáljanak a híd mellett a parton. Egy ideig itt beszélgettek, a színházból jöttek ki emberek, a toronyórán látni lehetett, hogy tíz óra elmúlt. Ekkor hazafelé mentek. Mihalovich Frigyes hívta magához a leányt, az nem ment. Ő csak kiszökött otthonról, hogy találkozhasson vele, mondta. A kulcs is nála van, lassan kell bemenni, nehogy szülei felébredjenek.
Itt ellentmondásba került. Mihalovich Frigyes nem kutatta az igazságot, hallgatott, mintha észre sem vette volna. Az utcán csak néhány katona járkált és munkás, korcsmákban még világosság volt.
A belvárosból rendes utcákból kiértek, és már a külvárosban haladtak kis házak között. Mocskos zugok voltak itt, sikátorok, miken átmentek, erre előbb hazajuthatnak, mint mondta a leány, az utcák csak kövekkel voltak borítva, és ezen bukdácsoltak előre. A kövek között kanálisban folyt a víz. Egy-egy modernebb ház is állott nagyobb ablakkal a kis viskók között.
A város végén voltak már. Itt csupa ronda kis házak voltak, fapalánkokkal körülvéve. Csupa koldus és proletár lakhatott itten. Néhány cipészüzlet felett lógott a tábla, késő volt már, csendesség feküdt a házak fölött.
A rövid ruhás leány megállott Mihalovich Frigyessel egy kapu előtt, szemben egy modernebb épülettel. Ott lakunk – mondta –, de előbb be kell kopogtatnom a nagymamához, otthagytam egy könyvet délután, én azt még most majd olvasni akarom.
A nagymama az ízlésesebb házzal szemben lakott, ahol megálltak. A palánk kapuját betolták, a leány suttogta: „csendben”, és beléptek mindketten a kis vacak viskó udvarára. Igen világos volt a holdtól. A leány belépett, és a kilincsen volt a keze. Kis arcával visszamosolygott.
Mihalovich Frigyes megragadta a kezét, visszahúzta az árnyékba a leányt, ki az utcára. Szájára hajolt, és hosszasan csókolóztak. Szinte fuldokoltak a végén mindketten. A leány kibontakozott, és megtörölte száját. Újra belépett a kapun át az udvarra, kezében fogva Mihalovich Frigyes kezét, és intett neki, hogy jöjjön utána. [...]