Hónak homályos függönye
lebegteti a holdat, és a golyónyom
eltűnik a kapitány szívéről,
és csak megyünk a hóhegyek közt,
fehérek a fehérben Galícia házai.
– Nézze – mondom –, nézze,
az ablakokból hogy gurulnak a rózsák…!
– Így sírnak itt a lányok. –
Sóhajt a holdbanéző kapitány,
és egy piros kendőbugyort bontogat
a hóban, szétbontja meg visszabogozza,
a kendőben egy csecsemő.
Valami szőke hajszál a határ.
A túlfelén Borbolya Bá haptákol,
és a hajszál elvonszolódik
hátra a szelekkel, hó függönyével
meg a holddal, de még hallik,
hogy lobognak a gyertyák,
nagy teliföstött templomok kövére
viaszkönnyeket sírnak,
hogy a lányok viaszarcán, kezén
nagy fehér rózsák gördülnek le,
mielőtt belefúlnak a szélbe,
Galícia havába…
Pedig itten is minden csupa hó.
Alig-alig sejlik a cinkenyom,
hóember köszönget vaskalappal.
Elvonszolódik hátra az a hajszál,
s öreganyám dunnái havasára
a kapitány a kardot felteszi.