[...] VII. A hagyomány fogalma az igazság érvényességének és elismertségének dichotómiáját elkerülendő a pietás (kegyelet, tisztelet) indítékának fölelevenítésével próbálja racionálissá tenni a történelmet. Jón, rosszon túl: amit örökül kaptunk, az identitásunk része, ha igaz, ha nem, s éppen annak révén tartozunk össze, hogy ezen az elkerített mítoszi telken nem firtatjuk, mi igaz, mi hamis. A kerítést a pietás őrzi. Az identitás már eleve tulajdonság, amelyre nem magunk teszünk szert akaratlagosan, hanem abból elemezzük ki, ami történetesen ránk maradt. Megkérdezni: helyes-e vagy helytelen a hagyomány, nem téves, hanem értelmetlen. Vagy annak tetszik. A fölvilágosodás bírálni bátorkodott a hagyományt, mert elutasította az esetleges valósággal szembeni pietást csak azért, mert valami netán a mi kulturális és politikai identitásunknak a része. Rousseau és Fichte is tudta, hogy ez konstrukció: a kegyelet mozgósításához be kell tiltani a kritikát, be kell tiltani a külföldet, le kell zárni a határokat. Persze a hagyományos társadalmak lakói a hagyományt nem (relativisztikusan és historizálva) hagyománynak tekintették, hanem kánonnak: átörökített és megszentelt igazságnak. Ezt a helyzetet a modern korban csak forradalommal lehet létrehozni, majd ezt a forradalmat elfelejteni, eltitkolni, letagadni. (Vö. Edward Shils: Tradition, Chicago & London: The University of Chicago Press, 1981, 195–212, 235–239, 262–290.)
A radikális filozófia mindig betiltja önmagát, amikor „törzsi fogalmakkal” merészkedik át a pozitivitás birodalmába. Bármennyire vágyik a radikális filozófus „törzsi fogalmakra” – nemzetre, hagyományra, „közösségre” –, a középút ellentmondásos vagy szónoki.
A válság folytatódik. [...]