Kövér, terebélyes asszony áll alig néhány lépésnyire az erdészlaktól, a magas hegytetőn, egy vadkörtefa árnyékában. Egyik kezében lábast tart, másikban törlőrongyot, mert éppen csak néhány percre jött ki a konyhából, melynek még ajtaját is nyitva hagyta. Ez az asszony Csorjáné, Csorja András erdész felesége, vagy mint ahogy a környéken nevezni szokták, Róza asszony. Lassan alkonyodik. Körös-körül a hegyet erdők borítják, melyek mélyen lenyúlnak a völgybe, és újra felfutnak a környező hegyoldalakon szanaszét, sűrű, tömött lombokkal, szinte áthatolhatatlanul. A hegynek erről a pontjáról át lehet tekinteni az egész vidéket, a hegyeket és a völgyeket, de még a völgyek mélyén megbúvó kis tanyákat és falvakat is. Ez a Bükk hegység, egészen a végtelenségig, ameddig a szem ellát.
Mégiscsak igaza volt annak a fránya doktornak, aki itt járt a feleségével évekkel ezelőtt – gondolja magában Róza asszony, és most keletnek fordul, Lillafüred, Diósgyőr, Miskolc irányába. – Gyönyörű ez a vidék.
Tehetetlen, máriás huncutok vagyunk, hogy így hagyjuk ezt az egészet kihasználatlanul…