„…ha költő lennék, azt mondanám: az Illyés-óvodából nőttem ki”

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

Kategória

Irodalomtörténész, nyugdíjazásáig az ELTE oktatója, 2007 szeptemberétől a Magyar Írószövetség elnöke. Fiatalon lépett először a Bajza utcai épületbe barátainak, az akkor induló költők könyvbemutatójára. A nemzedéki összetartozásról, az irodalmi élet megosztottságáról és a DIA indulásáról beszélgettünk. 

Tíz évvel ezelőtt a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) megalapítását sokan örömmel fogadták, de talán még többen voltak azok, akik kétkedve. A kétkedésnek két oka volt. Sokan idegenkedtek az irodalmi szövegek digitalizálásának gondolatától, elképzelhetetlennek tartották, hogy ezeket a műveket monitoron lehet olvasni. Mindenki attól félt, hogy a könyvektől majd elpártolnak az emberek. Többen rossz szemmel nézték azt is, hogy Kossuth-díjasok az alapító tagok, tehát hogy a politika így vagy úgy kialakít egy kánont. 

Vasy Géza: Én még ma sem tudom elképzelni, milyen egy regényt a képernyőn elolvasni. Nem tudom elképzelni, hogy nem veszek könyvet a kezembe. Az én nemzedékem így nőtt fel, talán még a nálam fiatalabbak is így szocializálódtak. De gondoljunk bele abba, hogy akárki Magyarországon, az Egyesült Államokban, vagy Svédországban, vagy bárhol, hirtelen szeretne Pilinszky-verseket olvasni. Szerintem ma már egy egyetemi hallgató vagy középiskolás inkább az internethez fordul, hogy tájékozódjon, mert az biztos, hogy elérhető otthon vagy az oktatási intézményben, de nem biztos, hogy a kötet szerepel a könyvespolcon. Azt kell, hogy mondjam, minden vélt vagy valós konzervativizmusommal, hogy az internet az irodalomhasználat, az irodalomismeret szempontjából a 21. században már nélkülözhetetlen.

Ami a másik részét érinti a dolognak: minden díjban, minden elismerésben ott van mindig az irodalompolitika – ez a DIA szempontjából is lényeges, mert az alapítók az élő Kossuth-díjas szerzők. Volt közöttük néhány, akit, ha talán más szempontok is felmerülnek, nem vesznek be. Köztudott, hogy Magyarországon ’90 után sehol sem volt radikális felülvizsgálat. A Magyar Tudományos Akadémiából sem távolítottak el senkit, tehát mind a mai napig van olyan tagja az MTA-nak, aki a Rákosi- meg a korai Kádár-korban meglehetősen exponálta magát. Így meg lehet érteni azt is, hogy a DIA sem rostálta meg a Kossuth-díjasokat. Az alapítás után pedig a tagok választhattak új tagokat. A magyar irodalmi élet megosztott, ez a megosztottság a Kossuth-díjasok körében is megvan: a tagoknak az irodalmi, esztétikai, ideológiai, politikai szimpátiái eltérőek, és ez tükröződik ezekben az új tag választási ceremóniákban is.

Arra gondol, hogy az új tag választása felfogható az irodalmi csoportok érdekérvényesítési csatájának is. 

V. G.: Nyilván vannak előzetes megbeszélések. Megvan a jelöltje annak a csoportnak is, amelyikhez például Esterházy Péter tartozik. A legrégibb kategóriákkal élve: ez az urbánusabb, liberálisabb tábor, a másik pedig, amit népinek, nemzetinek szoktak nevezni. Mindegyik valamennyire idejét múlt fogalomnak tekinthető. Az utóbbi kicsit talán szétszórtabb társaság, nem tudja magát annyira megszervezni. Azt nem tudom, kik a vezéregyéniségek. Én úgy láttam, de lehet, hogy tévedek: amíg élt, mintha a Lázár Ervin lett volna az egyik szervező egyéniség. Természetesen a táboroknak ritkán van közös jelöltje. Én egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor az utolsó fordulóra egyhangú döntés született: ez Utassy József megválasztása volt. Gesztusértéke volt ennek, hogy egy súlyosan beteg költőt tudjunk elismerni, Isten tudja, meddig fog élni. Szerencsére aztán javult az állapota. Mindig létezhetnek ilyen szempontok is, amelyeket én nem neveznék szociális megfontolásnak. A magyar kulturális és tudományos élet amúgyis hajlamos arra, hogy későn ismerjen el egy életművet. Nagyon szomorú voltam például, hogy szóba sem került Nagy Gáspár neve, akiről elterjedt, hogy gyógyíthatatlan beteg…

Nagy Gáspár neve többször felmerült, volt, hogy csupán néhány szavazattal maradt le… 

V. G.:…de akkor nem, és a következő évben már január elején el kellett őt temetni. Azt is nagyon sajnálom, hogy évekig nem lehetett lezárt életművekre szavazni. Rendben van, hogy becsüljük meg az élő szerzőket, de… – és ezt most nem azért mondom, mert irodalomtörténész is volnék.

Az elmúlt tíz évben nemcsak a technikához való viszonyunk változott meg, hanem az irodalmi élet is átalakult. Ön akkor lett az Írószövetség elnöke, amikor a nagy, az Írószövetséget is érintő változások, a tömeges kilépések, az irodalmi élet erőteljesebb polarizálódása lezajlott. Nem értékeljük itt, a jelenben túl ezeket a kríziseket? Elképzelhetőnek tartja, hogy néhány évtized múlva erről írnak majd tankönyvek, miközben a művekről valószínűleg fognak, nem? 

V. G.: A veszekedés, a válságok, viták, a középiskolai tankönyvekbe elvétve kerülnek be. Egyetlen 20. század előtti irodalmi vita szerepel a tankönyvekben: Kölcsey nekiment Berzsenyi Dániel verseskönyvének Kazinczy szellemében. Nyugodtan le lehet úgy érettségizni, hogy Adyék vitái igazából szóba sem kerülnek; sem a Nyugatnak és a konzervatív tábornak, sem a Nyugatnak és Kassák éknak, az avantgárdnak a vitái, sem a népi–urbánus ellentét nem témái a tankönyveknek. Ez magát igazolja, hogy igen, a viták elfelejtődnek és marad a mű. A kortárs irodalmi élet viszont olykor jobban figyel a vitákra, mint a művekre.

A kérdését még mindig csak közelítgetem, messziről. Nemcsak azért, mert az ember történésznek is tartja magát, hanem azért is, mert már viszonylag idős és messzi múltba tekinthet vissza. Az ötvenes-hatvanas években azért volt viszonylag egyszerű az irodalmi élet, mert világosan lehetett tudni, hogy vannak kurzusírók és vannak írók. A kurzusírók között is voltak tehetségesek, voltak, akik előbb-utóbb kijózanodtak, mondjuk Zelk Zoltán vagy Benjámin László. Nyilvánvaló volt, hogy van egy hivatalos értékrend és van az irodalmi életnek is értékrendje. A hatvanas években majdnem mindenki tudta, hogy Pilinszky János nagy költő, Nagy László nagy költő. Ez a hatvanas évek közepén a hivatalosság számára még nem volt magától értetődő. Ugye, az idős ember jön megint a személyes emlékeivel, de talán azok plasztikusabbak: 65 táján bölcsészhallgató voltam, Király István tanár úrnak a szakszemináriumán ülünk, téma a modern líra, ő mondja lelkesen, hogy kik az igazán nagyszerű költők: Garai Gábor, Váczi Mihály . Mi meg – a mi alatt olyan embereket értek, mint Várady Szabolcs, Radnóti Sándor, szerény személyem – mondtuk, hogy Pilinszky János, Juhász Ferenc, Nagy László. El kellett telnie bizony éveknek ahhoz, hogy Király tanár úr belássa, hogy nekünk volt igazunk, de belátta. Lám, az Aczél-kultúrpolitika is belátta, hogy Nagy Lászlónak is Kossuth-díjat kell adni, meg Pilinszky Jánosnak is. A nyolcvanas évekre az újholdas-vonulat is szinte száz százalékosan rehabilitálódott.

Ehhez képest, nem rögtön ’90-ben, de talán mégis ott a gyökere, már nem X íróról kezdték azt mondani, hogy dilettáns, hanem irodalmi csoportosulásokról. Így jutottunk el oda az új évezred küszöbe táján, hogy amikor megerősödött a Szépírók Társasága, a sajtó elkezdte azt mondani, és ebben nyilván benne volt a másik legfontosabb írószervezetnek az önmeghatározása is, hogy az Írószövetségben már nincsenek jelentős írók. Nagyon aggályos, ha szervezetenként próbáljuk nézni, hol vannak a jelentős, meg hol a kevésbé jelentős írók. Mondok tagjaink közül néhány nevet: Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Ágh István, Hubay Miklós, Szilágyi István. El lehetne nélkülük képzelni a mai magyar irodalmat? Ezek mindegyike ma is alkotó művész, folyamatosan jelen vannak a mai irodalmi életben. Azt, hogy melyik mennyire jelentős író, azt majd döntsék el az unokáink 2050 táján. Az sem lesz végérvényes döntés, legfeljebb az ő értékítéletük.

Szerintem ez az ellentét átmeneti dolog. Én már most, ebben az elmúlt évben –nemcsak mióta Írószövetség elnöke vagyok, hanem jó egy éve – úgy látom, hogy a 2004-ben nagyon elmérgesedett helyzet kezd normalizálódni. Mindegyik írószervezet azt mondja, amikor tárgyalunk, hogy vannak közös érdekvédelmi ügyek, azokkal foglalkozzunk. Ami persze nem akadályozza meg azt, hogy nem hivatalosan, nem formálisan, hanem tíz-húsz aláírással megfogalmazódnak továbbra is nagyon öntudatos állásfoglalások, kiéleződő ellentétek, amelyek hol esztétikai, hol ideológiai, hol politikai szempontokat érvényesítenek.

A művek túlélést hangsúlyoztam, mert azok is kirajzolnak sorsokat. Életművek vannak párbeszédben egymással, felelgetnek egymásnak; írják meg a barátságok, nemzedékek történetét, mesterek és tanítványok viszonyát. Persze, az ellentéteket is. 

V: G.:Amikor egy nemzedék indul, akkor van nyáj-szellem, összetartozás-szellem. Amikor én fiatal voltam, köztünk közmegegyezés volt, hogy a népi–urbánus ellentét ma már, tehát 1973 táján nincs, nem lesz többé. Néhány évvel korábban működött a híres belvárosi asztaltársaság, ahol Csoóri Sándor, Konrád György, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Orbán Ottó és társaik az égvilágon mindent megbeszéltek. Ez egy ábránd maradt, egy furcsa ábránd. Az Aczél-korszak szorgalmazta, hogy a népi és urbánus csoport ne foghasson össze, valahogy kerüljenek szembe egymással. Ebből lett az a szomorú dolog, hogy a két csoportosulás jelképes figurái, Csoóri Sándor és Mészöly Miklós, akik a nyolcvanas években egyértelműen egy ügy szövetségesei voltak, ’90 táján egyre jobban szembekerültek egymással. Akkor, a ’80-as, ’90-es évek derekán az irodalmi élet nagyon benne volt a politikában, ez elkerülhetetlen volt. Ennek megvannak a máig húzódó hatásai.

Én úgy vagyok számon tartva, mint aki ennek az ún. népi-nemzeti tábornak a kritikusa, irodalomtörténésze, szervezője. 2000 táján elkezdtem írni egy félig-meddig felsőoktatási tankönyvfélét a kortárs magyar írókról, a gimnáziumi irodalomtanítást is kiegészítendő Az 1945 utáni magyar irodalom alkotói címmel. A második kötetben van egy Kertész Imre-fejezet is. A könyv megjelent két vagy három hónappal azelőtt, hogy a Nobel-díj bizottság döntése megszületett. Persze a Sorstalanságról volt benne szó részletesebben. A Nobel-díj után a szakirodalom igencsak felduzzadt, ezt a tanulmányt soha senki figyelembe se vette. Ha esetleg tudott is róla, azt gondolhatta: ez nem illik ehhez az emberhez.

Egy másik példa: az éppen egy DIA-ülésen volt, a szünetben. Ennek a tankönyvnek az első kötetében talán Esterházy az utolsó szerző, a szünetben odajött hozzám Péter, én ugyanis elküldtem a szerzőknek belőle egy-egy példányt. Ő azért jött oda, hogy megköszönje, és akkor mondtam neki, hogy „látod, egy ilyen magamfajta konzervatív ember is tud veled foglalkozni”. Erre azt válaszolta: „mindnyájan konzervatívok vagyunk”.

Én igyekeztem egész életemben viszonylag nyitott lenni, ami elég nehéz, mert olyan világban élünk, ahol ez a középút nem szimpatikus, mert vagy fehér, vagy fekete, vagy ide tartozol, vagy oda tartozol.

Nyolc szerző szakértője, életműveik nagyon határozott ízlésre utalnak. Ez a saját ízlése? Vagy – korábban a nemzedéki összetartozást említette – nemzedékének ízlése? 

V. G.: Azt, hogy ennyi szerző és ennyi jogörökös keresett meg engem, én az irodalomtörténészi-kritikusi munkásságom komoly díjakkal egyenértékű elismerésének tekintem. Büszke vagyok rá.

Menjünk sorban. Sánta Ferencről az idáig megjelent egyetlen könyvet én írtam, számára talán egyértelmű volt, hogy engem fog megkeresni. Ágh Istvánról ugyan könyvet nem, de elég sok, talán már húsz tanulmányt, kritikát is írtam eddig. Az elsőt még nagyon fiatalon, a régi Kritikának a legutolsó számában jelent meg. Ebben olyasmit írtam – ma is örülök neki, de ez akkor olyan ifjúkori túllelkesültségnek tűnt nyilván az idősebb szerkesztők szemében –, hogy ebben a kötetben van néhány olyan mű, amelynek Hét évszázad legszebb magyar versei között van a helye. Ennek Pista nagyon örült. Véletlenül még az is tudom, hogy Kormos Pista hívta fel a figyelmét erre a kritikára. Ha lett volna rá időm, energiám, nyilván kellett volna már írnom Ágh Istvánról is legalább egy kismonográfiát. Vannak az emberben ilyen bűntudat-dolgok, hogy „jaj, azt is meg kéne írni, meg amazt is”. Ott van Balázs József, Szécsi Margit, Ágh István, Lázár Ervin és még lehetne sorolni a neveket. Nagyon jó barátom volt Rózsa Endre , a Kilencek költőcsoportjának egyik tagja, ő is nagyon elfeledett, megérdemelne egy komolyabb könyv-terjedelmű munkát.

Nagy Lászlóval sokat foglalkoztam. Az örökös, Nagy András először Görömbei Andrásra gondolt, mert ő már írt egy nagymonográfiát, de hát ő Debrecenben él, rengeteg elfoglaltsága volt, hivatali teendők is; végül aztán technikai megfontolásból esett rám a választás.

Illyés Gyula lánya keresett meg, hogy vállaljam el. Ez volt a legnagyobb falat, és a legnagyobb megtiszteltetés is, mert ha költő lennék, azt mondanám: az Illyés-óvodából nőttem ki. 1956 nyarán, a könyvhéten jelent meg a Kézfogások című kötet, amelynek én versolvasója voltam. ’57-ben az iskolai szavalóversenyen már Illyés-verset szavaltam. Azóta bennem van.

Kormos István lányai Nagy Gazsit keresték meg, hogy tanácsot kérjenek, ő pedig engem ajánlott. Ennek is nagyon örültem, mert amikor negyedszázad után megjelent a második verseskönyve, a Szegény Yorick , írtam róla kritikát. Én akkor beleszerelmesedtem az ő költészetébe, aztán nagyobb tanulmányokat is írtam róla, még később monográfiát.

Bertha Bulcsu özvegye, Nagy Franciska konzultált barátokkal, tanácstalan volt, és valahogy így jöttem én képbe. Ez véletlenszerűnek is nevezhető. Bulcsut nagyon becsültem, tiszteltem, a szépprózáját is, de amiben különösen nagyszerűnek tartottam, az egyrészt a publicisztikája, másrészt pedig az íróportréi, amelyek csodálatosak, nagyon jók. Látszik, hogy igazi író beszélget igazi íróval és ennek van valami különös varázsa.

Utassy Jóska kőkorszaki ismeretség, meg egyáltalán a Kilencek csapata, szerintem neki – ez beképzeltségnek hat – nem is jutott eszébe más.

Marsall Lacival nagyon hézagos kapcsolatom volt, egyetlen egyszer írtam róla kritikát. Én meg is kérdeztem őt, miért gondolt rám, mire ő bájos egyszerűséggel azt mondta: „hát kire gondoltam volna”. Ő nagyon érdekes költő abból a szempontból, hogy el van könyvelve, hogy ide tartozik, de hát az ún. népi-nemzeti vonulathoz az égvilágon semmi köze. Marsall egy olyan különleges figura, mint Weöres Sándor, nem véletlen, hogy ő volt a nagy mestere. Így összejött a nyolc ember, és ha nagyon sokáig élek, talán lesz egy kilencedik is.

Ez a nyolc szerző mennyire népszerű ma? Természetesen ez nyolc különböző személyiség, nyolc különböző sors, különböző életmű, de mintha Ágh István és a két nagy mester, Illyés Gyula és Nagy László kivételével kiszorultak volna az irodalmi életből, mintha mostohasors jutott volna nekik, mintha az irodalmi élet megfeledkezett volna róluk. Ennek mi az oka? 

V. G.: Az egyik ok nyilván az, hogy jött a nyolcvanas évek. Ezt tanítottam mindig: 1979, megjelenik Esterházy Péter Termelési-regény e. Ez volt a posztmodern „asztalra csapása”, hogy itt vagyok. Eléggé más értékrendet hangoztattak, eléggé lesajnálóan szóltak az addigi irodalomról. Volt néhány „szent”, Kosztolányi Dezső, Ottlik Géza, az akkor élők közül Mészöly Miklós, de példaképként kevesen szerepeltek.

Másik ok, hogy nálunk olyan az irodalmi élet, hogy elvárja a folyamatos teljesítményt. Ha valakinek öt éve nem jelenik meg könyve, szeretik leírni. Vannak kivételek. Ottlikból legenda lett, a hallgatás legendája, a hallgató íróé. Sántából nem lett legenda, pedig ő is hallgatott, sőt hallgatásban most már bőven túlszárnyalta Ottlikot. Nem jó dolog ez, nem tudom, mit lehetne ellene tenni. Tudomásul kéne venni, hogy egy író, attól, hogy tíz évig nem publikál semmit, attól még van.

Van egy természetes dolog is: elég nehéz azt idős alkotóktól a pályájuk delelőjén túl, már az Őszikék-korszakban azt elvárni, hogy radikálisan mássá váljanak.

Azt se feledjük, hogy soha annyi magyar író nem volt, mint a huszadik század második felében. Emlékszem rá, hogy ifjúkoromban, ha az ember olvasta a Kortársat, a Nagyvilágot, az Új Írást és az Élet és Irodalmat, néha megvette a vidéki folyóiratokat, ki-kinézett a határon túlra, akkor már minden magyar írót ismert. Ez már a nyolcvanas években is lehetetlen volt. Sokkal nehezebb tájékozódni, következésképpen sokkal nehezebb is feltűnni.

Bödő Anita