Vas István: Életrajz

Vas István (Budapest, 1910. szeptember 24. – Budapest, 1991. december 16.)

Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2015-ben posztumusz tagjává választotta.

*

Budapesten született 1910. szeptember 24-én jómódú, asszimilálódott zsidó polgárcsaládban. Apai ágon a felmenők sok generációja rabbiként működött előbb a Felvidéken, majd Bátaszéken. Apja, Vas (Veisz) Pál e hagyománnyal szakítva textilkereskedő, majd cégigazgató lett. Anyja, Augenstein Elza gazdag óbudai családból származott. Vasnak egy húga született, aki gyermekkorában betegségben meghalt. Az elemi iskolát és a gimnáziumot Budapesten végezte, 1928-ban érettségizett, majd egyetem helyett Bécsben kezdett tanulni kereskedelmi akadémián, de ezt nem végezte el. 1928-ban ismerkedett meg Kassákkal, akinek egy kávéházban mutatta meg verseit. Első publikációi a bécsi időszakban jelentek meg (kritika, fordítás és vers is) a Munkában és a kolozsvári Korunkban.

1929 tavaszán Bécsben ismerkedett meg Nagy Etel táncosnővel (1907–1939), aki Simon Jolánnak, Kassák Lajos feleségének az első házasságából született. Még ebben az évben mindketten hazatértek, és nemsokára össze is költöztek. 1935-ben összeházasodtak (Vas esküvői tanúja Déry Tibor volt), majd amikor 1938-ban Vas megkeresztelkedett katolikusnak, egyházi esküvőt is tartottak.

1929 őszén hivatalnokként kezdett dolgozni a Standard Villamossági Rt.-nél, itt 1938-ig volt állásban, amikor a zsidótörvények miatt elbocsátották. Ezután egy évig a Viktória Kötő- és Szövetgyárban, majd 1939-től 1944 májusáig a Giraud Jenő Konzervgyárban dolgozott tisztviselőként.

1931-ben ismerkedett meg Kosztolányival, a következő évben jelent meg először verse a Nyugatban. 1933-ban Babitscsal is kapcsolatba került. A Nyugat „harmadik nemzedékének” nevezett csoportból Radnótival és Weöressel került barátságba, később Illyéssel volt közeli viszonya. A „népi-urbánus vitában” Illyéshez, azaz a népiekhez csatlakozott, lapjukban, a Válaszban publikált. 1932-ben jelent meg első verseskötete, az Őszi rombolás, amelyet 1935-ben a Levél a szabadságról, 1938-ban pedig a Menekülő múzsa követett.

1939 szeptemberében felesége agydaganatban meghalt, Vas emlékkönyvet állított össze neki (Egy magyar táncosnő). A következő év nyarán Szentendrén ismerkedett meg Szántó Piroska festőművésszel (1913–1998), és rövid életű szerelem szövődött közöttük. 1939-ben ismerte meg munkahelyén a paraszti származású Kutni Máriát (1919–1971), aki előbb Vas barátnője lett, majd 1945-ben összeházasodtak.

Többször behívták munkaszolgálatra, de első felesége miatt kivételezettnek (korabeli köznyelv szerint „árja-párjának”) számított, ezért mindig hazaengedték. A német megszállás után ez érvényét vesztette, ekkor Kutni Mária, majd Ottlik Géza és felesége, Debreczeni Gyöngyi segítették és bújtatták. Vas anyját is Ottlik közbenjárása mentette meg a deportálástól. 1945 márciusában belépett a kommunista pártba. A háború vége után kis ideig a Belügyminisztériumban dolgozott tisztviselőként, majd Illés Endre hívására 1946-tól a Révai Könyvkiadóhoz került lektornak, amelyből az államosítás után a Szépirodalmi Könyvkiadó lett. Később az Európa Könyvkiadó szerkesztője volt.

1947-ben újabb verseskötetet adott ki (Kettős örvény). Ebben az évben minisztériumi ösztöndíjjal Rómába és Velencébe utazott, ezt örökíti meg Római pillanat című kötete (1948). Párttagságát saját kérésére hosszú ügymenet után 1953-ban felfüggesztették. Az ötvenes években nem publikált, csak 1956-ban jelent meg verseinek válogatott kötete (A teremtett világ), majd 1957-ben önéletrajzi elbeszélése (Elvesztett otthonok), 1958-ban pedig esszégyűjteménye (Évek és művek).

1951-ben hivatalosan is elvált második feleségétől és elvette Szántó Piroskát, akivel már 1949 óta együtt éltek. 1956-ban házat építettek Szentendrén, és idejük egy részét ott töltötték.

Lelkesedett a forradalomért, később „élete legnagyobb eseményének” nevezte azt. A leverése után viszont – saját megfogalmazásában – „kompromisszumot kötött”, így művei is megjelenhettek, és a megtorlások során nem került sor számonkérésére. A forradalomról szóló verseit a rendszerváltás után adták ki. Rengeteg verset, drámát és regényt fordított (német, angol, francia és orosz nyelvekből), és a hatvanas évektől monumentális önéletrajzi regényén dolgozott, miközben 1965-ben (Földalatti Nap), 1969-ben (Nem számít) és 1975-ben (Önarckép a hetvenes évekből) is új verseskönyvvel jelentkezett. Utolsó kötete, a Ráérünk 1983-ban jelent meg. Az Európa Könyvkiadótól 1971-ben ment nyugdíjba.

1959-ben műfordítói munkássága elismeréseként az angol állam meghívására angliai utazást tett, találkozott T. S. Eliottal is. 1961-ben ismét Olaszországba utazott, ennek emlékét egy prózavers-kötet őrzi (Római rablás, 1962).

1961-ben József Attila-díjat, 1962-ben Kossuth-díjat kapott (utóbbit 1985-ben még egyszer). 1970-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.

A demokratikus ellenzék tagjaival kapcsolatban állt, de a mozgalom egészétől idegenkedett, ezért munkájukban nem vett részt. A Bibó-emlékkönyvben viszont megjelentetett egy esszét Egy-két szó (Bibó István tanulmányairól) címmel.

Hosszú betegség után 1991. december 16-án halt meg Budapesten.

*

Vas István a magyar klasszikus modernség egyik jelentős költői életművét hozta létre. Első műveit 1928–1929-ben publikálta: versek mellett kritikát és tanulmányt is közölt. Noha szoros kapcsolatban állt Füsttel, Kassákkal, Déryvel és más avantgárd szerzőkkel, mozgalmaik és irányzataik nyoma Vasnak néhány igen korai művet leszámítva sem fiatalkori, sem későbbi verseiben nem jelenik meg. Valamelyes baloldali elkötelezettség, szociális érzékenység felfedezhető ugyan 1930-as évekbeli műveiben, ám verseinek poétikája és formai kísérletezései mindig a költői hagyománynak a klasszikus modernségen átszűrt képét mutatják fel. A politikai elkötelezettség helyett inkább a vallás, a katolicizmus hagyományai és annak antropológiai és társadalomelméleti fogalmai válnak fontossá.

Már első, harmincas évekbeli versesköteteinek darabjaira is jellemző az egész életművén végigvonuló személyes, csaknem autobiografikus megszólalásmód, amely ma már sokkal kevésbé fogható fel transzparens vallomásosságnak, ehelyett épp az életrajzi szerző és a versbeli beszélő közti viszony egyértelműségének elbizonytalanítását és a költői szerepfelfogások provokatív problematizálását célzó eljárásnak látszik. Korai verseinek egy másik fontos jellemzője a kötött versformák (leggyakrabban a hexameter) használata, pontosabban annak kísérlete, hogy e formákat lehetséges-e a modernista esztétikai felfogások szolgálatába állítani úgy, hogy közben a megszólalás nem lép ki a klasszikus modern líranyelvből, hanem azt egyrészt magasszintű formakultúrával, másrészt a köznyelvi, élőbeszédi alakok imitálásával keretezi.

Későbbi pályaszakaszaiban, a második világháború után épp e kötött formák lebontása és megújítása a versek egyik szervezőereje, vagyis a korábbi felfogástól némiképp eltávolodva a formák ironikus használata kerül előtérbe, egy időben azzal, hogy a versbeli megszólalás is ironizálódik, a nyelvi kifejezés egyértelműsége pedig megkérdőjeleződik. Ezzel együtt szorul háttérbe a trópusokban bővelkedő felstilizált versnyelv is, az eszköztelenebb, szikárabb megszólalás érdekében. Mindez Vas kései verseinek jellemző vonása (például legjobban kimunkált időskori kötetében, az 1974-es Önarckép a hetvenes évekből verseiben); és éppen ezen eljárásai azok, amelyek irodalomtörténeti nézőpontból megnyitják az életművet a hatvanas-hetvenes években induló, a modernséget meghaladni kívánó líranyelvek és költészetfelfogások irányába is.

Évtizedeken át, sokszor gyökeresen megváltozott koncepció mentén létrehozott, nagy lélegzetű – terjedelme miatt eleve befejezhetetlennek tételezett – önéletrajzi prózájának műfaji önmegnevezése „regény”, de a gazdag magyar emlékírói hagyományba is illeszkedik. Vas szövegfolyamában a kitárulkozó, vallomásos hangvétel önanalizáló, csaknem detektívregény-szerű oknyomozó narratívával egyesül, poétikailag pedig az emlékezés működését kutató modern regények eljárásaival valósul meg. A memoárkötetek narrátora éppúgy nem azonosítható a biografikus szerzővel, mint a versek beszélője; a monumentális önéletrajz nem az én történetének utólagos leírása, hanem – magától értetődően létező ént már nem tételezve – éppen az identitás kialakulásának állomásait kívánja feltárni.

Az önéletrajzi próza és a versek mögött azonosnak tételezett írói személyiség és a két korpusz életrajz- és szerzőközpontú egymásra olvasása – mivel elsősorban nem a szöveggel foglalkozik – hiába ma is a recepció egyik fő iránya, mostanra improduktívnak, végső soron tarthatatlannak bizonyult. Az úgynevezett nyelvi fordulat utáni irodalom és irodalomértés viszont mintha még nem találta volna meg azokat a kérdéseket és eszközöket, amelyekkel Vas költői életművét faggathatná vagy beilleszthetné a 20. századi magyar irodalom folytonosságába. A fentebb említett, személyességgel, vallomásossággal és önéletrajzisággal kapcsolatos kérdésfelvetések tárgyalására is csak a Nehéz szerelem kapcsán történtek próbálkozások. A teljes Vas-életmű hatástörténeti felfedeztetése és újraolvasása, úgy tűnik, még várat magára.

Fontosabb díjak, elismerések:

1948 – Baumgarten-díj

1951, 1956, 1961 – József Attila-díj

1962, 1985 – Kossuth-díj

Az életrajzot Melhardt Gergő​ írta.