Kolozsvári Papp László: Életrajz | Digitális Irodalmi Akadémia

Kolozsvári Papp László (Kolozsvár, 1940. március 18. – Budapest, 2005. április 8.)

Kétszeres József Attila-díjas író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

Papp László néven születetett Kolozsvárott 1940-ben Papp László (1911–1978) és Hahn Magdolna (1911–2005) gyermekeként. Sokáig egy háztartásban élt dédnagyanyjával és anyai nagyanyjával, íróként gyakran nyert inspirációt a hozzájuk kötődő emlékekből. Meghatározó volt számára négy évvel idősebb unokatestvére, Gyula is, akiről több fontos figuráját, köztük meseregényei főszereplőjét, Galambóczi Boldizsárt mintázta.

1956-ban érettségizett szülővárosában, a Brassai Sámuel Líceumban. Ekkori legjobb barátja az a Tokaji György volt, aki a ’90-es években az RMDSZ minisztereként vett részt a romániai közéletben. Érdeklődését egyfelől a Jules Verne-regények terelték a művészetek irányába, amit nyilatkozataiban és szépirodalmi munkáiban rendre kihangsúlyozott, másfelől a mozi hatott rá. Amennyire lehetőségei engedték, fiatalkorától kezdve figyelemmel kísérte a filmművészetet, a mozgóképes megoldások nem egyszer termékeny poétikai kísérletezésre csábították. Szülei azt szerették volna, ha jogot tanul, de polgári származása miatt erről a pályáról le kellett mondaniuk. 1958-ig segédmunkás volt, majd a marosvásárhelyi Színiakadémiára került, ott ugyanis nem nézték a származását. Tanulmányai után, a színészi diploma megszerzését követően 1962 és 1967 között a temesvári Állami Magyar Színház színészeként, később dramaturgjaként dolgozott. Ekkorra datálhatók első számottevő írói kísérletei. Kolozsvárott már kapcsolatba került az irodalmi élettel, az ekkoriban induló első Forrás-nemzedék tagjaival, többek közt Panek Zoltánnal és Lászlóffy Aladárral. Innen ered barátsága a színész Rajhona Ádámmal, aki a ’70-es évek közepén költözött át Magyarországra, illetve Ferenczi Csongorral, a később szintén áttelepült színésszel.

Kolozsvári Papp 1967-ben, a házassága érdekében költözött Budapestre. Már évekkel korábban eljegyezte az irodalomtörténész Széles Klárát (1936–), de az áttelepülési engedélyt sokáig nem tudta megszerezni, így feleségével hosszú ideig levelezés útján tartották a kapcsolatot. 1968-ban megszületett lányuk, Papp Ágnes Klára, aki szintén irodalomtörténész lett. Kolozsvári Papp hosszú ideig munkanélküli volt, a család évekig albérletben, rossz körülmények között élt. Bár néha még statisztált, a költözéskor szakított színházi múltjával. Írói és műfordítói életműve az áttelepülés után született meg. Ekkor kezdte el használni szerzői névként a Kolozsvári vezetéknevet.

Tolmácsolással, lektorálással és műfordítással kereste kenyerét. Elsősorban román műveket ültetett át magyarra, de franciából és angolból is dolgozott. 1972-ben debütált a román költő, prózaíró és filozófus Zaharia Stancu Karaván című regényével. Ebben az évben jelent meg első szépirodalmi publikációja is, a Szeretném magam meghatározni című regényrészlet a Kortárs folyóiratban. A korszak ünnepelt írója, Somogyi Tóth Sándor mutatta be a lapban, de ennek ellenére Kolozsvári Papp nem tudott bekapcsolódnia az irodalmi életbe. Elsősorban a kolozsváriakkal állt közeli viszonyban, a korábban említettek mellett például Kántor Lajossal, évente négy-ötször is hazalátogatott hozzájuk. Ilyenkor sok időt töltött a családjával is. Folyamatosan írt, de Erdélyben nem publikálhatott, Magyarországon pedig rendre elutasították a kéziratait. Illés Endre a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójaként közel egy évtizeden át akadályozta az indulását.

1973-ban ismerkedett meg második feleségével, Kávási Klára (1951–2023) színháztörténésszel, akivel 1987-ben kötött házasságot. Műfordítóként sokat publikált, de íróként csak az évtized végén, 1978-ban jutott kötetmegjelenési lehetőséghez. Első novelláskötete Monológok a határon címmel látott napvilágot a Magvetőnél. Noha kezdetben keresetkiegészítésként fogta fel a műfordítást, az idegennyelvű szövegek átültetése kiapadhatatlan inspiráció- és ihletforrásává vált. Közel negyven kötetnyi, nívós fordítói életműve azt tanúsítja, hogy személyes ügynek tekintette a román irodalom értékeinek magyarországi közvetítését. Ebben a szellemiségben fordította többek között Augustin Buzura és Romulus Guga műveit.

Az 1980-ban kiadott Az alkoholista halála című kisregénnyel, amelyet 1973–74 fordulóján írt, megoldódtak az írói érvényesülési problémái. A ’80-as években sorra napvilágot láttak az asztalfiókban tárolt művei. Bár az irodalomkritika gyakran foglalkozott a munkáival, és díjakkal is elismerték a tevékenységét, Kolozsvári Papp mégsem vált ismertté. Ennek az indulása késleltetésén túl vélhetően az életformájával összefüggő okai is voltak. Mivel kenyérkeresetét a műfordítás biztosította, amely időigényes munkaként visszavonult életvezetést kívánt, a ’70-es, ’80-as években keveset szerepelt. Noha a ’90-es évekig szabadúszással kereste kenyerét, az Európa Kiadó biztos pont volt az életében, műfordítóként és lektorként rendszeresen adott neki munkát. Bár szerzői vezetékneve jelzi, hogy az erdélyi kötődés meghatározó volt a számára, az „erdélyi író” kategóriáját, amelyet szerinte megélhetési célokból sokan kihasználtak, kritikával kezelte. Mindeközben önmagát olyan erdélyi írónak vallotta, aki a pályáját ugyan Magyarországon kezdte, de csak mert nem volt rá lehetősége, hogy áttelepültként Erdélyben is publikálhasson.

Sokáig szinte egyáltalán nem írt nyíltan Erdélyről, viszont az 1984-es Madarak voltunk című közérzeti regénye megjelenésétől, amelyet a kolozsvári barátaival történő éjszakába nyúló beszélgetések ihlettek, egyre bátrabban nyúlt szülőföldje, kiváltképp Kolozsvár történetéhez. Ekkoriban talált vissza a színház világához. Édes otthon című drámáját 1984-ben mutatta be a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a Hazánk fiait, amelyet egy évvel az Édes otthon előtt írt, 1985-ben tűzte műsorára a Józsefvárosi Színház. 1988-ban jelent meg egyik főműve, a Malomárok című regény, amely úgy a prózapoétika, ahogy a származásával folytatott párbeszéd szempontjából a pálya fordulópontja. 1990-ben látott napvilágot következő regénye, a Gyilkosság Normandiában, amely szintén nagy figyelmet váltott ki. Kolozsvári Papp ekkoriban a régi Mozgó Világ szerzőivel és szerkesztőivel, kiváltképp Alexa Károllyal és Kulin Ferenccel ápolt jó barátságot.

Felszabadítóan hatottak rá a rendszerváltás évei. A sajtótörténetileg is eseménydús ’90-es években, az úgynevezett médiaháború időszakában szakított korábbi életmódjával, közéleti szerepet vállalt a Magyar Televízióban, ahová Peták István közvetítésével került. 1992–93 között művészeti igazgatóként az intézmény második csatornájának vezetőségében dolgozott. Ekkoriban leginkább filmkritikákat, szépirodalmi igényességű, csipkelődő esszéket, publicisztikákat közölt, amelyekben a korszak (kultúr)politikai eseményeire is reflektált. Publikációi nem egyszer viharos fogadtatásban részesültek. Ebben az időszakban keletkezett, jelentősebb szövegeit cikksorozatban adta közre a Kortársban, ezekből született meg 1992-ben a Szakolczayval az aluljáróban című nagysikerű publicisztikai regénye, Kolozsvári Papp talán legtöbbet emlegetett könyve, amelyet a rendszerváltás zaklatott hétköznapjainak krónikájaként tart számon az irodalomtörténeti emlékezet (a mű címe az író egyik barátjával, Szakolczay Lajos irodalomtörténésszel, kritikussal folytatott beszélgetésekre utal). Az Élet és Irodalomnak írt filmkritikáiból is összeállított egy kötetet, de ennek kiadására nem került sor.

1993–94 között a Magyar Televízió körzeti és kisebbségi műsorigazgatóságának igazgatóhelyettese volt. Filmes munkákban is részt vett, 1993-ban Tamási Áron Ördögváltozás Csíkban című novellájából írt tévéfilm-forgatókönyvet, ekként jegyzi az 1994-ben készült Hidegrázás című filmet is. Mindkét produkcióban feltűnik színészként. Az elsőt bemutatta a televízió, viszont a Hidegrázást csak 2004-ben vetítették le az Urániában. 1994-től a regionális műsorok főszerkesztőségének helyettes vezetőjeként dolgozott. 1995-ben állt elő újabb regénnyel, a Bűnös vadásszal. 1997-ben jelent meg a Holló úr. Tizenkét kolozsvári történet című novellafüzére, a Malomárok és a Szakolczayval… mellett az életmű legkiemelkedőbb alkotása. 2001-ben lett a Magyar Írószövetség elnökségi tagja, haláláig viselte ezt a tisztséget.

Utolsó éveiben elsősorban Kolozsvár-történetei sorát és publicisztikai munkásságát gyarapította, de életműve új műfajjal, a meseregénnyel is bővült. A 2001-es Galambóczi Boldizsár csínytevései barátja, az akkorra már Kossuth-díjas költő, író, műfordító Lászlóffy Aladár rajzaival látott napvilágot. A 2005-ös A nagy hóemberháborút Sajdik Ferenc illusztrálta, de ennek megjelenését már nem élhette meg. Hosszantartó, súlyos betegség után Budapesten hunyt el 2005-ben. 2011-ben posztumusz adta ki a Kortárs Kiadó A diák utolsó története című kisregényét, amelyet Kávási Klára és Papp Ágnes Klára rendezett sajtó alá.

Széles Klára Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral 1956–2004 (Polis, Kolozsvár, 2005) című munkájából is tudható, hogy Kolozsvári Papp művei kezdetben, a korra jellemző módon, nem a megírásuk sorrendjében kerültek a nyilvánosságba. Első befejezett regénye, a Variációk, a kézirat lezárása után tizenhét évvel, 1985-ben, a pálya hatodik könyveként jelenhetett meg, míg a debütáló, 1978-ban kiadott kötet novellái 1973–74-ben születtek. Az életmű ’80-as, ’90-es évek fordulójáig tartó szakaszának láthatóságát tehát a kultúrpolitika processzusai alakították. Ebben a megközelítésben is érdekes, hogy első szépirodalmi publikációja ugyan a Próféta voltál szívem (1965) című közérzeti regényével híressé vált Somogyi Tóth Sándor ajánlásával látott napvilágot, Kolozsvári Papp mégsem tudott érvényesülni. Talán azért, mert bár mindketten gyakran szerepeltettek értelmiségi hősöket, de amíg Somogyi Tóth műveiben ezek a figurák alárendelődnek a nevelő célzatú mondanivalónak, addig a megjelenésért küzdő Kolozsvári Papp azokat a kényszerű életútlehetőségeket igyekezett feltérképezni a segítségükkel, amelyek egy tehetségbarátnak nem nevezhető társadalomban elérhetők az átlagon felüli képességekkel bíró egyének számára.

Mindez a Monológok a határon problémahorizontját is meghatározza, de Az alkoholista halála című regényben mutatkozik meg igazán. A címbe foglalt alkoholista kifejezést a mű egy Goethétől vett mottóval keretezi át: „mindig és szükségképpen részegnek és őrültnek kell mondani minden rendkívüli embert, aki valami nagyot, valami lehetetlennek látszót csinált” (Werther szerelme és halála). A központi alak, az absztinens matematikus Pelle István lázad a nyárspolgári értékek ellen, de nem az ivás gyakorlata, hanem az önmegvalósítás melletti elköteleződés alakítja az életformáját. A regény négy szereplő monológjával mutatja be egy meg nem értett tehetség tragédiáját, aki elsősorban a körülötte élők középszerűsége és az intézményrendszeri közegek kisstílűsége miatt válik önpusztítóvá. Ugyanakkor Kolozsvári Papp nem foglal állást abban a kérdésben, hogy a tehetség áldás-e vagy átok. Azt az értelmezési lehetőséget is játékba hozza, miszerint Pelle prófétasága felfogható az önmagát túldimenzionáló ember szellemi terrorjaként is a környezete felett. Más műveiben is gyakran teremt olyan helyzeteket, amelyekben az ehhez hasonló dilemmák eldönthetetlenségét láttatja. Például az 1982-ben kiadott Lecsókolt kép kötet zárószövegében, a Lebegés című kisregényben, valamint az 1983-ban megjelent Halálugrás kezdőknek és haladóknak című regényben. A fogadtatástörténet izgalmas fejleménye, hogy a Lebegés cím a ’80-as évekbeli Kolozsvári Papp-szövegek értelmezői metaforájává vált, amellyel a kritika a művek csapongónak látott cselekményét, a hősök sodródó, lézengő, lebegő életformáját vélte leírhatónak. Sőt, az értelmiségi magatartásminták ábrázolásával foglalkozó alkotások tendenciájának összefoglaló megnevezésére is alkalmasnak találta, amelyek a ’60-as, ’70-es évek tágan értett fordulóján szaporodtak meg a magyar prózairodalomban, de a ’80-as években is számottevő jelenlétük volt.

Az évtized közepére a recepcióban konszenzussá vált, hogy Kolozsvári Papp műveinek formai megoldásai ideologikusak, mert túlságosan alárendelődnek az írót foglalkoztató létproblémáknak. Bár esszéisztikus stílusa továbbra is elismeréseket váltott ki, a Madarak voltunk és a Variációk fogadtatása egysíkúnak, vonalasnak találta a műveket. Az értelmezők a továbblépési kísérletek sikerületlenségét olvasták ki a ’86-os Piruett-akció című novelláskötetből, valamint a ’87-es A bohém című regényből is. Kevesen fordítottak figyelmet arra, hogy az önéletrajzi ihletésű A bohém a Madarak voltunk folytatásaként is felfogható.

A Malomárok című regény azért is tűnik a pálya fordulópontjának, mert egyrészt körülbelül ekkortól mutatható ki folytonosság a művek megírása és megjelenése között, másrészt mert Kolozsvári Papp szövegei innentől egyre történetcentrikusabbak. Fokozatosan a közélet eseményeire és vállaltan Kolozsvárra, annak várostörténeti összefüggéseire helyeződik át az írói figyelem fókusza. A mű szerkezetét, elbeszélői nyelvét és bravúros gondolatvezetését a Malomárok nevű kolozsvári folyó motívuma szervezi. Bár Kolozsvári Papp „bruegeli tájnak” hívja a regényben megérzékített urbánus teret, az a földrajzi nevek alapján egyértelműen azonosítható. A szöveg a Malomárok folyását követve viszi színre a városkép változásait, Kolozsvár szociokulturális alakulástörténetét, melynek keretét egy időben és térben is kiterjedt családi krónika adja: az épített környezet és a történelem változásaira három generáció erős, egymásra támaszkodó nőalakjainak sorsán keresztül nyújt rálátást. Ami azért is meglepő, mert Kolozsvári Papp eddig jellemzően férfi főszereplőket léptetett elő, a nők mellékalakok voltak, és ha kiemelkedtek is, mint például a Halálugrás… című regényben, passzív figurának tűntek. A családtörténeti keretezés a családregények prózafordulathoz köthető reneszánszával, a történetileg változó életmódok reprezentációja, a mára eltűnt foglalkozások bemutatása és a tárgyi kultúra enciklopédikus gazdagsága pedig Tolnai Ottó prózájával rokonítja a művet. Ahogyan a történetmesélés asszociatív logikája is, amely az átgondolt motívumkezelés révén összefüggéseket teremt a térben és időben is távoli sorsmozzanatok között.

A fogadtatás elismerően, a Kolozsvári Papp származásáról történő beszéd szilenciuma alóli felszabadulás jeleként olvasta a regényt. Az erdélyiség vállalásának írói programját vélte felfedezni benne, amelynek kibontakoztatására a ’60-as–’70-es évek Magyarországán, Kolozsvári Papp indulásakor még nem kerülhetett sor. Így közelített a két évvel későbbi Gyilkosság Normandiában című regényhez is. Az író és a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztősége vélhetően a piaci alapokra helyeződő könyvkiadás szempontrendszerét igyekezett figyelembe venni, amikor a félrevezető cím és borító mellett hozott döntést. Azt szerették volna elérni, hogy a mainstream bűnügyi regényekkel könnyebben megszólítható közönség az olvasás során az átlagos krimik problémahorizontjához képest aktuálisabb, kelet-közép-európai jelenségekkel foglalkozzon a befogadás közben. A mű hasznosítja ugyan a zsáner eszköztárát, de inkább az író Kolozsvár-regényeihez illeszkedik. Az emigránsok sorsához forduló jelentékeny alkotás, amely kritikusan ábrázolja az otthonmaradás és az otthontalanság magatartásait.

Ebből is látszik, hogy Kolozsvári Pappot a ’90-es évek elején a geopolitikai történések sajátos lecsapódásaként értelmezhető térségi tapasztalatok színreviteli kérdései is foglalkoztatták. A határon túli származás kontextusában különösen érdekes, hogy mindennek elbeszélése során nem kimondottan a nemzeti kisebbség ábrázoláshagyományaihoz nyúlt. Világképében a kisebbség egyrészt maga az értelmiség, amelynek léthelyzete periférikusnak mondható úgy a szovjettípusú diktatúrákban, ahogyan a ’80-as, ’90-es évek fordulójára tehető átrendeződések időszakában, Magyarországon és Erdélyben. Másrészt a kisebbségiséget Kolozsvári Papp olyan identitásalakzatként ábrázolja, amely a közép-kelet-európai régió múltjával is összefüggésben áll, azzal a zilált történelmi örökséggel, amely a gyakran változó országhatárok, az egymást váltó ideológiák és önkényuralmi rendszerek következtében pont a kisebbségiség léttapasztalataiban részesítette a térség valamennyi lakóját.

Mi sem mutatja ezt jobban, mint az 1992-es, viharos fogadtatású Szakolczayval az aluljáróban című, sajátos önmegnevezése szerint „tulajdonképpen regény”, amelynek utalásrendszere felkínálja az elbeszélő és az író biográfiai énjének azonosítását. A műben Kolozsvári Papp a rendszerváltást követően a saját példáján keresztül igyekszik számot vetni az értelmiségi létforma lehetőségeivel. Aligha véletlen, hogy erre a ’90-es évek elején tett kísérletet, amikor a humánértelmiség több alakja is politikai hatalomhoz jutott, és egy rövid ideig úgy tűnhetett, hogy végre módja nyílhat a társadalomformáló önmegvalósításra. Bár a szöveg gondolatvezetése, metaforahalmozása és többszörösen összetett mondatai a korábbi esszéisztikus regényekre emlékeztetnek, a Szakolczayval… stílusára jobban illik a publicisztikus jelző. Kolozsvári Papp csipkelődő kritikával ír a ’90-es évek elejének bel- és külpolitikai eseményeiről, a kultúra intézményrendszerét érintő gazdasági változásokról (folyóiratok és kiadók költségvetési megszorításai, a privatizáció hatása a műfordítói szakmára stb.). Noha humoros nyelvjátékaival, invenciózus szóleleményeivel ez az egyik legszórakoztatóbb regénye, a ’90-es évek közéletéhez kötődő utalásrendszere miatt a legnehezebben befogadható alkotása is, hiszen referenciái egyre kevésbé hozzáférhetők.

1995-ös, Bűnös vadász című regényét Kolozsvári Papp írói visszatérésének köteteként emlegették, holott épp a Szakolczayval… műfaji mintázata tanúsítja, hogy a publicisztika nem kitérő a pályáján. Ezt igazolja a Bűnös vadász is, amelynek nyelvi formulái, valamint közéleti utalásai szintén a publicisztika műfaját idézik. Kolozsvári Papp egyébként a szöveg keletkezéstörténetét is az aktuálpolitikai eseményekhez kötötte. Az 1994-es választások után látott hozzá az íráshoz, amikor saját elmondása szerint olyan feszültségek keletkeztek benne, amelyeket csak az alkotással tudott levezetni. Új-balzaci korként értelmezte a ’90-es évek Magyarországát, az Emberi színjáték regényfolyamából inspirálódva arra tett kísérletet, hogy ezzel a politikai környezetbe ágyazott szerelmi történettel megalkossa a keleti tömb emberi színjátékának egy újabb kötetét. A könyv kivitelezése némi kívánnivalót hagy maga után: az Omnius Fabula 352 gépelt oldalon adta ki a kötetet, amelynek tipográfiai igénytelensége nehézkessé teszi az olvasást.

1997-ben látott napvilágot az újjászervezett Erdélyi Szépműves Céh gondozásában a Holló úr. Tizenkét kolozsvári történet című novellafüzér, amely olyan elismerő visszhangot váltott ki, amelyben Kolozsvári Pappnak a Malomárok óta nem volt része. A fülszöveg a „kolozsvári ezeregyéjszakaként” pozicionálja a kötetet, amelynek világirodalmi előképeit a recepció Dekameron-párhuzamokkal gazdagította. A gyakori nézőpontváltásokkal, kitérőkkel szerveződő novellák jelenetkerete minden esetben a meséléssel, a fikcióképzés előszóbeli gyakorlásával függ össze. Egy kolozsvári asztaltársaság tagjai mesélnek egymásnak, így formálják meg ezeket a mágikus realista történeteket, amelyeknek megkérdőjeleződik ugyan az igazságtartama, de ez nem eredményezi a társaság csoda iránti fogékonyságának felszámolódását. Érdekes, hogy a csoda nemcsak az irracionális cselekményelemekkel kap helyet az asztaltársaság életében, hanem épp a mesék létrehozása, a történetek megképzése, kimondása által. A csoda a történetmesélés mágikus, teremtő folyamatával azonosítható, amelynek az asztaltársaság tagjai előadóként, hallgatóként és szereplőként is részeseivé válnak. Az elbeszélések rizomatikus szerkezete Kolozsvár városszerkezetével hozható analóg viszonyba, vagyis a történetek úgy kapcsolódnak egymáshoz, ahogyan a város elfeledett utcákon, zegzugos beugrókon, tűzfalakon és padlásfeljárókon átvezető, rejtett útvonalai kereszteződnek és kapcsolják össze a tereket, amelyeket a barátok időszakosan, külön-külön vagy kisebb csoportokban, de mindennapi élettevékenységük során bejárnak.

Kolozsvári Papp 1998-ban elkészítette a Szakolczayval… című cikksorozat folytatását, amelyet Miért kicsik a törpék? címmel rendezett kötetbe. A nívós összeállítást azonban nem kísérte az előzményével összemérhető visszhang. Ahogyan a Kleotéra története című, öt új remek Kolozsvár-elbeszélést közreadó kötetet sem, amely a Holló úr kiegészítő folytatásaként értelmezhető.

Életében megjelent utolsó kötetei meseregények, amelyek a varázsló, Galambóczi Boldizsár és az érdeklődő kislány, Ágika barátsága köré szövődnek. A Galambóczi Boldizsár csínytevései a címben is megnevezett alak szabadulásának interaktív, szókincsfejlesztő krónikája, míg a cselekményszövésben hasonló, már-már horrorisztikus A nagy hóemberháború inkább példázat. Pedagógiai célzattal mutatja be a hóemberek diktatúrájának kialakulását és működését.

Ma nem a nemzedéki-értelmiségi magatartásmódok állnak az írói és az irodalomkritikai gondolkodás homlokterében, de az első Kolozsvári Papp-kötetek megjelenésekor ezek kurrens témának számítottak. Nyilvánvaló, hogy ez a változás is megnehezíti a művek befogadását, hiszen a társadalom digitalizációjának következtében mára átalakult az értelmiség fogalma is, így nem könnyű ráismerni a korai Kolozsvári Papp-szövegek cselekménynélküliségében, a lézengő figurákban a rendszerkritikus írói attitűdre. Noha a ’80-as, ’90-es évek fordulójától megjelenő művek jobb helyzetben vannak, az aktuálpolitikai utalások felfejtésének nehézségei akadályokat jelentenek a hozzáférésükben.

Az ’50-es évek Kolozsvárján játszódó A diák utolsó története talán minden korábbi kötetnél egyértelműbben mutatja fel a szereplők életmódja, a politikai környezet és a városi tér összefüggéseit, de az életmű egészéről történő gondolkodásnak ez sem adott új lendületet. „A megélhetetlent pótoljuk egymással” – Kolozsvári Papp László emlékezete című hullámzó színvonalú tanulmánykötet (Kriterion, Kolozsvár, 2016.) sem inspirálta a kanonizációt, de az itt olvasható írások némelyike, például Orbán Gyöngyi fejtegetései a Malomárokról (Az elbeszélés útjai), jelentékeny belátásokkal gazdagították a recepciót, illetve rámutattak az életmű sokszínűségére. Az elmúlt évek fontos fejleménye továbbá, hogy a Kolozsvár irodalmi reprezentációi iránt megélénkülő tudományos érdeklődés új értelmezési keretbe helyezte a várossal kapcsolatos Kolozsvári Papp-szövegeket, például a Malomárok és a Holló úr kötetet. Ezek alapján a Kolozsvárhoz köthető művek összehasonlító, a városreprezentáció életműbeli változásaira is reflektáló elemzése, a folyóiratokban, antológiákban megbújó novellák, publicisztikák összegyűjtése és vizsgálata minden bizonnyal izgalmas eredményekre vezethetné az életmű leendő kutatóit.

Az életrajzot Juhász Tibor írta (2025).