Karinthy Ferenc: Életrajz

Karinthy Ferenc (Budapest, 1921. június 2. – Budapest, 1992. február 29.)

Kossuth- és háromszoros József Attila-díjas díjas író, drámaíró, dramaturg. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

 Karinthy Ferenc 1921. június 2-án született Budapesten, szülei Karinthy Frigyes (1887–1938) és Böhm Aranka (1893–1944). Féltestvérei Karinthy Gábor (1914–1974) és az édesanyja első házasságából született Kertész Tamás (1916–1989). Tőlük kapta gyerekkorában a Cini becenevet – évtizedekkel később is így emlegette úgy szűkebb családi és baráti köre, mint a széles nyilvánosság. Elemi iskolai tanulmányait a Damjanich utcai német birodalmi iskolában (Reichsdeutsche Schule) végezte 1927 és 1935 között, majd az Eötvös József Gimnázium tanulója volt, itt tett érettségi vizsgát 1939-ben.

A szülői ház légköre alapvetően meghatározta mind gyermekkorát, mind pedig jelentős mértékben ezen időszak tapasztalataiból táplálkozó felnőttkori művészetét. Több novellája, drámája és visszaemlékezése is feleleveníti a – kezdetben a Verpeléti úton, később az Üllői úton élő – Karinthy család bohém életvitelét, a zseniális, de folyamatos anyagi gondokkal küzdő, a kaotikus mindennapok konszolidálására képtelen apa, valamint a temperamentumos, a nyugodt családi élet feltételeinek megteremtésére ugyancsak alkalmatlan anya alakját. Karinthy Ferenc legrégebbi barátságai is főként a húszas-harmincas évek értelmiségi világának, elsősorban apja Hadik kávéházbeli asztaltársaságnak a szereplőihez, pontosabban az ő gyermekeikhez kötődtek: ekkorra eredeztethető Devecseri Gáborhoz és Péterhez, Somlyó Györgyhöz, Benedek Istvánhoz és Andráshoz, Zolnay Vilmoshoz, Rényi Alfrédhoz, Szendrő Józsefhez, Szilágyi János Györgyhöz és másokhoz fűződő barátsága. Gyerekkorától kezdve versenyszerűen vízilabdázott, először a lágymányosi uszoda edzéseit látogatta, fiatal felnőttként a Ferencvárosi Torna Club igazolt játékosa volt (jóval később, 1960-tól 1970-ig pedig az egyesület úszó- és vízilabda-szakosztályának az elnöke).

Az érettségi vizsgát megelőző nyáron, 1938. augusztus 29-én hunyt el édesapja, a család addig is kiszámíthatatlan anyagi helyzete ekkortól még bizonytalanabbá vált. Az anyai ági rokonság támogatásának köszönhetően, 1941-ben iratkozott be a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–olasz–angol szakára, ahol 1945-ben végzett az angol szak elhagyásával. Elsősorban a nyelvészeti stúdiumok iránt érdeklődött, saját bevallása szerint sokáig a tudományos pálya vonzotta, ezt híven példázza 1946-ban, Pais Dezső témavezetése mellett megvédett doktori disszertációja, amelyet a Magyar Nyelvtudományi Társaság könyvformában is megjelentetett (Olasz jövevényszavaink, 1947). Irodalmi ambíciói – a vele készült későbbi interjúk tanúsága szerint – jó ideig egyáltalán nem voltak, 1943-ban mégis napvilágot látott első regénye, a Don Juan éjszakája. A láthatóan az egyetem szellemdús légköre és Karinthy ekkori meghatározó olvasmányai által ihletett mű csekély visszhangot keltett, amiben nagy szerepe volt az egyre súlyosbodó háborús helyzetnek is. Karinthy hamis papírokkal, a mai Alkotás úton található 11-es honvéd helyőrségi kórházban vészelte át a második világháború utolsó hónapjait, édesanyja 1944-ben Auschwitzban életét vesztette. Budapest ostromának lezárulta után, 1945. március 25-én kötött házasságot Boros Ágnessel (és fogadta örökbe a lányát, Juditot). Egy gyermekük született, Karinthy Márton (1949–2019).

1946-ban jelent meg (1944-es datálással) Karinthy Ferenc második, Szellemidézés című regénye, amelynek egyik történetszála az elbeszélő (erősen Karinthy Frigyesre emlékeztető) édesapjának utolsó hónapjait, a másik pedig baráti körének (szintén önéletrajzi elemeket felidéző) intellektuális játékait, sajátos belső viszony- és szabályrendszerét jeleníti meg. Első alkotói korszakának záró darabja 1947-ben látott napvilágot: a Kentaur és az előző két regény hasonló oppozíciós szerkezetre épülnek, amennyiben mindegyik mű a tudomány és/vagy a művészetek felemelőnek, de életidegennek és önmagába zárulónak ábrázolt szférája, illetve a belső szabadságot fenyegető, az emberi életből mégis kizárhatatlan külső „valóság” közötti választás szükségességét példázza – természetesen regényenként némiképp eltérő hangsúlyokkal és keretezéssel. 1949 januárjában Karinthy Ferenc az utolsók között érdemelte ki a következő évre már megszüntetett Baumgarten-jutalmat.

Az 1948/1949-es kommunista hatalomátvétel Karinthy gondolkodás- és alkotásmódjában is fordulatot hozott. Azok közé a polgári származású írók közé tartozott, akik néhány évig a sztálini-zsdanovi mintára kidolgozott magyar irodalompolitika elvárásrendszeréhez igazították művészetüket. Szép élet (1949) című novelláskötetének darabjai a szocialista realizmus jegyében íródtak (a Szabadság című szövegben egyébként visszatér Ősi Iván, a Kentaur nyelvész főszereplője, aki ezúttal Budapest ostromakor szembesül a „tudomány vagy való élet” oppozícióval), és Karinthy Ferenc nevéhez fűződik az első magyar termelési regény, a Kőművesek (1950) is. Tudományos ambícióiról ekkor mondott le véglegesen, 1949-ben a budapesti bölcsészkar helyett (ahol Pais Dezső tanszékén vállalhatott volna állást) a Nemzeti Színházhoz szerződött dramaturgnak, de mindössze egy évadot töltött az ekkor Major Tamás vezette teátrumban. (Pályája későbbi szakaszaiban is dolgozott dramaturgként: 1953 és 1956 között a Madách Színházban, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig a Miskolci Nemzeti Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, majd a debreceni Csokonai Színházban.) A negyvenes–ötvenes évek fordulóján közölte az átalakulóban lévő országról szóló, erősen vonalas vidéki és fővárosi riportjait, amelyeket Útközben című kötetében gyűjtött össze 1950-ben. Ugyanebben az évben kapta első József Attila-díját.

1953-ban publikálta Budapesti tavasz című regényét, amelynek Pintér Zoltán nevű nyelvész főszereplője ismét felidézi a korai Karinthy-művek már említett, az életműben később is rendre visszatérő elvi dilemmáját. A Budapest 1944–1945-ös ostromakor játszódó, életrajzi áthallásokat tartalmazó történet kifejezetten olvasmányos és cselekménydús, zárlatában azonban megmarad a korszak kötelező paneljeinél (nemkülönben a regény jóval későbbi, 1982-ben kiadott „folytatása”, a Budapesti ősz, amely 1956 eseményeinek megjelenítésekor, bár látszólag törekszik a kiegyensúlyozottságra, végső soron a Kádár-rezsim korabeli narratívájához illeszkedik). Újabb riportjainak 1954-es összegyűjtött kötete (Hazai tudósítások) viszont a közelmúlt magyarországi történéseiből való kiábrándulás hangját szólaltatja meg, akárcsak a kötet Ezer év című szövegéből készített, a Katona József Színházban 1956-ban bemutatott drámaváltozat. 1954-ben másodszor is József Attila-díjat, 1955-ben Kossuth-díjat vehetett át.

Fontos váltást jelez a pályáján újabb novelláinak 1956-ban közreadott, Irodalmi történetek című gyűjteménye, benne például a Baracklekvár, A titkár, A jó hiénák vagy a Ferencvárosi szív című elbeszélésekkel. A kötet mind tematikai, mind elbeszéléstechnikai értelemben magába sűríti a Karinthy-rövidpróza jellegzetességeit: az immár egyértelműen önéletrajzi eredetű anekdotákat (például a szülői házat felidéző „családtörténetekben” vagy a vízilabdás emlékeket megörökítő novellákban) a szövegek rendszerint szélesebb összefüggésbe helyezik, lehetőséget adva az elbeszélő számára, hogy megfogalmazza saját viszonyulását az ábrázolt múltbeli történésekhez, állapotokhoz. 1956-ban készült el a Szellemidézés drámaváltozata, amely elhagyta a regénybeli gyerektársaságról szóló cselekményszálat, helyette az Irodalmi történetek „családnovelláinak” szüzséjével egészítette ki a Karinthy Frigyesről mintázott főhős történetét. A darabot végül 1957 októberében mutatták be.

1957 és 1960 között Karinthy nem publikált önálló kötetet. A hatvanas évek elején részben korábbi, részben újabb novelláiból összeállított gyűjtemények jelentek meg (Ferencvárosi szív, 1960; Kék-zöld Florida, 1962), emellett nagy sikerrel futott a Magyar Nemzet hasábjain a nyelvészeti témájú cikkeit közreadó sorozata. Az e szövegekből Nyelvelés címen megjelent kötet (1964) mellett az Ez-az, avagy a bicikliző tigris (1965) című válogatás is a szerző sajtóban megjelent karcolatait tartalmazza. A hatvanas évek második felétől ívelt fel igazán Karinthy Ferenc színpadi karrierje, dramaturgi és fordítói munkái mellett számos általa írt darabot mutattak be a legkülönbözőbb hazai és külföldi színházakban (Bösendorfer, Gőz, Gellérthegyi álmok, Dunakanyar, Hetvenes évek, Hosszú weekend stb.)

1970-ben jelent meg Epepe című abszurd-utópisztikus regénye, amely ismét kedvelt szereplőtípusát, a nyelvészkutatót helyezi a történet középpontjába. A Budai nevű főszereplő nyelvészeti kongresszusra utazna Helsinkibe, helyette azonban egy ismeretlen és élhetetlenül zsúfolt nagyvárosban landol, ahol hosszú ott-tartózkodása alatt sem tanul meg eligazodni a helyi viszonyok között, sőt nyelvész létére az itt használt nyelvben sem képes semmilyen rendszert felfedezni. Az Epepét a szakirodalom általában Karinthy Frigyes gulliveriádáival (Utazás Faremidóba, Capillária) hozza összefüggésbe, de legalább ilyen fontos előkép lehetett Szathmári Sándor Kazohiniája, Franz Kafka A per című regénye és Déry Tibor negatív utópiája, a G. A. úr X-ben. Karinthy Ferenc 1974-ben kapta meg harmadik József Attila-díját.

A hetvenes évek regény- és novellatermése (Három huszár, 1971; Ősbemutató, 1972; Végtelen szőnyeg, 1976; Harminchárom, 1977, Marich Géza utolsó kalandja, 1978) egyre inkább az életmű egységesítésének szándéka felé mutat. Számos azonosság figyelhető meg Karinthy korai és kései műveinek szereplői és témakörei között, aminek következtében az egymástól különálló alkotások akár egy töredékes nagyregény fejezeteiként is olvashatók. Különösen kitűnik ez a Szépirodalmi Könyvkiadó 1979-ben indított életműsorozatának köteteiből. A nyolcvanas évek művei egyre többet mutattak meg magából a szerzőből: az Óvilág és Újvilág (1985) naplójegyzetek és fiktív szövegek sajátos ötvözetét adja, az Uncle Joe (1987) Karinthy Józsefnek, az író nagybátyjának állít emléket, az Italia mia (1989) személyes dokumentumokkal, feljegyzésekkel egészíti ki az író olaszországi útirajzát. Utolsó, életében publikált kötete a vegyes műfajú írásait és vele készült interjúkat összegyűjtő Staféta (1991).

Karinthy Ferenc szenvedélyes utazó volt, a negyvenes évek második felétől – ösztöndíjak jóvoltából, külföldi meghívásoknak eleget téve vagy magánúton – szinte az egész világot bejárta az Egyesült Államoktól Japánig. Ménesi úti lakása mellett leányfalui házát tekintette a második otthonának.

Budapesten hunyt el 1992. február 29-én. Egy évvel a halála után, Jovánovics Miklós szerkesztésében látott napvilágot rejtett „főműve”, 1967 és 1991 között vezetett naplójának három vaskos kötete.

Fontosabb díjak, elismerések

1949 – Baumgarten-jutalom

1950, 1954, 1974 – József Attila-díj

1955 – Kossuth-díj

1981 – Szocialista Magyarországért

1987 – Karinthy-gyűrű

1991 – A Magyar Köztársaság Zászlórendje

Az életrajzot Reichert Gábor írta.