Galgóczi Erzsébet: Életrajz | Digitális Irodalmi Akadémia

Galgóczi Erzsébet (Ménfőcsanak, 1930. augusztus 27. – Ménfőcsanak, 1989. május 20.)

Kossuth-díjas magyar író, forgatókönyvíró. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

Galgóczi Erzsébet 1930. augusztus 27-én született a Győr megyei Ménfőn (a település 1934-ben egyesült Csanakkal, 1970 óta Győr városrésze). Galgóczi a család tíz gyermeke közül hetedikként jön a világra, a falu szélén fekvő szőlőhegyi házban. A szülők, Galgóczi József (1887–1966) és Kelemen Katalin (1895–1982) 1914-ben házasodnak össze, a porta mellett eleinte csak egyetlen hold földjük volt, majd a két háború közti időszakban további 18 hold földet vásárolnak, sőt 1934-ben új ház építésébe is fognak. A falusi létforma és életritmus mindvégig meghatározó az író életében, témáinak túlnyomó részét ebből a miliőből meríti, középpontjában édesanyja alakjával, aki egy sajátosan matriarchális rendet hozott létre és tartott fenn a parasztcsaládon belül.

Galgóczi elemi iskolai tanulmányait Ménfőcsanakon végzi. Kilencéves korától érdeklődést mutat a versírás iránt, egy Petőfi-versgyűjtemény hatására. 1941–45 között a polgári leányiskola tanulója Győrben. 1943 februárjában megjelenik egy verse a Tulipános Láda c. leányújságban, amelyet még további három követ. A családi anekdoták között szerepel egy Ady-kötet megszerzése, melyre Galgóczi 1944-ben tesz szert, egy munkaszolgálatos zsidó férfi fizet vele a családjának, némi élelemért cserébe. A versek – kiváltképp Az eltévedt lovas, melyről 1973-ban, önéletrajzi vallomás formájában számol be az írónő – elementáris hatással vannak rá. „Az a kislány nem tudta szóba foglalni, mi történt vele: valaki kimondta az életét.” 1945–1949 között elvégzi a Győri Állami Leánylíceumot, ahol a Diákszövetség városi titkárának választják, majd kitűnő érettségi bizonyítványt szerez. 1945. július elsején, a ménfői csata (944) közeli évfordulója alkalmából rendezett falusi nagygyűlésen a Nemzeti Parasztpárt akkori elnökét, a koalíciós idők népszerű közéleti személyiségét, a szegényparasztság érdekeiért kiálló népi írót, Veres Pétert hallgatja. A szónok fellépése és beszédstílusa lenyűgözi (ennek hatására kezd el népi írókat olvasni). Az érettségi tájékán ismerkedik meg Csontos Magdával, aki a Győrffy-, majd a József Attila Népi Kollégium tagjaként, diákszövetségi instruktorként elismeri és biztatja az írónőt az alkotásra. Ez a barátság később levelezés formájában rendkívül aktívan zajlik, kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1958-ig. S bár Galgóczi maga sosem volt népi kollégista, imponált neki a NÉKOSZ történelemformáló identitásmodellje, a csoport mozgalmi aktivitása minden bizonnyal ösztönözte, elsősorban saját lehetséges jövőképének kialakításában. Másrészt ez a mozgalom a korábban említett népi írók falukutató tevékenységéhez szorosan kapcsolódott, ennek az érdeklődésnek nagyban köszönhető, hogy a parasztság társadalmi státuszának megragadása, e társadalmi réteg alakulástörténetének állandó figyelemmel kísérése, az ezt adekvát formában kifejező nyelv és diskurzus a Galgóczi-életmű egyik legfontosabb feladata. (A szépirodalmi sikerek mellett az 1950 és 1970 közötti időszakot irodalmi riportok, szociografikus írások fémjelzik.)

Érettségi után szülei nem engedik egyből a Színművészeti Főiskolára, ezért, némiképp szükségmegoldásként a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán kezdi meg tanulmányait, melyet 1949 novemberének közepén megszakít, és átmenetileg hazaköltözik. December elsején a Győri Vagon- és Gépgyárban helyezkedik el átképzős esztergályosként. Három műszakban dolgozik, ugyanakkor alkotói kedvét a nehéz fizikai munka sem szegi, a gyors-gépírói tanfolyam elvégzése mellett szabad idejének nagy részét könyvtárban tölti, párhuzamosan olvas és ír. 1950. elején a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége (a későbbi DISZ) „Felszabadulás” című pályázatára bead egy színművet, majd a határidő előtti napon ehhez – úgy mellékesen – néhány elbeszélést is csatol. A dráma megítéléséről nem esik szó, ellenben az Életünk a legboldogabb nékünk c. novellájával díjat nyer. Ezt később a Művelt Nép kulturális hetilap, majd a Szabad Ifjúság is közli, Száz százalék címmel. Ennek a sikernek is köszönhető, hogy az év augusztusától a Szabad Ifjúság szerkesztőségében dolgozik, és itt megismerkedik az újságírói munkával. A sikerek hatására szülei – itt elsősorban az anya döntését kell látnunk – beleegyeznek, hogy elkezdje tanulmányait a Színművészeti Főiskolán, az első év után – a filmes tanszak kettéválasztása miatt – dramaturg szakra kerül. Ismerkedik a budapesti élettel, 1952-ben szovjet ösztöndíjra jelölik, jár is az előkészítő tanfolyamra, de végül helyhiány miatt itthon marad. A főiskola DISZ-titkára lesz. 1951. január 1-jétől haláláig tagja a Magyar Írók Szövetségének, 1952-től a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának. Tanulmányi sikereinek hátterében, a kulisszák mögött ugyanakkor rendkívüli energiák dúlnak a fiatal nő önmegismerése terén az ország olykor botrányos politikai állapotainak figyelemmel követése miatt. Erről a Csontos Magdával folytatott levelezés szolgáltat tanúbizonyságot. A marxizmus ideológiai szűrőjén keresztül, annak frazeológiájával próbálja megérteni a körülötte zajló világot és saját emberi természetét, a hétköznapi szituációktól egészen a szexualitás diskurzusáig. Ekkoriban – elsősorban a Színművészeti főigazgatója, Simon Zsuzsa javaslatára – a rózsadombi József Attila Kórház idegszanatóriumába jár a korszak elismert pszichiáteréhez, a politikai kapcsolatokat sem nélkülöző Szinetár Ernőhöz, aki ott mentálhigiéniai osztályvezető volt. Az akkori dokumentumokból képet kapunk arról, hogyan beszéltek a homoszexualitásról, vagyis miként tabuizálták azt. Galgóczi 1953. május 3-ai, Csontos Magdának írott levele megdöbbentő példa erre: „A Szinetár megvizsgált, s azt mondta: menjek férjhez, vagy legalábbis keressek szeretőt, különben 2 év múlva hisztériás idegroncs, vagy… vagy olyan leszek, amiről beszéltem neked. (Nem akarom kiírni, nem tudom, mi van veled, hátha mégis más kezébe kerül ez a levél – de érted, ugy-e?)” Vívódásait némiképp ellensúlyozza, hogy 1953 első felében megkapja a párttagságot, míg az év második felében megjelenik első könyve, az Egy kosár hazai c. elbeszéléskötet a Szépirodalmi Könyvkiadónál, amellyel ekkor már nem igazán tud azonosulni. 1953. december 22-ei magánlevelében tételesen kiemeli a kötet neki tetsző és nem tetsző szöveghelyeit. „Furcsa érzés mostanában Galgóczi Erzsébetnek lenni! Megjelent egy kötet, ami állítólag az övé, gratulálnak neki, dedikáltatnak vele, irigylik – s őt mélységesen nem érdekli az egész.” Részben túlzottan sematikusnak érzi a novellákat, és stiláris kifogásai is vannak, részben már jövőbeni tervei foglalják le a gondolatait. Ezzel párhuzamosan az Írószövetség megbízásából riportokat is ír, a Gyomirtás – melyben az otthon töltött karácsonyi időszak panaszáradatainak forrását felkutatva a falusi tanácselnök helyi túlkapásairól számol be – a több hónapi fektetést követően az új kormányprogram jóvoltából jelenhetett meg az Irodalmi Újságban. Külön pikantériája a történetnek – egyúttal rámutat Galgóczi őszinteségbe vetett hitére –, hogy közvetlenül Rákosi titkárságának is címez egy panaszos levelet. Nemcsak vihart kavar maga körül, de meghurcoltatásban is része lesz, a korszak kétarcúságát ezen a szűrőn keresztül is megtapasztalja. Nagy Imre kormánya idején előveszik és kinyomozzák az esetet, ám a rákosista visszarendeződés során újabb kivizsgálás-sorozat veszi kezdetét. Erre az időszakra huszonöt év távlatából így emlékezik: „Talán felesleges bizonygatnom, hogy mennyire idegölő volt számomra ez a hónapokig húzódó vizsgálatsorozat, amely inkább ellenem irányult, mint a hibákat elkövető tanácselnök ellen.” A zűrzavaros körülmények hatására még az is megfordul a fejében, hogy eláll hivatásától, és járási instruktor lesz, erről később letesz.

1955 nyarán kitűnő diplomát szerez, ezt követően a Művelt Nép munkatársává nevezik ki, a főszerkesztő, Darvas József pártfogolja, de írásait csak óvatoskodva közlik. Riportútjairól főleg az Írószövetségnek, vagy a Központi Vezetőség illetékeseinek kell beszámolnia. 1957. január 1-ig, a lap megszűnéséig itt dolgozik. Az 1956-os forradalom idején hivatalos kiküldetésben – tanulmányúton – Romániában tartózkodik, Nagyváradon kell kényszerből várakoznia, ahonnan gyalog jut haza. 1957 elején kerül vissza Budapestre. Ebben az időszakban komoly egzisztenciális és írói válságban van. Néhány hónapig munkanélküli segélyt kap, ezenkívül csak rövid időtartamú szerződései, megbízásai vannak. 1958-ban – ismét Darvas József közbenjárásával, aki a filmgyár igazgatójaként ad neki munkát –, Budapest Filmstúdióban dramaturg. Ami a gyakorlati munkát illeti, főleg a dunántúli megyékben jár utána a téeszek bomlásának, a megtorlásoknak, ám kutatómunkájából a támogató ígéretek dacára sem lesz dokumentumfilm. „A szerkesztők pedig, s a szerkesztők felettesei nem is vártak alapos, elemző munkákat az újságíróktól. Nem voltak kíváncsiak a valóságra. Az újságoknak azt a képet kellett illusztrálniuk, amit a legutóbbi párthatározat a valóságról, az országról festett.” Dramaturgként is hasonló csalódás éri: Fogódzó nélkül című elbeszéléséből forgatókönyvet írat az akkor már kétszeres Kossuth-díjas rendező, Fábri Zoltán, ám a folytonos, a történet záró epizódját kozmetikázó javaslat miatt Galgóczi végül elutasítja az együttműködést. S bár utóbb az írónő 1958. március 8-át nevezi a „válság végnapjának”, melyhez az Ott is csak hó van című novella megalkotását, ezáltal saját írói hangjának felfedezését köti, 1959–61 között nincs stabil állása, írásait nehézségek árán vagy egyáltalán nem közlik, alkalmi kiküldetési díjakból, szociográfiai felmérésekből és úgynevezett riportázsokból tartja fenn magát. Meggyőződése, hogy riportjai révén közvetlenül tud beleszólni a paraszti élet alakulásába, így a falu termelőszövetkezeti átszervezésébe is. A műfajban maga elé állított példaképe Erdei Ferenc, akivel személyes jó kapcsolatot is ápolt, és akinek parasztságról vallott nézeteiben egyszerre fért meg e társadalmi réteggel való nagyfokú együttérzés és érdekképviselet mellett – meglehetősen ellentmondásos módon – a tradicionális paraszti kultúra felszámolásának igénye is, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének egyenes következményeként.

1961-ben a Szabad Földben folytatásokban jelenik meg Félúton című regénye, majd önálló kötetben a Magvetőnél, melyet második kiadása előtt alaposan átdolgozott, s melynek főhősét bátyjáról mintázza. (Később, 1963-ban filmváltozat is készül belőle, melynek mérsékelt sikere van. Általános tapasztalat, hogy maga az írónő sem volt megelégedve szépprózáinak adaptációival, főként a mediális különbségekből adódó hangsúlyeltolódások.) Mindenesetre önbecsülésének jót tesznek az efféle gesztusok, a kisregény mellett még ugyanabban az évben kiadják új elbeszéléseinek gyűjteményét, az Ott is csak hó van, melyet a kritika elismerésben részesít. Ennek folyományaként az 1962-es esztendőben először kap József Attila-díjat. 1963-ban egy íródelegációval Kubában jár, amely terepet alkalmasnak véli az összehasonlító elemzésre. A szövetkezetek ellentmondásos működéséről hírt adó riportjait egyre gyakrabban közlik az országos lapok, folyóiratok, és ezeket a tapasztalatokat foglalja össze Kegyetlen sugarak című (1966) riportkötete. Azon túl, hogy munkája során felfedezi szinte a teljes dunántúli térséget, külföldön is sokfelé eljut: jár Kazahsztánban, később Ausztriában, Jugoszláviában és Nyugat-Németországban is. Újságírói érkezésének hírére – amiről Galgóczi halála után Domokos Mátyás irodalomtörténész is beszámol – a magyar káderek általánosan összehívták a „Galgóczi-riadót”, ugyanis általában „elképedve olvasták, hogy a látottakról mennyivel kritikusabb képet rajzolt az írónő, mint amit ők láttatni akartak vele”. Egzisztenciális körülményeiben nagy változást jelent, hogy a korábbi szűkös és bizonytalan albérleti létforma után 1965-ben végre lakást kap Budapesten, a Kacsóh Pongrác úti lakótelepen. Öt lépcső fölfelé címen elbeszéléskötete jelenik meg ugyanebben az évben. Egyik kiemelkedő novellájából, az Aknamezőből tévéjáték készül, ami a nézők körében osztatlan sikert arat. Ettől fogva a széles nyilvánosság felé is szabad útja nyílik. Válogatott elbeszéléseinek kötete – Inkább fájjon címmel – 1969-ben jelenik meg, melyet addigra rendszeressé váló levelezőpartnere, korábbi példaképe, Veres Péter méltat. A szakmai elismerést mutatja, hogy másodszor tüntetik ki József Attila-díjjal. A rá következő évben Nádtetős szocializmus címen riportkönyve jelenik meg, címadó darabja „a hazai szövetkezeti mozgalmat jellemző szállóige” lesz. Ez a gyűjtemény egyúttal döntően lezárja az életmű szociográfiai riport műfajába sorolható, tényfeltáró írásait. Pontosabban egész életműve felhasznált dokumentumok alaptényeiből, azok elmélyült felhasználásából, illetőleg empirikus tapasztalatai révén megkonstruált figuráiból építkezik, így esetében nem különíthető el éles határvonallal szépirodalom és valóság. Az írónő definíciós válasza, miszerint „a riportoknak célja, a szépirodalomnak oka van”, előbbiek gyakorlati aspektusára irányítja a figyelmet. Galgóczi a kötetet összegző előszavából a politikai konszolidáció, tehát a Kádár-korszakot a személyi kultusz korától elhatároló – vagyis diszkontinuus – narratívája is kiolvasható. „A beszolgáltatás lekerült a napirendről – mezőgazdasági politikánk középpontját a termelőszövetkezeti mozgalom foglalta el, s foglalja el azóta is. De ez már másik korszak falusi riporterkedésem történetében.”

1971-ben jelenik meg Kinek a törvénye? című kisregénye, 1972-ben a Pókháló, míg 1974-ben színműveinek gyűjteménye A főügyész felesége címmel. E művek a szépirodalmi műnemek kategóriáinak széles spektrumában mutatnak be egyéni sorsokat bűn és bűnhődés gondolatkörének fókuszba állításával, elsősorban azok (szocialista) törvényhez való viszonyában. 1976-ban a Magvető 30 év kiadói sorozatában jelenik meg válogatott elbeszéléseinek kötete: A vesztes nem te vagy címmel. Abban az évben – immár harmadik alkalommal – kap József Attila-díjat. A közös bűn című kisregény kontextusa egy disszidálási kísérlet és gyilkosság köré szerveződve alkalmasnak bizonyul számára, hogy az 1956 októbere utáni, törvény nélküli állapotokat fogalmazza meg, mindazt az egyéni felelősségek összefüggéseiben felmutatva.

1976-ban lakást vásárol a 12. kerületben. Közel a kés című kötete megjelenésének évében, 1978-ban Kossuth-díjjal tüntetik ki. A rá következő év tavaszán az Egyesült Államokba utazik, a hazai szociográfiairodalomról tart előadásokat, többek között Washingtonban is, a magyar származású egyetemi tanárok konferenciáján. Egy ’56-os menekült személyes megkeresése révén hall először a Standard Oil magyarországi leányvállalatának, röviden MAORT-nak a negyvenes évek végi államosítási ügyéről. A koncepciós per során az amerikai céget képviselő geológust, a MAORT-telep egyik alapítóját, Papp Simont szabotázs vádjának gyanújával előbb halálra ítélik, majd büntetését életfogytiglanra enyhítik. Ráadásul a börtönből kell tovább dolgoznia, immár a kommunisták megbízásából. Galgóczi a nagyszabású témát megőrzi magának, és adatgyűjtésbe kezd, melynek a nyolcvanas évekre lesz meg a gyümölcsöző eredménye.

1979-ben film készül a Kinek a törvényéből, Úszó jégtábla című tévéjátéka évekkel később első lesz a Prágai Nemzetközi Szemlén, 1983-ban, Nemere István rendezésében. Már a MAORT-per felderítésén dolgozik, mikor 1980 tavaszán Kornidesz Mihály, a Pártközpont kulturális osztályvezetője megkeresi, hogy az írónőt Győr megye képviselőjének akarják jelölni. Hosszabb fontolgatást követően Galgóczi úgy dönt, hogy igent mond a felkérésre, és bekerül a Parlamentbe a Győr-Sopron megyei 1. kerület országgyűlési képviselőjeként. Ekkor tesz szert a szintén Győrben képviselői feladatokat ellátó egykori miniszterelnök, Fock Jenő ismeretségére, akinek hathatós segítségével hozzáférhet olyan titkosított dokumentumokhoz, levéltárakból és egyenesen a Belügyminisztériumból származó adatokhoz, személyes jegyzetekhez, amelyek hitelesíthetik az olajper referenciális világának részleteit.

1980-ban megjelenik Törvényen kívül és belül című kötete. Ennek második darabja, a Törvényen belül című kisregény több szempontból is az életmű kiemelkedő darabja. Egyrészt szintézisét adja az írónő korábbi, jórészt önéletrajzi ihletésű kisepikai műveinek: az otthontalanság tapasztalatát a fővárosban és a falusi környezetben egyaránt megélő, első generációs értelmiségi belső és külső harcait, szerepdilemmáit viszi színre. Az egyéni és közösségi sorstragédiát az ’56-os forradalom következményeként láttatja, az igazságkereső attitűdöt ugyanakkor a szocialista realizmus kereteit szétfeszítő prózapoétikában, a hagyományos bűnügyi narratíva kifordításával, a hangsúlyt a lélektani aspektusra helyezve, a lineáris cselekményszövést sűrűn megakasztva, vendégszövegek és meghökkentő belső víziók alkalmazása révén. A határhelyzet jelölője a leszbikus szerelem is, melynek felvállalása és visszautasítása egyaránt politikai tettnek minősül a kommunista diktatúra diskurzuskeretén belül. Ennek a diskurzusnak a korlátai Galgóczit sem hagyják érintetlenül. Bertha Bulcsunak a vele készített interjúban lakonikus választ ad a feminista mozgalmakat érintő kérdésére. „Engem a feminista mozgalmak nem érdekelnek, engem az emberek érdekelnek és a társadalom. Nincs külön nőkérdés.” Ezzel együtt az sem véletlen, hogy a kisregényből készült film – melynek forgatókönyvírója (Galgóczi mellett) és rendezője a Makk Károly volt, a főszereplő, Jadwiga Jankowska-Cieślak pedig az 1982-es cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb női alakításért járó díjat – nemzetközi sikere ellenére bizonyos értelemben nem volt képes visszaadni Galgóczi prózapoétikai megoldásainak mélységét. A kötet párdarabjából, a Szent Kristóf kápolnája című elbeszéléséből 1983-ban nagysikerű tévéjáték készül. 1981-ben Cogito címen válogatott elbeszélései látnak napvilágot, Ez a hét még nehéz lesz címmel pedig kisregénye jelenik meg.

Hosszú kiadói kálváriát (és egy teljesen kihúzott, csak a rendszerváltást követően megjelent ’56-os fejezetet) követően 1984-ben megjelenhet az írónő Vidravas című regénye a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Ám a cenzúra következtében nem csupán az utolsó fejezet maradt ki. „Kaptam oldalszám szerint egy csomó húzási javaslatot, de kb. úgy, hogy ha ezeket nem hajtom végre, akkor a könyv nem jelenik meg. Benne volt minden, ami Nagy Testvérünkre vonatkozott. Minden, ami antiszemita-gyanús volt. (Az ’53-as párthatározat is.) Minden erősebb mondat, ami az ÁVH-ra vonatkozott… Egyáltalán, minden »martalék« – ahogy a ’60-as évek elején a riportjaim kapcsán ezeket a kifejezéseket, az ún. breviárium anyagot elneveztem… hazajöttem és mindet kihúztam.” A regény kálváriája – óriási népszerűsége mellett – még így is folytatódott, ugyanis a kunszentmiklósi járásbíró név szerinti említése miatt „jó hírnév sérelmére elkövetett vétség” miatt feljelentette az írónőt – melynek következtében Galgóczinak el kellett hagynia és meg kellett változtatnia bizonyos neveket és helyszíneket. Emiatt a második kiadás árusítási tilalom alá került. A műfaj, az alkotástechnika, a felhasznált dokumentumok fikciós világba építése egyaránt vitákat generál az irodalom szakmai közegén belül is: volt, aki fejlődésregénynek nevezte, mások lélektani regényként jellemezték, megint mások a szociografikus megalapozottságú tézisregényt látták benne. Galgóczi ebben a regényében totális képet kíván adni a Rákosi-korszak abszurditásba hajló anomáliáiról, ugyanakkor ehhez rendkívül heterogén, a legkülönfélébb szövegtípusokból összedolgozott-montázsolt konstrukciót talált adekvátnak. A Törvényen belül című kisregénnyel összehasonlítva ugyanakkor a MAORT-per köré valamelyest tipikusabb és kevéssé árnyalt figurákat és szituációkat talált Galgóczi, ez az aspektus pedig végérvényben – a politikai botrányok lelepleződésének katarzisa ellenére – a szubverzió ellen dolgozik, ezáltal kerülhetett a regény úgyszintén a lélektani kidolgozottságot elmarasztaló kritikák kereszttüzébe.

1987. január 31-én a frissen megalakult Magyar Írók Szakszervezete elnökének választják meg. E tisztségéről még ugyanezen év szeptemberében lemond, mivel nem tartja írói álláspontjával összeegyeztethetőnek, hogy a Szakszervezetek Országos Tanácsa az értelmiségellenes kormányzati politikát támogatja. A Szépirodalmi Könyvkiadó megindítja az írónő életműsorozatát, ennek első kötete 1988-ban A törvény szövedéke, mely Galgóczi legfontosabb riportjait gyűjti össze. 1989. március 9-én a Nemzeti Színház bemutatja Vidravas című regényéből készült drámáját; időközben elkészül az életműsorozat második kötete, az elbeszéléseket tartalmazó Kettősünnep, melynek első példányait még maga az írónő dedikálja. Még az év május 18-án Ménfőre viszi a család a gyakran betegeskedő, hosszabb időre kórházba is kerülő írónőt. Galgóczi Erzsébet szíve 1989. május 20-án áll meg Ménfőcsanakon, a szülői házban. Tíz nap múlva, katolikus szertartás szerint temetik el a ménfőcsanaki temetőben. Sírjánál – az irodalmi élet részéről – Cseres Tibor, Nádas Péter búcsúztatja. Hagyatékából 1991 májusában a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban emlékszobát hoztak létre, Napos utcai budapesti lakásának mintájára egy dolgozószobát és egy parasztszobát rendeztek be, ahol az írónő könyvtára mellett családjához fűződő kedves emléktárgyai, írói életművének elismerései, kitüntetései láthatóak.

Halála után jelennek meg a Fogódzó nélkül (1994) és a Mama öltözik (1999) című elbeszélésgyűjtemények. 1998-ban megjelenik a teljes Vidravas és a Szent Kristóf kápolnája, 2005-ben Megszállt országban címmel a háborúról szóló elbeszélései.

1998-ban Inkább fájjon címmel portréfilm készült róla.

Az életrajzot Tinkó Máté írta.