Erdélyi József: Életrajz

Erdélyi József (Újbátorpuszta, 1896. december 30. – Budapest, 1978. október 4.)

Költő, író. A Digitális Irodalmi Akadémia 2020. június 4-én posztumusz tagjává választotta.

*

Erdélyi József 1896. december 29-én vagy 30-án született a Feketebátor (ma: Batăr, Románia) melletti Újbátor-pusztán. Eredeti vezetékneve Argyelán, amelyet édesapjával és öt fiútestvérével együtt (akik közül József a harmadik volt) 1907-ben magyarosítanak Erdélyire. Születésekor anyja, P. Szabó Erzsébet református, apja, Argyelán János görögkeleti vallású mezőgazdasági cseléd; 1906-ban a teljes család a református felekezethez csatlakozik. Az otthon magyar nyelvet használó család viszonylag jó anyagi körülmények között él: az apa cselédből csősszé, majd a béresek felügyelőjévé lép elő – ennek és a földesúr közvetlen támogatásának köszönhetően mind a hat fiú gimnáziumba járhat. Erdélyi József az árpádi református elemiben, a nagyszalontai gimnáziumban, a dévai állami tanítóképzőben, végül pedig a mezőtúri gimnáziumban végzi tanulmányait. Első versei 1913-ban jelennek meg a gimnáziumi önképzőkör érdemkönyvében.

1915 májusában bevonul katonának, az orosz frontra kerül. 1916-ban leérettségizik, és elvégzi a tiszti iskolát, majd visszatér a frontra. Idegkimerültség miatt szabadságolják, de 1917-ben és 1918-ban ismét részt vesz a harcokban. A háború alatt naplót és verseket ír; egy kéziratos füzetének anyaga 2015-ben megjelent „…az irodalmat úgyis megette a fene” című kötetben. A frontról hadnagyként tér haza, de katonaszökevényként tartják számon. Budapestre megy, itt fegyveres őrként dolgozik, később a Vörös Hadseregben harcol Lévánál, majd egy egyetemi zászlóaljhoz csatlakozik, amelyet 1920 őszén hagy ott bejelentés nélkül.

1916-ban verse jelenik meg a Kolozsvári Szemlében, ezt követően különféle fórumokon igyekszik publikálni műveit. 1918 januárjában elküldi versesfüzetét Babits Mihálynak, aki nem válaszol neki; 1919 elején versekkel jelentkezik Hatvany Lajos lapjánál, az Esztendőnél; végül a Bolond Istók című élclapban jelenik meg költeménye, majd 1919 végén a Gondolat hetilapban közöl az ellenforradalmat üdvözlő, antiszemita verseket. Budapesten nem tud lakáshoz jutni, nyomorog, de nem keres állást, és a következő évtizedekben végig kizárólag költészetéből igyekszik megélni; egy istenhegyi villában húzza meg magát, napjait a Centrál kávéházban tölti. Szabó Dezső társaságának lesz tagja, egy ideig Szabó titkáraként működik. 1921-től egyre több helyen sikerül elhelyezni verseit, amelyek stílusa a népköltészet egyre erősödő hatásáról árulkodik, és amelyekkel elmozdul addig jellemző eklekticizmusától (korábbi kötött formájú és szabadversei vegyesen mutatták a népies romantika, Ady és más nyugatos szerzők, a népköltészet és katonanóták hatását). Publikál a Nyugatban és több más folyóiratban, de legfontosabb fóruma 1922-re a Szózat című „keresztény politikai napilap” lesz. Az 1920-as évek első felében gyalogosan járja az országot, ám mint sem magyar állampolgársággal, sem tartózkodási engedéllyel nem rendelkező személyt többször letartóztatják, megpróbálják kitoloncolni, egy ideig Fogarason raboskodik. 1922 márciusában szökik vissza Budapestre; ugyanez év nyarán pedig megjelenik első, Ibolyalevél című kötete a Táltos kiadónál, Szabó Dezső előszavával. A kötet viszonylag széles spektrumon ébreszt rokonszenvet: olvashatónak bizonyul a korabeli nacionalizmus szempontjai szerint, de azt opponáló módon is (a Nyugat kritikusa szerint például olyan „egyetemes emberi képek” és „ősi jelképek” szerepelnek verseiben, amelyek „talán minden nép költészetében egyek”).

Az Ibolyalevél keltette figyelem hozzájárul, hogy Erdélyi József 1923-ban a Szózattal szakítva Az Est-lapok Mikes Lajos által újjászervezett irodalmi rovatának állandó, havi jövedelemért dolgozó szerzőjévé válik. Erdélyi 1923-ban több mint harminc, 1924-ben pedig már több mint hetven verset jelentet meg Az Est lapjainál, és 1925-ben a cégcsoporthoz tartozó Athenaeum adja ki Világ végén című második kötetét is. 1925 januárjában megszerzi a magyar állampolgárságot, és feleségül veszi Kiss Ilona pápai óvónőt, majd ugyanez év novemberében megszületik Honor nevű lányuk. A közvélemény Erdélyit az 1920-as évek második felében befutott szerzőként kezeli, némelyek már a túlzott népszerűségtől, a tömegtermeléstől óvják. Evidenciaként kezelik azonban azt is, hogy verseskötetek kiadása nem kifizetődő üzlet, így nem kelt feltűnést, hogy következő könyvei szerzői kiadásban jelennek meg.

Az elsőt ezek közül, a mindössze kilenc verset tartalmazó, 1927-es Délibáb és szivárványt Erdélyi egy füzetsorozat első darabjának szánja, amelyet az országot járva, hetivásárokon tervez terjeszteni, de a terv nem valósul meg. A következő évben terjedelmesebb könyvet ad ki Az utolsó királysas címmel. E kötet kapcsán sokat emlegetett vita alakul ki a Nyugatban: Tersánszky J. Jenő és Tóth Aladár Erdélyi költészetének értékessége mellett érvel, míg Ignotus Pál azt igyekszik bemutatni, hogy Erdélyi az „antiintellektuális érzelmességű fiatalság” reprezentatív művésze, népszerűsége pedig „a banalitás rehabilitálását” jelenti. 1929-ben (majd 1931-ben és 1933-ban) Erdélyi megkapja a Baumgarten-díjat, 1931-ben három hónapot Párizsban tölt, megjelennek Kökényvirág (1930) és Tarka toll (1931) című kötetei.

A harmincas évek elején Erdélyi szerzőjévé válik a Népszavának is: itt jelenik meg egyik legtöbbet idézett verse, a Lovaspóló a Vérmezőn, költészetében felerősödnek a szociális, politikai vonatkozások. Az évtized első felében azonban napilapbeli megjelenései fokozatosan megritkulnak, legfontosabb publikációs fórumaivá 1932-re irodalmi folyóiratok, a Nyugat és a Napkelet válnak. A szélesebb nyilvánosságba való visszatérés szándékát mutatja szerelmes verseinek gyűjteménye, amely azt követően keletkezik, hogy 1932 szeptemberében a balatoni íróhéten beleszeret egy bölcsészhallgatóba, és azt tervezi, elválik feleségétől. A Felkelt a Nap cím alatt összegyűjtött költeményeket napilapformátumban nyomtatja ki, majd 1932 novemberében a Nemzeti Színház előtt kezdi árulni, és arról nyilatkozik, ilyen módon akarja kiszorítani a piacról az egyéb ponyvakiadványokat. Bár Erdélyi rövid idő után felhagy az utcai árusítással, az akció széles körű figyelmet kelt, tucatnyinál is több cikkben tárgyalják ennek kapcsán költészet és piac összefüggésének kérdéseit. Költészete megújításának szándékát mutatják másfelől rapszódiái, amelyekben a rá korábban jellemzőnél nagyobb szerkezeteket igyekszik felépíteni ismétlődő formájú kisebb egységek asszociatív egymás mellé rendelésével.

Az 1930-as évek középére Erdélyi rendszeres és biztos megjelenést biztosító lap nélkül marad, és általában is egyre kevesebb figyelmet kelt művészete. Az 1935-ös könyvnapon tüntetésképpen az alábbi feliratú táblával jelenik meg: „Itt Erdélyi József, a jól ismert költő személyesen árusítja műveit, minden sátorból kitagadva kéri a közönség pártfogását.” Az év második felében Ferenc öccsétől kapott pénzből Fegyver címmel saját lapot alapít, amelynek azonban csak két száma készül el. A következő években ismét emelkedni kezd versmegjelenéseinek száma, amit újabb és újabb publikációs fórumok bekapcsolásával ér el: 1936-ban olyan különböző irányultságú lapokban jelennek meg versei, mint a gömbösista Új Magyarság, a népi Válasz és a szociáldemokrata Népszava. 1937-ben az írókkal szembeni perek ekkoriban megsűrűsödő sorozatában több verse miatt is bíróság elé kerül a földbirtokos osztály elleni izgatás vádjával; az esetek széles körű szimpátiahullámot váltanak ki.

1937-ben tovább emelkedik Erdélyi megjelent verseinek és publikációs fórumainak száma, egy költeménye azonban minden korábbinál nagyobb figyelmet kelt: az 1937 augusztusának elején a Virradat című hungarista lapban közölt, a tiszaeszlári vérvádat felelevenítő Solymosi Eszter vére kapcsán harmincnál is több cikket magában foglaló vita bontakozik ki a sajtóban. A polémia katalizátorát Rónai Mihály András Egy költő halálára című írása jelenti – számos cikk az ő állításait támadja, amelyek szerint a becsületességet és a humanitást megtagadó Erdélyiről ilyen módon kiderült, hogy sosem volt költő. A korban meghatározó fontosságú irodalomelméleti és társadalmi-politikai kérdéseket érintő, változatos hangvételű és színvonalú vita ismét Erdélyire irányítja a figyelmet; a Bartha Miklós Társaság a Solymosi Eszter vére megjelenése után tíz nappal bejelenti egy gyűjteményes Erdélyi-kötet kiadását. A Fehér torony címmel megjelenő könyvet a korábban hatóságilag kifogásolt versek szerepeltetése miatt elkobozzák, ám így is hangos kritikai sikert arat, rangos lapok közölnek róla nagy és elismerő ismertetéseket. A teljes életművet áttekintő, kanonizáló szándékú cikkek egymással nagyfokú egyetértésben jelölik ki Erdélyi számára a háború után válságba került magyar irodalom megújítójának, az „új népiesség” megindítójának szerepét. Ezzel párhuzamosan pedig a szélsőjobboldali-nemzetiszocialista nyilvánosságban is beindul egy alternatív kanonizációs folyamat, amely a magyar faji öntudat újjászületéseként értelmezi Erdélyi a Solymosi Eszter vére megjelentetésében kulmináló pályáját.

1937-ban Eb ura fakó címmel megjelenik nyelvi tárgyú írásainak első gyűjteménye, amelyben a nyelvtudományt bírálja, amiért a szavakat alkotó hangok állítólagos önálló jelentését nem veszi figyelembe. 1938-ban a Nemzeti Front (amelynek Erdélyi egy évig tagja is) Örök kenyér címmel megjelenteti újabb verseit, köztük a Fehér toronyból kihagyott Solymosi Eszter vérét. A következő évben a Turul Szövetséghez közeledik: ők rendezik meg 1939 októberében első szerzői estjét. Ezután Püski Sándorral, a Magyar Élet Könyvkiadó vezetőjével köt szerződést, amely állandó havi jövedelmet biztosít számára. A Magyar Élet Erdélyi több kötetét kiadja, köztük egy újabb gyűjteményes kötetet Emlék címmel. 1939 és 1941 között vezeti az általa alapított Tücsök Irodalmi és Művészeti Szövetkezetet. 1941-ben a Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft.-vel köt szerződést, ez a vállalat adja ki többek között kétkötetes önéletírását is (A harmadik fiú, Fegyvertelen). Jelentet meg továbbá Erdélyi-köteteket a Stádium is, így az 1940-es évek első felében öt év alatt tizennégy könyve kerül forgalomba. 1942 elején tagjává választja a Petőfi Társaság, ahonnan azonban a következő év januárjában kilép, mert elutasítják a társaság zsidó származású tagjainak eltávolítására irányuló javaslatát. 1944 augusztusában a Magyar Ünnep című színházi magazin főmunkatársa lesz. A második világháború évei alatt állandó szereplője a szélsőjobboldali nyilvánosságnak; írótársait célzó támadásai miatt 1943 áprilisában tíz népi író közös nyilatkozatban határolódik el tőle.

1944 októberében Ausztriába menekül, a következő év októberétől a romániai Árpádon tartózkodik, 1947 februárjában tér vissza Budapestre. A háború alatti tevékenysége miatt letartóztatják, és bíróság elé állítják, 1947 májusában háborús és népellenes bűntettek miatt három év börtönre ítélik; a másodfokú ítélet a következő évben már csak népellenes bűncselekményeket állapít meg. 1948 júniusában szabadlábra helyezik, 1949 februárjában elnöki kegyelemben részesül. Az irodalmi nyilvánosságba 1954-ben tér vissza: az Irodalmi Újság február 10-i számában jelenik meg négy verse egy rövid bevezetővel, amely szerint Erdélyi „felismerte múltbeli eltévelyedettségét”, és „teljes odaadással részt akar venni a népi demokrácia, az új Magyarország építő munkájában”; az itteni versek egyike, a Visszatérés maga is a különbségtétel megtagadását hirdeti „nép s nép között” és a hűséget „a haladó eszmének és hazámnak”. Ugyanebben az évben ugyancsak Visszatérés címmel megjelenik 1945 óta írt költeményeinek gyűjteménye is, majd a következő évben Csipkebokor címmel egy válogatás a teljes addigi életműből. Erdélyi ekkortól ismét nagy számban jelentkezik új versekkel, néhány évenkénti rendszerességgel megjelenő kötetei azonban alig váltanak ki kritikai visszhangot. Sokszor a rögtönzöttség hatását keltő, korábbi dalszerű formáit csekély változatossággal ismételgető műveiben egy ideig fontos témát jelent a társadalmi átalakulásokkal kapcsolatos bizakodás, a hatvanas évektől írottakban viszont a gyermek- és fiatalkorra való emlékezés válik mindennél inkább meghatározóvá. Életének utolsó évtizedeiben a budai Királyhágó utcában lakik.

1978. október 4-én hunyt el. Verseinek legteljesebb gyűjteménye 1995-ben, a Fehér torony című kétkötetes kiadványban jelent meg; ezt a 2016-os, Fekete tölgy című könyv további négyszáz költeménnyel egészítette ki.

Az életrajzot Lengyel Imre Zsolt írta.