Móricz Zsigmond: Életrajz

Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. július 2. – Budapest, Józsefváros, 1942. szeptember 5.)

Író, újságíró, szerkesztő.

*

Századunk legjelentősebb magyar prózaírója a Szatmár megyei Tiszacsécsén született; a családi hagyomány szerint 1879. június 29-én, Péter-Pál napján, az anyakönyv tanúsága szerint július 2-án. Édesapja, Móricz Bálint a „ficfás Tiszaháton” a falu legaljáról a módos parasztok közé feltört kisvállalkozó volt, édesanyja pedig egy református papi család lánya, Pallagi Erzsébet. A csécsei gyerekkor boldog paradicsoma hamar elveszett; apjának a vízimalmát elsöpörte a tavaszi jégzajlás, adósságra vásárolt cséplőgépe felrobbant, s a családra szakadó nagy szegénység miatt a hatéves kisfiút a Túristvándiban élő anyai nagybátyjához, Pallagi László gépészkovácshoz adták. „Tisztán emlékszem az első pillanatra – emlékezett vissza az Életem regényében (1939) Móricz –, mikor az istvándi gépészházból kinéztem: rettenetesen össze voltam zúzva, meg voltam ijedve, féltem és bámultam… Istvándi jellemképző iskola volt nekem. Hogy nem volt kivel beszélnem, el is zártam magam a beszédtől, és megrettentem, ha valaki kérdezett… Akkor fejlődött ki bennem az, amit írói képességnek lehet mondani: megtanultam, hogy visszatartsak minden érzést, és ne ujjongjam ki, ne lármázzam el, hanem tartsam épen és készletben. Még ma is folyton rajtakapom magam, hogy egyes dolgokról egyes véleményem akkor képződött, mint kagyló fájó sebéből a gyöngyszem magja. Orvosságul, gyógyszer helyett ítéleteket szültem, hogy azokkal védjem a vérző helyet.” Ezért alakulhatott ki benne az a meggyőződés, hogy az emberből tízéves koráig lesz író.
Iskoláit Sárospatakon, Debrecenben (ahol Medgyessy Ferenc szobrászművész volt a padtársa) és Kisújszálláson végezte; nem volt valami jó tanuló, hatodikos korában három tárgyból is elégtelent kapott karácsonykor. „Tizenkét éves koromban már tisztában voltam vele, hogy »csak író« leszek, semmi más. Már azóta a tanulás csak másodsorban volt fontos nekem: én már azóta mindig csak teremteni vágytam.” Ezért hagyta félbe a debreceni, majd a pesti református teológiát, aztán a jogi és a bölcsészkart. Beszegődött újságírónak, majd 1903 és 1906 között a Kisfaludy Társaság megbízásából népköltési gyűjtőutakra jár szülőföldjére, s mint hajdan Petőfi, gyalog járja ő is az országot. „A négy-öt esztendő, míg vidéken jártam, az lett az én egyetemem, legfelsőbb életiskolám, írói egyetemem.” („Gyalogolni jó – hirdette még öregkorában is – …az ember új életbe kerül.”) 1905-ben feleségül vette a felvidéki származású, Kispesten tanító Holics Eugéniát (Jankát), akivel 1925-ig, az asszony öngyilkosságáig gyötrelmes szerelemben élt, mint életének és munkáinak kérlelhetetlenül szigorú, okos bírálójával.
Harmincéves volt, amikor végre kitűnt íróként: Osvát Ernő közölte a Nyugatban, 1908-ban nevezetes novelláját, a Hét krajcárt, ami meghozta számára a kirobbanó sikert, s a Nyugat íróinak, elsősorban Ady Endrének a barátságát, aki lelkendező cikket írt a novelláról, „drága, nagyszívű, kenyeres pajtásának” nevezve az írót, majd versben is köszöntötte: „Nyugat csapatjának keleti zászlója, / Mi nagy csatázásunk nagy igazolója” (Levél-féle Móricz Zsigmondhoz) – Egyszerre fogalommá érik a neve; Lukács György, Schöpflin Aladár köszöntötték, Kosztolányi Dezső pedig azzal üdvözölte, hogy „egy olyan valaki érkezett meg, akit már régen vártunk”. S regényeivel, elbeszéléseivel, színdarabjaival ettől kezdve Móricz, aki Ady szerint „egyedül felér egy forradalmi szabadcsapattal”, haláláig a magyar irodalom központjába került, valósággal ontja a műveit („én nem egy életet éltem át, hanem mindig azt éreztem, hogy ezer és ezer formájú az élet”). Meggyőződése volt, hogy „aki az életet írásban tovább tudja élni, az író”, s igen jellemző, hogy a húszas években feltűnt, nagy tehetségű „tündéri realista”: Gelléri Andor Endre, felfedezőjének, Mikes Lajosnak a kérdésére válaszolva öntudatlanul is igazolta Móricz hitét, mert azt mondotta, hogy azért szereti olvasni Móricznak az írásait (aki különben egyik lelkes pártfogója volt), mert „őnála szavakkal együtt születik az élet”. A korról szóló regényeiben szinte naptári egyidejűséggel ábrázolta, terjedelmileg is Balzac Comédie humaine-jéhez fogható gazdagsággal a magyar élet ezer és ezer formáját; a mindennapi betevő falatért elkeseredetten küszködő sorsát (Sárarany, A fáklya, Pillangó, A boldog ember); az úri világ pusztulását (Úri muri, Kivilágos kivirradtig); az atyafiságos alapon korrupt, kéz kezet mos magyar közélet minden időkre érvényes látleletét (Rokonok); diákélményei alapján a felnőtté serdülés megejtően és szorongatóan szép regényeit (Légy jó mindhalálig, Forr a bor); a lelencek szörnyű sorsát (Árvácska); s a hivatalnokok, lateinerek, pedagógusok sivár életét (Rab oroszlán). Ez utóbbiak közé sorolható Az Isten háta mögött (1911), amelyet Németh László Móricz „legnyugat-európaibb regényének” tartott, mint amely témájánál: Veres tanító úr tragikomédiába fulladó házasságának a rajzával legközelebb áll Flaubert Bovarynéjéhez (úgy is emlegették: a „magyar Bovaryné”, illetőleg a „falusi Bovaryné”; több nyelvre, így németre is lefordították, s Thomas Mann is elismeréssel nyilatkozott róla). Házassága révén egy felvidéki kisvárosban, Jolsván időzve jutott a regény alapanyagához, amelynek felhasználásával megjelenítette a félfeudális Magyarország bogaras kisvárosi figuráin keresztül az ottani élet dermesztő sivárságát és fülledt erotikáját. Ez a korai mű a legtökéletesebb Móricz-regények sorába tartozik, s a meg nem történt házasságtörés lélekrajzában Móricz a kor többre érdemes asszonyának a hiábavaló lázadási kísérletét mutatta meg.
„Magyar regényíró útja közben előbb-utóbb okvetlenül találkozik a történelemmel”, állapítja meg egy helyütt a Nyugat vezető kritikusa, Schöpflin Aladár; Móricz találkozása a magyar történelemmel az első világháború s a történelmi Magyarország szétesése után következett be. „Kerestem nemzeti hőst, akiről regényt lehet írni, valakit, aki evvel a néppel nagyot tudott alkotni.” S megtalálta Bethlen Gáborban, a keserves történelmi helyzetekben az „ahogy lehet” stratégiáját népe javára sikerrel megvalósító erdélyi reálpolitikus alakjában, Erdély-trilógiájának középponti figurájában, amelynek első kötete, a Tündérkert 1922-ben jelent meg, majd 1934-ben A nagy fejedelem, s 1935-ben A nap árnyéka. „Az atmoszférateremtés az Erdély egyik legragyogóbb értéke – Czine Mihály szerint. – A történelem átéléséből és továbbéléséből fakad leginkább ez az atmoszféraérzés, s ezt teszi teljesebbé a nyelv is. Sehol sem hatalmasabb Móricz Zsigmond nyelve, mint az Erdély. A magyar nyelv minden lehetőségét felmutatja művében, a hajdúk darabos, súlyos katonanyelvét, erdélyi urak ékes szavát, a cikornyás szász beszédet, lírai lágyságokat és zordon fenségeket. A beszéddel való jellemzésnek talán itt a legnagyobb művésze. Lélegző elevenségű stílusát a paraszti és a történeti nyelvből, a klasszikus hagyományból és a stílromantika elemeiből teremti. Laczkó Géza a Tündérkert nyelvét a Buda haláláéval érezte rokonnak.” S élete végén írta meg az eredetileg háromkötetesre tervezett Rózsa Sándor-regényt, amely azt mutatja meg, hogyan vett részt az 1848-as szabadságharcban betyárai élén „a népdalok gavallérja”. Két kötettel készült <span class="oldaltores">1YY</span>csak el; a Rózsa Sándor a lovát ugratja 1941-ben, a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét pedig halála évében látott napvilágot.
1926-ban házasságot kötött Simonyi Mária színésznővel; kettejük kapcsolatát Míg új a szerelem című regényében ábrázolta. 1929-től, Osvát Ernő halálától 1933-ig Babitscsal közösen szerkeszti a Nyugatot, 1939-ben pedig „Hagyd a politikát, építkezz” jelszóval átveszi és haláláig szerkeszti a Kelet Népét. 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesülete elnökévé választották. 1936-ban megismerkedett Csibével (Litkei Erzsébettel), több kései írásának modelljével; 1937-ben felbomlott második házassága, kiköltözött Leányfalura, s 1940-ben kiadta Magvető címmel magyar irodalmi antológiáját. 1942 augusztusa végén agyvérzés érte („imádott írógépe volt a gyilkosa. A túlfeszített munkába szakadt meg nagy szíve” – Tersánszky Józsi Jenő), és szeptember 4-én hajnalban meghalt Budapesten, a Korányi klinikán. – „Neki sikerült, hogy egy személyben legjobb és legolvasottabb írónk legyen”, írta róla Szerb Antal. „Így csak a természet alkot”, jellemezte kiapadhatatlan teremtő erejét Kosztolányi, Illyés Gyula pedig halálakor abban látta írói varázsának a titkát, hogy „ritka az állandó ihletésű prózaíró… csaknem száz kötetet írt… s nincs egyetlen novella- vagy regénybekezdése, amely első olvasásra meg ne elevenedne előttünk”. „Ezer szeme volt, hogy figyeljen, ezer keze, hogy alkosson, ezer szája, hogy beszéljen hozzánk – állapította meg emlékét idézve Szabó Lőrinc. – Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet a szellemébe építette.”

Az életrajzot Domokos Mátyás írta.