Czóbel Minka: Életrajz

Czóbel Minka (Balogfalvi, Anarcs, 1855. június 8. – Anarcs, 1947. január 17.) 
Költő, író, műfordító.

A Czóbel Minkáról szóló visszaemlékezésekből, feljegyzésekből ellentétes személyiségvonások rajzolódnak ki. Hol a felvidéki fertálymágnási társaság sokat emlegetett tagját látjuk, hol a magányra ítélt, különc vénkisasszonyt. Hol a bölcseletben jártas, világlátott hölgyet, aki úgy ismeri a Baudelaire (és a kommün) utáni Párizst, mint a tenyerét, hol meg a nyírségi homokbuckák közt évtizedeket pergető, mindenkitől elfeledett és elhagyott élő kísértetet, aki még megéri, hogy géppisztolyos szovjet katonák nyitják rá az ajtót. Hol a világtól elfordult, életidegen ábrándozót, hol a népi élet kiváló ismerőjét, aki társadalmi kérdésekről levelez barátaival, s a millenniumi önelégültség közepette a történelmi Magyarország értékeinek átmentésén töpreng. Ő maga így ír egy Justh Zsigmondnak szóló, 1892-es levélben: „Nincs ugyan szárnyam, fájdalom, de ha volna, itt biztosan elégetnének, mint a boszorkányokat”. Abban pedig, amit ő maga elmond – akár líráját, akár elbeszélő prózáját nézzük, az önarckép vonásai összemosódnak a vágy- és a fantáziaképekkel. Ő a Hafia című kisregény Ágnese, aki Ibsen lélekfelfogásáról beszél a máramarosi fenyőerdőben, de azt is tudja, hogy az ilyen terepre „kurta mosószoknyát” érdemes fölvenni; ugyanakkor hajlamosak vagyunk hinni, hogy önmagát vetítette bele a Két arany hajszál két nőalakjába is, a koldusok közt meztelenül táncoló, démonikus cigányleányba és az élv- (illetve bosszú-) vágyó, kegyetlen és büszke szász menyecskébe. Ő a majomtól megbecstelenített, halott apáca, ő az átszellemülten szadista Báthory Erzsébet, ő a „göndörbárányfürtös”, álmodozó Annuska, akinek ágyacskája fölött az örökké álló, nem létező idő lebeg, miközben elméjét pókok szövik be. Ő az utolsó várkisasszony, a csúnya tündér, villogó üvegszilánkok és puhán szétomló porfelhők láttatója. Ő a legmerészebb újító a magyar 19. századvégen, miközben csökönyösen ragaszkodik egészen kicsinyes konvenciókhoz; és ő az utolsó főúri dilettáns, akit a fiatal Osvát Ernő még jóval a Nyugat indulása előtt kitessékel a magyar irodalomból. Stílusát illetően a szecessziót és az impresszionizmust szokás emlegetni; valójában ő volt a magyar irodalomban az utolsó romantikus költő, s az élete is romantikusan volt – mindent összevéve – sivár és boldogtalan.

Czóbel Minka a család birtokán, Anarcson született 1855. június 8-án (az anyakönyvi bejegyzés szerint 12-én), s ugyanitt halt meg csaknem 92 esztendős korában, 1947. január 17-én. Apja Czóbel Imre, anyja báró Vay Eveline. Felmenői közt számos kiváló egyéniség akad: elég említenünk Vay Ádámot, Rákóczi főmarsallját vagy dédapját, báró Orczy Lőrincet, a magyar felvilágosodás jelentős költőjét. Anyai nagyanyja Kazinczy Zsófia volt, Kazinczy Ferenc unokatestvére, de rokoni szálak fűzték az ecsedi Báthoryakhoz, így a hírhedt Báthory Erzsébethez is. S minthogy Czóbel Minka esetében a vérségi kapcsolatok irodalomtörténeti kapcsolódásokat is jelentenek, nem hagyhatunk említetlenül egy fiktív őst: Lónyay Erzsébetről, Weöres Sándor Psychéjéről van szó. Weöres, aki sok más költői életmű mellett Czóbel Minkáét is (újra) felfedezte, figyelt fel rá, hogy „a messzi múltig visszavezetett és fényes irodalmi kapcsolatokban bővelkedő Psyché-életrajz családi elágazásai párhuzamosíthatók a Czóbel-biográfiával” – írja Kovács Sándor Iván a Három veréb hat szemmel előszavában, vagyis: „ily módon Czóbel Minka Psyché »unokája«!” Aminek egyik következménye, hogy „a buja teljességű, szabados Psyché-életrajz mintha azt is elénk rajzolná, »visszakölcsönözné« Czóbel Minkának, ami nem adathatott meg neki”.

Tegyük hozzá: a valóságos családi elágazások is komoly szellemi kölcsönhatásokkal telítődtek. A költőnő bátyja, Czóbel István jelentős kultúrtörténész volt, s minthogy Mednyánszky leányt vett feleségül, Czóbel Minka sógorságba került Mednyánszky Lászlóval, a nagy festővel. Verseinek, elbeszéléseinek festői látásmódja a Mednyánszkyval folytatott hosszú, intenzív beszélgetések és a közös tátrai vagy máramarosi kóborlások hatásáról tanúskodik. (Ezek élményszerű nyomai megtalálhatók a Hafiá ban, illetve a Miter menyasszonyában.) Anyja révén pedig közeli rokona volt annak a Vay Saroltának, aki férfiruhában járt, és Vay Sándor néven különös kalandokba bonyolódott, azonkívül írt mintegy tíz kötetnyi novellát és tárcát, nem is rosszakat.

Ez a fertálymágnási réteg, amely különbözött mind az igazi nagybirtokos arisztokráciától, mind a dzsentritől, adta a századvégi magyar társadalom elitjében azt a konzervatív, mégis reformokkal kísérletező kört, amelynek kissé fáradt, kissé túlfinomult életét, illúziókkal és balsejtelmekkel viaskodó törekvéseit a maga idején Justh Zsigmond írta meg naplójában és A kiválás genezise című regényciklusában, fél évszázados visszatekintéssel pedig Ferdinandy Mihály adta kor- és lélekrajzát A Szentgáliak ban.

Justh Zsigmond (1863–1894), a századvég egyik legnagyobb ambíciójú, legfelkészültebb írója különösen nagy hatással volt Czóbel Minka életére és írói fejlődésére. Ő biztatta Czóbel Minkát versei publikálására, s vele tudott eszmét cserélni azokról a poétikai vagy világszemléleti kérdésekről, amelyek leginkább foglalkoztatták; ismeretségük néhány éve alatt több száz levelet váltottak. S hogy ez nem csupán személyes rokonszenven vagy értékközösségen alapuló barátság, hanem két szuverén írói program kölcsönhatása is volt, arról Justh Fuimus című regényének egyik párbeszéde is tanúskodik.

A hősnőt arról faggatja ismerőse, mitévő lesz, ha csalódik szerelmében.

„Akkor – mondta a leány, s lehajolt, hogy egy mezei virágot letépjen –, akkor azon fogok igyekezni, hogy egyéb vágyaimat is mind elöljem azzal az eggyel, amelyben a többi mind benne foglaltatik.

– Miért?

– Mert akkor a boldogsághoz is így kell eljutnom.

– Hisz ez a lemondás.

– Nem, ez az a vágytalan boldogság, amelyről kedves poétám, Czóbel Minka a verseiben beszél. Én az ő tanítványa vagyok.”

Justh korai halála súlyosan érintette Czóbel Minkát. Nemcsak azért, mert elveszítette barátját, hívét, pártfogóját és műveinek legjobb értőjét, hanem, visszatekintve látszik, azért is, mert Justh életművének kiteljesedése és a vele járó recepció ráirányította volna a figyelmet Czóbel Minka hasonló szellemiségű, sok tekintetben hasonló kvalitású munkáira. Így viszont Justh Zsigmond halála után fokozatosan elszigetelődött, az irodalmi élet perifériájára szorult, pedig éppen a rákövetkező húsz évben, 1894 és 1914 közt zajlott élete legtermékenyebb időszaka, ekkor írta általunk ismert legjobb munkáit, s ekkor még volt kedve és lehetősége, hogy publikálja őket. Itt említjük versesköteteit: Nyírfalombok (1890), Maya (1893), Fehér dalok (1894), A virradat dalai (1896), Donna Juanna (drámai költemény, 1900), Kakukkfüvek (1901), Opálok (1903), Az erdő hangja (1914).

Elbeszélőként három könyvet adott közre: a Hafia című kisregényt (1891), amelynek tömörebb, kiérleltebb változata Miter menyasszonya címmel olvasható a Pókhálók című elbeszéléskötetben (1906) és a Két arany hajszál című balladisztikus meseregényt (1908). Hagyatékában legalább egy kötetre való vers, ezenkívül novellák, regények, elbeszélő költemények, naplójegyzetek és levelek százai voltak; ezek nagy része azóta elveszett vagy lappang.

Élete alakulásáról ezen túlmenően nincs sok mondanivalónk.

Férjhez menni nem tudott, talán nem is akart. Anarcsról, ahol harmadmagával élt nővérével és barátnőjével, Helene Büttner német származású festőnővel, egyre ritkábban mozdult ki. Az első világháború után, bár még mindig írt, már nem publikált. Ismeretséget konzervatív irodalmi körökkel, főleg a Petőfi Társasággal tartott fenn, ám ahogy ismerősei, barátai sorra meghaltak, ez a szál is mindinkább meglazult. Utóéletében a hetvenes évek elején következett be fordulat, amikor Pór Péter monográfiát tett közzé róla és Justhról; ezt követően, 1974-ben megjelentette a Boszorkány-dalok című válogatott verseskötetet. Még inkább ráirányította a figyelmet Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című antológiája, amelyben Czóbel Minka kitüntetett fontossággal szerepel, s lírikusként Reviczky Gyulával és Komjáthy Jenővel van párhuzamba állítva. Joggal mondhatta az antológiában Weöres, hogy költészetének újrafelfedezése már megkezdődött.

Czóbel Minka elbeszélő prózájának sorsa kevésbé szerencsésen alakult. Költészetének legfigyelmesebb méltatói is csak annyit mondanak ezügyben, hogy nem volt igazi prózaíró tehetség. Kétségtelen, hogy a 19. századi magyar próza mércéit alkalmazva rá, sok mindent nem tud. Nem tud áradóan mesélni, mint Jókai; nem tud kevés szóval árnyaltan jellemezni, mint Mikszáth; és nem tud poentírozni, sem fordulatokat előkészíteni, mint a korabeli jobb novellisták. Viszont ma, 2000-ben, a magyar próza többszörös értékátrendeződése után azt is láthatjuk, hogy néhány dolgot nagyon jól tudott, jobban, mint kortársai közül bárki más. Például tudott komponálni és tudott vizionálni, és – legjobb pillanataiban – elbeszélői hatóerőként tudta működtetni a bölcseletet. Czóbel Minka elbeszélői világa töredezett és szűkös; ám kozmológiai magasságok nyílnak fölötte, és ellentétben a naturalista vagy anekdotázó kortárs magyar kisepikával, nála az elbeszélői közeg maga a nyelv. Olyan retorikai alakzatokként működő nyelvi kódokból épít szövegvilágot, amelyek sodrása, egy-egy elbeszélésen belül, általános törvényszerűségnek mutatkozik. A Pókhálók című elbeszélésen végighúzódó retorikai alakzat (szakszerű megnevezéssel: anadiplózis) meghatározza nemcsak az írás szerkezetét, hanem a hősnő sorsát is: a sorsot itt az a nyelvi tény testesíti meg, hogy egy-egy epizód végpontja rendre kiindulóponttá válik a következő epizódban, s ezt mélyíti el a szövevényes pókháló-metaforika. Az Arányokban a meghiúsult leánykérés banális keretét a mérettorzulások, a megsemmisülő azonosíthatóság nyelvi jelzéseinek groteszk seregszemléje feszíti szét. A Miter menyasszonyában a feltámadó vágyak, az ösztönök és a hiedelmek (illetve a rájuk tett utalások) úgy működtetik a történéssort, mint egy felhúzott óraművet, s minél meghökkentőbbek a fordulatok, annál nyilvánvalóbb, hogy eleve készen állnak: a képzeletben kibontakozó cifra templomból házasságtörés lesz, a nyakba hulló hideg vízcseppből gyilkosság.

A történéssorban feloldott költői látomás, a nyelvi ritmusban testet öltő kegyetlen és finom kompozíció: ez a prózaíró Czóbel Minka két fő erőssége. E két dologban felülmúlhatatlan. Ahol hagyományos mintájú meseszövésre törekszik, mint a Két arany hajszálban, vagy ahol az úri társaséletet iparkodik megrajzolni, mint a Hafiában, ott jóval kevésbé meggyőző. Némelyik írásában pedig a költészetet felváltja a nyílt példázatosság, a pőre didaktikus szándék. Ám ezekben is ugyanaz az észjárás mutatkozik meg, amely Czóbel Minkát az első világháború előtti két évtized feledhetetlen alkotójává teszi.

Az életrajzot Márton László írta.